OLVASÓI LEVÉL
A szeretettel megérintett szépség. Búcsú Angi Istvántól
Csákány Csilla utolsó frissítés: 2020-11-25 19:10:47Az erdélyi zeneélet nagyszabású alakítója, iskolateremtő személyisége volt.
A művészetek párbeszédében fogant zeneesztétikai gondolkodás gyakorlatát honosította meg az erdélyi zeneoktatásban. Szívén viselte a hazai magyar zenetanárképzés sorsát, ennek szolgálatába állította mind tudósi, mind oktatói kvalitásait. Magyar és román nyelvű önálló kötetei mellett, írásaival kollektív kiadványok hosszú sorát is gazdagította, hol filozófiai, hol történelmi, hol szakrális távlatokban mutatva be gondolatsorait. Terjedelmes írott életművének olvasóját az újra- és továbbgondolásra bátorította.
Fontosnak tartotta tudatosítani a műalkotás megismerésének folyamatában azt a kettős potenciált, amely egyrészt, egyfajta intuitív erőként a művészet varázsának közvetlenségében, másrészt pedig a rendszerező gondolkodás útjelzői mentén egyaránt hozzájárulhat az esztétikai élmény megszületéséhez. Elemzései során nagy körültekintéssel kereste azokat a terminus technikusokat, plasztikus és kifejező metaforákat, melyek segítségével igyekezett megkönnyíteni az értő befogadást. Ennek jelentősége a szemléltető gondolkodásnak talán inkább ellenállni látszó zene esetében domborodik ki igazán. Sokszor úgy érezzük, hogy parányi részletekre hívja fel figyelmünket, melyekről később kiderül, hogy bizony, éppen ezek a pihesúlyú apróságok állítják olykor tetejére az alkotás „világát”, általuk kerülnek a művek a megértés teljesen új keringési pályájára.
Amikor egyetemista diákként megismerhettem Pista bácsit, már idős, fehérhajú, bölcs, tekintélyes úriember volt, akit mindig körülölelt egy időtlen, lebegésszerű diszkrét elegancia. Függetlenül attól, hogy melyik egyetemen milyen tárgyú kurzust tartott, mindig volt nála egy két kötet, amelyből időnként felolvasott nekünk. Azt hiszem soha nem láttam még senkit, aki olyan áhítatos eleganciával vett volna kezébe egy könyvet. Mindig szeretettel, mosolyogva olvasott, és éppoly szépséggel merengett el a felolvasott részleten. Ugyanis soha nem a szájbarágós magyarázás volt a célja, inkább saját ráébredésének folyamatát mutatta meg: megsejtetni azt a szellemi tevékenységet, a gondolkodás kalandját, amelyet nagy szenvedéllyel élt meg.
Személyes könyvtárát nagyon féltette. Mindannyiunk örömére, barátnőimmel szűk évtizede újból leltárba vettük könyveit, bevezettük egy számítógépes katalógusba. Amikor megtudtam, hogy Pista bácsi nincs már köztünk, rápillantottam a könyvtárából nemrégiben kölcsönzött kötetre, és lepörgött előttem a képsor, ahogyan leemelte a polcáról és a kezembe adta: a kecses mozdulat, a továbbadás könnyűsége. Azon a napon kért meg arra is, hogy digitalizáljam A zenei szépség modelljei című kötetét. Mint mondta, sokan kérik, de már nem tud belőle példányokat adni.
A könyvek iránti szeretete mellett, ami talán leginkább megmaradt számomra örökségeként, az gondolkodásának képszerűsége volt. Mindig nagyon örült a szép gondolatmetszeteknek, mint egy-egy kedves álomképnek, ami arra vár, hogy kifejtsék. Talán éppen ezért fogant teljes zeneesztétikai gondolkodása a viszonyalkotás varázsában. A megismerés törékenységéről, gondolatműhelyének patikamérlegéről (ő maga így nevezte) is sokat mesélt, melynek finom működését Kányádi elbűvölő soraival érzékeltette: „egyik: Billeg, másik: Ballag, harmadik meg: Billegballag.” E mérleg középpontjában a szépség pontszerű egyensúlya állt, melyhez, mint egyfajta zarándokhelyhez újra és újra visszavágyunk, visszatérünk.
Megindító volt az a kíváncsiság és őszinte érdeklődés, amellyel minket, legfiatalabb tanítványait faggatott a műalkotásokkal kapcsolatos személyes megélésünkről, kifejtő gondolatainkról. Legutóbb egy Tarkovszkij film-részletet néztünk meg együtt és hosszasan mesélte, milyen fantasztikus többletjelentéseket rejtenek a filmkockák. Majd mintegy zárójelben pajkosan megjegyezte: nem is annyira fontos egy alkotó esetében a hovatartozás, mikor valakinek „olyan bajsza van, mint Móricznak”. Amint ez a kedves megjegyzés is sejteti, amilyen csodálatosan meghitt pillanatokat tudott teremteni előadásai, beszélgetései során, Pista bácsi ugyanolyan bohókás is tudott lenni.
Egy alkalommal egy neves anyaországi nyári tanfolyamra nevezett be néhányunkat. Mi, persze, örökgyermeki mivoltunkban nem tartottuk be az előírt játékszabályokat. Mikor ez a tudomására jutott, ahelyett, hogy dörgedelmesen leteremtett volna, jót mulatott csibészségünkön, összekacsintott velünk, és mellénk állt: teljes vállszélességben legitimálta a maga sajátosan diszkrét és bájos módján huncutságainkat.
Amióta kisgyermekes anyuka lettem, sokszor hívta fel – egyfajta udvarias intésként – a figyelmemet arra, hogy mily fantasztikus a gyermekek metaforikus gondolkodása. Érdeklődő kíváncsisággal és mély szeretettel fogadta a nagyfiam által kitalált újabb és újabb szókapcsolatokat. „Ha egy kisgyerek poharakra néz, halkan megcsendülnek” - ismételgette sokszor József Attila gondolatát. Ilyenkor arra bátorított, hogy éppen a szeretet egységében megélt szépre és jóra koncentrálva tudunk leginkább felülemelkedni a mindennapi élet nehézségein.
Személyes hitvallását, melyet munkássága mellett örökségként az evilági létben hátrahagyott számunkra, jómaga így összegezte néhány hónapja, mikor átvette a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztjét: „Világéletemben a zenei műveltség értékeit igyekeztem szolgálni, ápolni és védelmezni, elsősorban a magyar és a román kultúráét, beleágyazva az egyetemes értékek tárházába. Két szállóigével foglalhatom össze célkitűzéseimet. Az első a középkori rendi élet regulája, ora et labora. Imádkozzál és dolgozzál. Franz Kafka csehországi egzisztencialista zsidó író hozta zene-közelbe számomra az ima jelentőségét. Barátja kérdésére, hogy a vallás és a költészet között van-e különbség, fejét csóválva válaszolta: - Miket kérdezel, persze, hogy van. És kérdezi tovább barátja: - Egy áhítatos ima és egy bensőséges lírai költemény között? Dacosan ránézett. - Most megfogtál. A regula másik felét szebben József Attilánál senki sem fogalmazhatta meg: «dolgozni, csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.» A második szállóigét pedig Kodály ars poeticájából nyertem: A zene mindenkié. És válaszát is ismerjük a kérdésre miszerint «lehet-e zene nélkül élni?» Kodály kérdéssel felelt: «- Lehet, de érdemes-e?».”
Személyes kívánsága családom számára, amelyet utolsó könyvében dedikáció formájában megfogalmazott, az volt, hogy minél több szépséggel érintsünk és minket is minél több szépség érintsen meg. Úgy gondolom, hogy ő egész életében ezt tette, méghozzá oly szeretettel, ahogyan arra csak az angyalok képesek. Drága Pista bácsi igazi angyalból „igazi” angyallá lett, ám a szépség iránti szeretete mindig velünk fog maradni.