MODERNIZÁCIÓ-VITA
Kommunikációs mutatvány vagy modernizáció?
Herédi Zsolt utolsó frissítés: 2008-02-20 17:17:59A kommunikálás minden formájának lényeges eleme a kontextus. Így Csutak István vitairatának olvasásakor sem tudtam elvonatkoztatni alkotóelemeitől: a szerző kilététől, a közlés nyelvezetétől és körülményeitől, a címzettektől.
A szerző magas rangú RMDSZ-es tisztségviselő, és ez sokat nyom a latban tekintélyelvű kis társadalmunkban. Ezzel egyes szerkesztők is számoltak, feltüntetvén funkcióját, abban a reményben, hogy kitüntetett módon lesz lereagálva a szöveg, ha azt egy miniszteri tanácsos, volt államtitkár jegyzi. Ezt a válaszreakciók száma vissza is igazolta, ugyanis aligha váltott volna ki ilyen reakcióhullámot a hazai sajtóban – még hasonlóan széles körű közlés mellett sem – egy vitaindító, ha akármilyen szakterület bármilyen szakmai tekintélye írja is alá. Túlságosan politikaközpontú nyilvánosságunkban egy politikai cím minden más tekintélyt – vagy akár szellemi produktumot – felülír. Persze az is magyarázza a nagy számú reakciót, hogy ritka eseményről van szó, hiszen végre egy politikus kezdeményez nyilvános párbeszédet egy fontos témában, az értelmiségiek meg kaptak az alkalmon, hogy most odafigyel véleményükre egy döntéshozó, fevették az odadobott kesztyűt.
>> Csutak István: Székelyföld modernizációja >>
Az írás olvasása közben első benyomásom a nyelvezetből fakadó „nyelvi zsonglőrködés” határozta meg, majd első kérdésem a szerző személye, a körülményekből és konkrét javaslatok hiányából adódóan, a címzett személye volt.
Nyelvi zsonglőrködés
Elsőre nem értettem, hogy milyen logika alapján teszi a székely székeket a modernizáció fékezőjének. Mert ez az egyetlen konkrét javaslat, ami megfogalmazódik a cikkben. Csakhogy a székely székeket mint adminisztrációs kereteket már 1876-ban felszámolták, és az RMDSZ területi szervező elvén kívül csak mentálisan léteznek. És itt van a kutya elásva, ez sejteti a mögöttes célt, az RMDSZ székelyföldi területi újraszervezési szándékának indoklását.
De mi van, ha székely székek helyett mikrórégiót írok? Akkor minden rendben? Ha a mikrórégiók – vagy az EU-s szakzsargon szerint LAU 1-es, NUTS 3-as vagy NUTS 4-es kódjegyzékű adminisztrációs szintek – közötti egészséges versengésként és ennek megfelelően átírva adom elő a Csutak által leírtakat, akkor még modernizációs trendként is tálalhatom a jelenségeket. Csakhogy az EU-s bükkfanyelv szintén egy torzító szemüveg lenne, melyen keresztül rózsaszínűbbnek láttathatnám a valóságot, és ugyanúgy nem jutnék közelebb a valós problémák okaihoz. De még a területi átszervezés valódi indokához sem. Ekkora méretű régiók vannak és életképesek, fejleszthetőek, modernizálhatóak, ezért voltak az EU-ban is így kitalálva (szakzsargonban Statisztikai Célú Területi Egységek, illetve a még kisebb Helyi Adminisztratív Egységek).
Hadd idézzek a vitában részt vevő két szerzőtől néhány, székely székeket illető jelzőt: „környezet egységes megélésének keretei”; „természetes földrajzi/közösségi keret”; „elég nagy ahhoz, hogy teljes életlehetőséget, változatosságot nyújtson, és elég emberi léptékű, hogy bárki áttekinthetőnek érezze” (Gáspár Sándor: Széljegyzetek Csutak István (szél)kakaskodásához. In: Krónika 2008.01.18 ) „földrajzi-társadalmi adottság”; „A térségi, kistáji tagolódás pedig az egyik legfontosabb székelyföldi fejlesztési potenciál lehet.” (Biró A. Zoltán: Székelyföld? Fejlesztés? Hargita Népe 2008.01.12)
Tehát akárhogy is illetjük régi vagy új kifejezésekkel, nem az adminisztrációs keretekkel van a baj, sokkal inkább a tartalommal. Megítélésem szerint pedig a belső politikai csoportosulások mentén sokkal nagyobbak az érdekellentétek és egymásnak feszülések, mint a Csutak által említett székek mentén. Az MPP bejegyzésével pedig csak erősödni, szaporodni fognak mindkét félen az öncélú gáncsoskodások, látszattevékenységek. A jelenlegi „törzsfőnökök” ugyanilyen tartalommal töltenének fel bármilyen más keretet. A tartalom elemzése előtt viszont némi fogalmi tisztázás szükséges, azaz, hogy én mit értek modernizáció alatt. Kénytelen vagyok e kitérőt megtenni, mert egy olyan fogalomra van kihegyezve a vita, amiről sokszor az a benyomása a szemlélőnek, hogy alatta mindenki mást ért. Ez megnehezíti a kommmunikációt, tisztázott cél híján pedig a stratégiaépítés eleve esik.
A vita korábbi anyagai:
>> Csutak István: Székelyföld modernizációja >>
>> Pozsony János: Székely dialektika >>
>> Ráduly Róbert: meg kellene szüntetni a két székelyföldi megyét >>
>> Horváth Réka: Modernizáció: az új erdélyi magyar varázsige? >>
>> Biró A. Zoltán: Székelyföld? Fejlesztés? >>
>> Horváth Réka: Tudományosan megközelíteni a modernizációt >>
>> Parászka Miklós: Színház- és régiófejlesztés >>
>> Antal Árpád, Tamás Sándor: Milyen Székelyföldet akarunk? >>
>> Modernizációs kerekasztal 1. rész >>
>> Modernizációs kerekasztal 2. rész >>
>> Bíró Z. Zoltán: Székelyföld, fejlesztés, szakmaiság >>
>> Kelemen Attila Ármin: Rommagyar 2.0 >>
>> Magyari Nándor László: Posztposztmodern skizo >>
>> Salamon Márton László: Rommagyar penetrációk >>
Modernizáció – változat egy témára
Szerintem létezik egy anyagi, ez elsősorban technikai, és egy társadalmi modernizáció. Ez utóbbi szellemi, eszmei modernizáció, és egyrészt megnyilvánul magas, azaz intézmenyrendszerek, illetve alacsony, az egyének szintjén is (társadalmi tudás, cselekvési minták, magatartásformák, stb.). Az anyagi, illetve a társadalmi modernizáció közti kapocs, közvetítő a gazdaság. Egy gyár esetében például nemcsak technikai felszereltsége a mérvadó, hanem gazdasági szereplőként meghatározó a társadalmi helyzete, beágyazottsága is. Mind a felső szint, a társadalmi berendezkedés, pl. az intézményrendszerek, mind az ezt alkotó alacsonyabb társadalmi szintek, pl. az egyéni társadalmi szereplők is hatással vannak rá. Konkrét példákkal szemléltetve: a gazdasági versenyképességhez nem elég, ha a gépei azok, a humánpolitikájában is a meritokráciát kell érvényesítse (a szakszerűen felmért tudás, teljesítmény a mérvadó alkalmazáskor, előlépteskor, stb.). A multinacionális cégek megtelepedésükkor nemcsak az infrastruktúrát, hanem az adózást, béreket, szakmai tudást, politikai rendszert, stb.-t is figyelembe veszik. Ha még körültekintőbbek, akkor munkaetikára, céglojalitásra és hasonló kulturális jellemzőkre is odafigyelnek.
Továbbá a modernizáció kulcsfogalmai gazdasági és társadalmi vonatkozásban a versenyképesség és az innováció, illetve a meritokrácia és a nyitottság. Negatív kapcsolodó fogalmak pedig az elidegenedés, és bizonyos vonatkozásban individualizáció. Negatív, de szükséges a Tönnies által leírt folyamat, hogy a bensőséges, tartós közösségi kapcsolatokat személytelen, szerződések által rögzített a társadalmi viszonyok váltják fel.
A meritokrácia alapfeltétele a pályáztatás, a megmérettetés. A legjobb tudást és teljesítményt felmutatók felkutatása és helyzetbe hozása minden téren. Ez viszont messze áll mind a román, mind a magyar politikai elittől, mely inkább rövid távú szavazatmaximalizáló érdekét követi. De tágabb, társadalmi szinten is a múlt rendszerekből öröklött mechanizmusok, normák, reflexek működnek: ügyintézésben a „kijárás”, alkalmazás, jutalmazás, „pályáztatás” terén a bizalmi emberek, a protekcionizmus élvez előnyt, gyakori a tekintélytranszfer (egy területen elért tekintélyt más szférában is kamatoztatnak), az oktalan tekintélytisztelet, stb. Ezek további gyakorlatokat eredményeznek: a hivatalos kapcsolatokat igyekeznek megszemélyesíteni, majd kihasználni, tehát korrupciós potenciált gerjesztenek, gyenge intézményrendszert, versenyképtelenséget, stb. A gazdasági szereplő, aki nem képes megújulni a piaci versenyben, lemarad, felszámolódik. Emiatt keresnek a szakmai szempontból legjobb fiatalok külföldön munkát (a mobilitás is modernizációs kulcsfogalom), illetve amennyiben itthon maradnak, akkor a teljesítményorientált magánszektorban. Állami szektorban, illetve politikában többnyire azok maradnak meg, akik a magánszektorban kevésbé állnák meg a helyüket, ami némiképp magyarázza intézményrendszereink minőségi szintjét. A szervezeti megújulás, a reform gyakorlatba ültetésének nehézsége arányosan nő a szervezetek méreteivel.
A gazdasági és a társadalmi modernizáció elválaszthatatlan. (Ez hosszú távon demokratizálódást is jelent – legalábbis keresztény kultúrkörben – , mert kivételnek eddig csak néhány ázsiai ország számít, ahol a demokrácia nélküli gazdasági fellendülést pl. a civilizációs meghatározottságú munkaetikával is magyarázzák.) Hogy melyik generálja melyiket, ezt szociológiai irányzatok más-más féle képpen látják. Marx szerint az anyagi változások generálják a társadalmi változásokat (materializmus), viszont Weber kimutatta, hogy az eszmei értékek, mint pl. a vallás változása is előidézhetnek gazdasági változásokat. A jelenlegi modernizációs vita résztvevői marxista szemléletmóddal egyáltalán nem vádolhatók, mert a gazdasági illetve a technikai modernizációt alig érintik, nemhogy ennek jelenlétét, előretörését és társadalomra való visszahatását. Ami márpedig sok esetben létező valóság. A gazdasági fejlődésnek társadalomalakító, modernizáció gerjesztő hatása van. A nagytőke, a multik, ha nem is erőteljesen, de jelen vannak, új szemléletet hoznak. De hogy nálunk és főleg a Székelyföldön miért nem a társadalmi modernizáció zajlik hamarább és teremt megfelelő körülményeket a tőke még nagyobb fokú beáramlásának? Hát talán ez lenne a vita tárgya.
Néhány modernizációs fék
Nemrég jelent meg a kolozsvári Szabadságban A demokráciához demokrácia kell? című írás, melynek olvasásakor a harmadik világbeli tekintélyelvű társadalmakban a civil társadalom és a hatalmi csoportok viszonyának leírása is ismerősnek hatott, önkéntelenül is a hazai belső, azaz a romániai magyar társadalom viszonyai jutottak eszembe. A politikum rátelepedett az erdélyi magyarság minden erőforrására, intézményére (egyedüli kivétel talán a Sapientia).
Amennyiben egy külön társadalomként kezeljük az erdélyi magyar társadalmat (szakmai szempontból pontosabb a kvázi-társadalom, de legelterjedtebb a „rommagyar” társadalom megfogalmazás), akkor a civil szféra számos eleme bizonyos értelemben a hiányzó magyar államiságot próbálja helyettesíteni, a politikai hatalmat pedig az RMDSZ testesíti meg. Viszont ez utóbbi minden intézményt maga alá gyűrt, a két államtól származó pénzügyi támogatások fölötti teljes kontroll itt összpontosul. Az oktatástól, az egyházig és a tudománytól a sajtóig, minden terület intézményrendszere teljes mértékben kiszolgáltatottá vált a pályázati pénzeket illetően (kivéve azt a kevés területet és témát, ahol EU-s pályázatokra volt lehetőség, illetve kompetencia és infrastruktúra). Az intézményi kinevezések jogát is szintén egyedül gyakorolja. A hatalmi ágak szétválasztása nem érvényesül, ami a „nyugati értelmű társadalmi fejlődés” alapfeltétele, ráadásul társadalmunkban az összeférhetetlenség elve ismeretlen. Nem elég, hogy a pénzosztókat a politikum nevezi ki, ezek maguknak is oszthatnak, és teszik is. Amit a civilizált világban hatalommal való visszaélésnek, korrupciónak neveznek, az versenyképtelen rommagyar társadalmunkban a dolgok megszokott menetének számít.
A hatalmi struktúrák működésének szabályzása terén a román társadalom, igaz, EU-s nyomásra, de bizonyos szempontból rég kielőzött minket. Önáltató módon sokan balkanizálódástól – értsd: románokhoz való alkalmazkodástól – féltik az erdélyi magyarságot, holott ez néhány tekintetben már minőségi ugrásnak számítana. Romániában már számos törvény szabályozza – saját kiskirályaink bosszúságára is – az önkormányzatok, illetve állami hivatalok tisztségviselőinek összeférhetetlenségét a civil szervezetek pályáztatása, cégek licitjei terén, de már ezek életbeléptetése előtt is a román sajtó számos politikust buktatott meg (akár minisztereket is – lásd Puwak esetét). A mi sajtónk nagy része ehhez képest teljesen szervilis, mint valós negyedik hatalom nem létezik. Néhány ritka kivételtől eltekintve tabutéma, hogy miért olyan lassú Székelyföldön a restitúció, a pályáztatások belterjessége, az átfedések, visszaélések. Többek közt mert kiszolgáltatott, de önként vállalt lojalitásból is, az egységnormára hivatkozva hallgatásával hozzájárul a modernizációs fékek, illetve az erdélyi magyar közéletbeli kettős beszéd fenntartásához (pl. a restitució kérdésében). A magyar, illetve a román állam felől érkező pénzek szétosztását viszont nem szabályozzák a törvények (de ha még azt a csekély meglévőt is áthágják, akkor elnézőek az állami szervek – lásd Szász Jenő udvarhelyi polgármester esetét az Illyés Alapítvánnyal).
Sokszor az az érzése támad az embernek, hogy a székelyföldi autonómiára a retorikán túl elsősorban azért vágynak egyes vezetők – pl. az említett –, hogy még kevesebb állami kontrollal jobban kiteljesítsék kiskirályságukat és modernizáció helyett inkább félfeudális függőségi viszonyokat alakíthatnának ki. A hatalmi koncentráció, a klientúraépítés korlátlan lehetősége egy autoriter szervezetté formálta az RMDSZ-t is. Így – mindezt tetézendő – világos rekrutációs politika hiánya miatt a professzionalizálódást gátló tényezők halmaza gyűlt fel a szervezeten belül. A különböző alkalmazások vagy tisztségek elnyerése sokszor nem pályázati versenyen megmérettetendő szakmai tudást, teljesítményt igényel, még csak a pártoknál általában kötelező ügybuzgalom se számít, annál inkább a különböző hatalmi csoportok iránti lojalitás. Nem a szervezet és programja, hanem az egyén, az érdekcsoport iránt, aki adott esetben mozgósítani tudja.
Tévedés ne essék, az RMDSZ nem okozója e helyzetnek, ez a kijelentés nem állná meg a helyét. A kapcsolathálóknak vagy a vitaindítót idézve a komaságnak, atyafiságnak a felülértékelődése, a szakmaiság másodlagossága nem csak a politikában, politikai karrierben játszik szerepet, a kapcsolatoknak mint korábban említettem az erdélyi magyar társadalom minden szeletében, tehát más intézményei esetében is fontosak. A társadalmi tudás részévé vált, hogy – a gazdasági szféra kivételével – egy jobb álláshoz ismeretségen keresztül kell jutni. Ezt termelte ki a mi társadalmunk, állampolgári kultúránk, viszont a politikai elitnek felelőssége van ezen állapotok fenntartásában, kihasználásában, mert a hatalmi szerep révén gerjesztője, elindítója lehetne a modernizációs folyamatoknak. De mint az előbb felsoroltakból kiderül, ezt a folyamatot önmaga modernizálásával kellene kezdenie. Az elmúlt években viszont a szervezet nem hogy ezek feloldására törekedett volna, hanem úgy tűnik, hogy rövid távú érdekeit követve éppen hogy ellenérdekelt ebben. Könnyebb egy függőségi viszonyban tartott, minimális állampolgári, politikai kultúrával rendelkező csoportot manipulálni, mint egy felvilágosodottabb, megalapozott elvárásokkal és ismeretekkel rendelkező közösség igényeinek megfelelni. Pedig ez egyre sürgősebb lenne, nem alaptalan a Csutak István aggodalma, mert ezek a tünetek már hangsúlyosabban konzerválódnak a rommagyar társadalomban.
A beteg neve
A címzett személye homályban marad, mert egyrészt számos olyan kérdést vet fel, ami nem a modernizációval kapcsolatos vagy álprobléma, másfelől pedig valós modernizációs problémákat, de amelyek nem csak Székelyföld szintűek. Az ezek megoldására irányuló kedvező társadalmi folyamatok beindítása sok esetben az RMDSZ kezében van. Tehát először is „házon belül” kereshető a megoldás (legbanálisabb az indítópélda esete). A tünet megállapítása, azaz a modernizációs deficit és az együttműködés, társadalmi szolidaritás hiánya helyesnek mondható, a diagnózis már kevésbé, a terápia viszont végképp hibázik.
Nem nagy túlzás kijelenteni, hogy a Székelyföldön a társadalmi modernizáció – egyelőre – RMDSZ függő, mivel a szervezet gyakorlatilag egyedül uralta hosszú ideig a térség önkormányzatait, és nevezte ki az elég sok állami intézmény, hivatal élére a vezetőket, illetve befolyásolta (túlságosan is) a civil szféra és – országos szinten – a sajtó működését. Így az itteni modernizáció sok tekintetben olyan témákat vet fel, ami a szervezet belső működésének, rekrutációs gyakorlatának, vezetői által gyakorolt közpolitikáknak eredménye. Ennélfogva a megfogalmazott kérdések, a modernizációs deficit nem egy különleges székelyföldi jelenség, hanem erdélyi magyar társadalmi probléma (vagy az oktatási rendszeré pl. országos). Nagyon is ismerősen csengenek a felsorolt tünetek Erdély más vidékein, így akár a Kolozsváron élő magyarság körében is. Ugyanúgy jelen van a könyöklés, a helyi kiskirályok, a provinciális gondolkodású magyar értelmiség, a kapcsolatokon keresztüli érvényesülés, a jövőkép hiánya, a fiatalok elvándorlása, stb.
Egyediség vagy hangsúlyosság?
Annyiban egyedi a székelyföldi helyzet, amennyiben a helyi partikularitások rányomják bélyegüket, amelyek miatt ez koncentráltabbá és látványosabbá is válik. Az, hogy ott hatványozottan érvényesül, annak egyrészt történelmi léptékű gyökerei vannak (a k.u.k. időkben is periféria volt, de ennek okairól számos magyarázat született, lásd pl. Venczel József), másrészt viszont a rendszerváltás óta az RMDSZ uralmának is szerepe van benne. Partikulárissá teszi a makró és mikrórégió szintű tömbmagyarság, a földrajzi adottságok, ebből adódóan a rurális, tradicionális társadalom, ahol az ettől elütő is legfennebbb kisvárosi lét. Ez pedig azt eredményezi, hogy magyarok a megyei és állami intézményvezetők, tehát sok esetben nem lehet a románokra kenni a restitúció elodázását, intézményi reformot, az elmaradottság számos indokát, stb.
De ez jelent – vagy legalábbis jelenthetne – ugyanakkor számos előnyt is. A magyar többségű önkormányzat előny a helyi civil szféra számára, amennyiben a helyi vagy országos politika rá nem telepszik, és nem kezeli csatlósaként. A többségi helyzet a helyi magyarság vagy a magyarországi befektetők otthonérzetét erősíti, s ezáltal pozitív demográfiai és gazdasági kihatása is lehetne. A sajtó számára a (pl. terjesztési) lehetőségek a tömbmagyarságban sokkal nagyobbak.
A leírt jelenségek tehát néhány – nem jelentéktelen, de azért fő trendeket illetően nem is vízválasztó jelentőségű – különbségtől, partikularitástól eltekintve általános jellegűek. Az erdélyi magyar társadalom betegségei.
Szórványbeli különbségek
Mitől más a szórványhelyzet? Szórványjellegéből adódóan egymásrautaltabb. Ennélfogva kevésbé érezni a Csutak által említett helyi torzsalkodást, vagy legalábbis kevésbé látványos. Nagyobb az elfojtás, de az együttműködés is. A másik pozitívum az együttélésből adódó nagyobb fokú nyelvi és kulturális nyitottság (negatívuma: a beolvadást is segítheti, nemcsak az integrálódást). Ennek adott esetben velejárója lehet, szervesen kapcsolódhat a nagyvárosi (Kolozsvár esetében lassan metropoliszi) modern életforma. A nagyobb lakósűrűségű nagyvárosok velejárója a multik nagyobb fokú jelenléte is. Márpedig nekik nem parancsol a helyi kiskirály (Funar megpróbálta, és el is kerülték a várost, hasonlóképpen járhatnak a székelyföldi polgármester urak, amennyiben válogatnak vagy basáskodnak velük).
Bizonyos területeken a román társadalom modernizációs hatással van a szórványmagyarságra. A román társadalom modernizál bennünket, pontosabban Bukaresten keresztül az EU, valamint a piaci verseny, ami azért Székelyföldet sem kerülte el. Ma már oda jutottunk, hogy míg rendszerváltás idején a román társadalommal szemben előnyben voltunk, a többségi társadalom sok téren „ledolgozta” modernizációs hátrányát, vagy már ki is előzött. Legkirívóbb példa a civil szféra vagy a sajtó.
A ’89 előtt sokkal szabadabb rendszerű Magyarország gazdasági, illetve társadalmi fejlődés terén is sok ideig megőrizte a rendszerváltás után is térségbeli lépéselőnyét. A kilencvenes évek elején ez a kapcsolat az erdélyi magyarok számára is egy hatalmas előnyt jelentett, amit többé-kevésbé ki is használtak. A magyar civil szféra sokkal erősebb volt, az elején a hazai magyar sajtó is bizonyos téren profibb volt. Míg a magyar civil szféra helyben topogott kis forrásokra várva, melyek osztását az RMDSZ ellenőrizte, és nem utolsósorban klientúrépítésére is használta, a román civil szféra kifejlődött, és kialakult egy rész, mely EU-s pályázatokban is sikeres. A román sajtó néhány hiányosságát – főleg etikai, mint pl. a xenofóbia – leszámítva gyors léptékben professzionalizálódott és sok tekintetben még a magyarországi sajtót is lekörözi, nemhogy a rommagyart (mindenek előtt független státus, aminek köszönhetően lényegesen több az oknyomozó írás). Helyi, saját – de nem csak a politikum térfelén hatalmaskodó – kiskirályokat leleplező oknyomozó írásokkal, kritikus hozzállással, a közélet tematizálásával, életszerű kezdeményezésekkel, helyzetteremtéssel (és nem alkalmazkodással), helyzethez való felnövéssel a sajtó sokat tehetne a rommagyar társadalom modernizációért. Előbb viszont – a politikumhoz hasonlóan – saját magát kéne modernizálja.
Vita – kivel, miről?
Maradt a kérdés, hogy kinek üzen a szerző a sajtó nyilvánosságán keresztül? Az a változat, hogy a szervezeten belül „felfele” a vezetőségnek, a problémafelvetés miatt kétes, mert megkerüli a rendszer gyengéit, a modernizációs folyamatok fékezőinek jó részét (pl. a szervezet szempontjából kényes témákat). A szolidaritás és együttműködési hajlam hiányán, a szakmai elit passzivitásán túl a legtöbb konkrétum téves vagy zsákutcás tapogatózás. A felhozott példákat megcáfolták, elemeire szedték a téma érintett szakemberei: színház tematikát Parászka Miklós a Transindexen (Válasz Csutak Istvánnak. Színház- és régiófejlesztés Transindex, 2008.1.15.), a csíkszeredai régizene fesztivál értékelőjét László V. Ferenc (Székelyes betartás? In: Szabadság). Ez utóbbi természetesen a kínálat oldaláról közelítette meg, a kereslet, azaz a közönség európai szintű érdeklődése viszont két tényezőn múlik: pénzen, illetve szakértelmen. Hogy volt-e kellő szakértelem, azaz merketinges potenciál arra, hogy európai színvonalú legyen, arra nem tudhatjuk meg a választ az első hiányában, amiben viszont a szervezet lobbizása is ludas volt. A cikk indító példája a „táblaügy” szervezeten belüli összehangolás, kommunikáció kérdése. A két székely megye egybeolvasztása pedig már egy egybehangolt, nagyobb horderejű lépést igényel, hiszen az országosan rögzített megyevonalakról van szó (hogy a történelmi Székelyföld újraállítását ne is említsem). Ezeket viszont politikumon belüli ellentétek is akadályozzák.
Annál valószínűbb viszont a szervezeten belüli, „lefele”, illetve a szakmai elit fele irányuló üzenet. A területi szervezetek vezető testületeire és tagságára, ugyanis az egyetlen konkrét lépés amit megemlít és elvár a szerző az a székely székek felszámolása. Ezen a ponton meg Gáspár Sándor szavaival élve „kilóg a lóláb”. Az EU-s parlamenti választások RMDSZ-es kudarca nyomán vezetői azt a téves következtetést vonták le, hogy a területi szervező elvvel van a baj. Legalábbis így nyilatkoztak. Jobb eredményeket ért el a szervezet ott, ahol megyék vonalát követi a területi szervezet, mint a Székelyföld azon részein, ahol a székekét, de egészen más okok miatt. Erről számos vélemény, vita elhangzott már, idővel meglátjuk, ebből meg akart-e hallani valamit az establishment, de egyelőre úgy látszik, egészen más irányba tapogatózik. Amit egyelőre konkrétan tud a székek felszámolásának eredményét illetően, az az, hogy a központosítás nyomán nagyobb hatalom koncentrálódik egy megyei vezetés kezében. A kinevezés a különböző intézmények élére, a megyei önkormányzatokba jelölés és egyéb döntési jogok egy szűkebb hatalmi kör kezébe kerülhet. A szervezet táján egyre inkább olyan helyen keresik a szervezet megerősítésének módjait, amelyek hosszú távon még nagyobb legitimitási krízissel járhatnak, mert ellentmondanak a demokratikus működési elveknek és a modernizációs folyamatoknak. E tendenciába illeszkednek azok a vezetőségi véleménynyilvánítások is, miszerint a közvetlen előválasztásokat vissza kell szorítani.
A szakmai elitet
illetően a vitaindítót akár felkérésként is lehet értelmezni. A politikum viszont eddig a szakmai elitet sem kezelte egyenlő félként. Sokáig tudomást sem vett a szakmai vitákról, de ha mégis „meghallotta”, akkor kizárólag közvetlen hatalmi érdeke függvényében értelmezte, és nem a közösségi érdek volt a döntő (pl. a civil szférának szánt támogatások politikai függetlenítésének felvetését is rendszerint irányukba tett ellenséges gesztusként értékelték az érintettek). Csutak István írása ebből a szempontból biztató újdonságnak számít. Az értelmiség szerepét viszont hajlamosak vagyunk sokszor félreértelmezni, kelet-európai hagyományoknak megfelelően minden téren aktív szerepet elvárni (ez érződik ki Czika Tihamér Valós vagy virtuális régió Székelyföld? című válaszcikkéből is). A szakmai elit újjászületése, idősebb generációjának gondolkodásmódjának megváltoztatása nem egyszerű feladat.
A múltban, amikor az oktatás és ezen belül a szakosodás óriási mértékben le volt maradva a Nyugattól, a külföldön tanult értelmiség hazajötte után valóban minden téren igyekezett modernizálni. Ma viszont már annyira szakosodott a világ, hogy elég lenne a saját területen lépést tartani. A szakmai elit a modern világban a szakmájával foglalkozik és nem várják el tőle, hogy az átlag öntudatos civil állampolgárnál többet teljesítsen, áldozzon a közösség oltárán. Magyarán az orvos gyógyít, a tanár tanít és nem régiót modernizál. Azt meghagyja a makrogazdasággal, terület- és vidékfejlesztéssel, falu és városzociológiával, „public policy”-val foglalkozó szociológus, közigazgatási, gazdasági, stb. szakembereknek, akik véleményére viszont ad a politikum. Mindenki a saját dolgát végzi profi módon, ettől is működik összességében hatékonyabban a részeiben szakosododott modern társadalom. (De ez nem csak értelmiségi „betegség”. Egy magyarországi tetőfedő vállalkozó barátom meséli ezirányú tapasztalatát, mely nem a közösségszolgálatot, de a szakosodást illetően hasonló. Szerinte általános tapasztalat a magyarországi építőipari vállalkozók körében, hogy amikor megkérdik az erdélyieket, hogy mihez értenek, akkor a válasz általában az, hogy „Mindenhez.” Erre csak az ő summázatát tudom idézni: „Egyhez kéne érteni, de ahhoz jól.” Majd utána elkezdik tanítgatni, hogy valamelyikhez igazán értsen is. A manufaktúrák korát idéző hozzáállást túllépni, modern gazdasági követelményeknek megfelelően szakosítani.) Ráadásul nálunk már elkoptatta a közösségszolgálat eszméjét a sok mozgalmár, aki ezt ürügynek, önlegitimáló terepnek tekintette, mellyel vezetői szerephez és az ezzel járó erőforrásokhoz juthat.
Tradicionális társadalom
Székelyföldön domináns a rurális társadalom, itt még számos helyen fennmaradtak bizonyos fokon a közösségi viszonyok és gazdálkodás terén a prekapitalista gondolkodásmód. Nem mintha a nagyvárosok, pl. Kolozsvár lakosságának többségét alkotó első és másodgenerációs városlakók urbanizált társadalom jeleit viselnék, de – közvetlenebb és nagyobb kiszolgáltatottságuk révén – a modern piaci viszonyok jobban rájuk kényszerítik a gazdasági cselekvés normáit.
Ezt turizmus terén volt alkalmam megfigyelni néhány helyen. Romániában általános jelenség, hogy a turisztikai szolgáltatás irreálisan drága, a kliens gátlástalan megkopasztása a cél. Nem számolnak ennek hosszú távú következményeivel, a versenyhelyzettel, hogy ez lehetetlenné teszi a hosszútávú terjeszkedést, a klientúra megtartását, körének bővítését. Sőt, Székelyföldön a nyelvtudást figyelembe véve még a román fogyasztók felé való nyitással sem számolnak, nemhogy a nyugati felé. Székelyföldön is bőven akadnak vendéglátóipari egységek, ahol megelégednek a magyar vendégekkel, nem is akarnak mást, és e téren is egy adott szinten megáll(ná)nak. Azon a szinten, amely kielégíti a működtetők megszokott tradicionális szükségleteit.
Hasonlatosak a Weber által említett tradicionális mentalitású munkásokhoz, akikből a bértarifa emelése nem a több munkát, hanem ennek ellenkezőjét hozta ki, mert ugyanannyi pénzt kevesebb munkával értek el. „Ez jellegzetesen az a viselkedés, amelyet "tradicionálisnak" nevezünk: az ember <
A mai székelyföldi turistaforgalom többletét magyarországi és szórványbeli magyarok teszik ki, és néhány helyen jóval nagyobb, mint azt a kínálat indokolná. Ez a tömbmagyar jellegnek, történelmi, kulturális nimbuszának köszönhető, és kevésbé a mai vendéglátóipar erőfeszítéseinek, a befektetett erőforrásoknak (tisztelet a kivételnek). Ma még hátra lehet dőlni és élvezni az etnikai motivációjú „túlkeresettség” és az ebből származó profit előnyeit, de hosszú távon ez visszaüt. Erre nem lehet nagy piacot, terjeszkedést alapozni. Feltételezem, hogy a politikai elit sem tanult meg versengeni a multik, a nagybefektetők „kegyeiért”? Valószínűleg az önkormányzatok közt is van, amelyik válogatna, azaz beérné a magyarországi tőkével. Mindez kissé hasonlatos a civil szféra azon szeletére, mely kizárólag az RMDSZ által ellenőrzött támogatásokra alapoz: kis igények – kis pénz – kis pálya. Kis modernizáció.