2009 UTÁN KÉSŐ
Székelyföld modernizációja
Csutak István utolsó frissítés: 2008-01-07 17:30:04„(...) senkinek fel nem tűnt, hogy a nagy „Székelyföldezés” közepette egységes székelyföldi jövőkép, összefüggő fejlesztési elképzelés és összehangolt akcióterv nincs. Még kialakulóban sem.”
METTŐL MEDDIG IS TART SZÉKELYFÖLD?
Amikor még javában tartott a kökösi tábla (Kovászna megye) vitája, felmerült bennem több kérdés. Vajon csak Kökös van a Székelyföld határán? Mi történt volna, ha nem csupán egy ilyen tábla elhelyezése miatt tör ki a botrány, hanem az összes Kovászna és Hargita megyébe be- és kivezető fő- és mellékúton akartak volna az önkormányzatok, civil szervezetek, úgy általában mindenki (vagy legalább majdnem mindenki) azonos útjelzőket elhelyezni?
Mi történt volna, ha most az egyszer a térség egységesen lép fel önmagát valamilyen formában meghatározandó? Ha már annyira úgyis oda s vissza vagyunk a „szimbóleumokért”, ugye.
SZIMBOLIKUS REHABILITÁCIÓNK
1990-ben nagy lendülettel kezdődött el az erdélyi magyarság szimbolikus rehabilitációja. Szükségünk is volt erre az erkölcsi – politikai és nem utolsó sorban gazdasági jóvátételre.
A színvonalas tülekedésben sikerült aztán még azt is „visszaszereznünk”, amink sohasem volt: kezdetét vette az „intézményalapítási” munkaverseny. Ilyen volt például a színházalapítási láz. Mára, ha nem tévedek, jóformán csak Balánbánya, Tusnádfürdő, Barót és Kézdivásárhely városa nem büszkélkedhet saját színházzal, székely állami népi táncegyüttessel és saját egyetemmel.
Mindezek az önmagukban véve igen fontos intézmények a különböző térségek (ne köntörfalazzunk: székek!) egymással szembeni elkeseredett küzdelmének voltak eszközei és lettek áldozatai. Ugyanis ezek az intézmények
nem egy átfogó jövőkép jegyében,
összehangolt stratégia elemeiként, szükségletek kielégítéséért és célkitűzések megvalósításáért jöttek létre. Dehogyis! A mozgatórugó a „másik” letromfolása volt.
Mára kiderült: székelyföldi színházi élet nincs. A társulatok évente egyszer Kisvárdán kapott díjakon keresztül üzengetnek egymásnak. Haza. Azonkívül saját házuk tájáról még a szomszédba se igen mozdulnak – mozdulhatnak ki.
Székelyföldön az egy főre eső önkormányzati színházak száma nagyobb, mint néhány kulturális szempontból is jelentős nagyvárosban. A székek hagyományait hűen tükröző színházak nem erdeményeztek az egész térséget befolyásoló, pezsgő és egyben a térségre jellemző színházi életet. A szék‑súlypontú létforma nem ezt ösztönözte. Magára valamit is adó székely (kis)város
egyetemmel is büszkélkedik.
Mire akkreditálják őket, alaposan megcsappan a diáklétszám (számolt vajon a kezdeteken valaki ezzel a ténnyel?) Valójában még a frissen végzettek elhelyezkedése sem könnyű, mert igen kevés helyen képeznek a munkaerő piacon keresett és értékelt szakembereket (számolt vajon valaki a kezdeteken a változó munkaerő piaci igényekkel?). A két előző kérdésre a válasz természetesen: nem.
Mert – miként a színházalapítási hajrában – úgy az egyetemalapításban is a fő szempont a szomszéd(ok) lekörözése és nem a Székelyföld koncepciózus felemelése, modernizációja volt a cél. A számtalan egyetemecske nem alakult át szellemi műhelyek hatékony hálózatává. Noha egyetemi berkekben ez gyakorlat. A szék‑súlypontú létforma nem ezt ösztönözte.
A csíkszeredai Régizene fesztivál lehetett volna akár „az erdélyi”, akár „a romániai”. Lehetett volna. De mégsem az lett. Közös erőfeszítéssel sikerült a teljes jelentéktelenségbe süllyeszteni a rendezvényt. Egyrészt, mert a helyiek igen csíkinak akarták tudni (korszerű koncepció és menedzsment hiányában az is lett), másrészt, mert, ha már nem a miénk, akkor
csendben drukkoljunk ellene alapon,
még ezt a rendezvényt sem övezte tudatos térségi összefogás, noha semmi és senki (ide értve a román államhatalmat, az RKP-t, a szekuritátét) nem ellenezte és nem akadályozhatta volna meg az összefogást. De a széki önérzet, szemléletmód, (magyarán: lajbitépés, féltéglás melldöngetés) a szék támláján túl való tekintés lehetőségét nem ismeri.
A kovásznaiak Árkoson létrehozták az Európai Tanulmányok Központját? Nosza, rajta, jó katonák, Csíkszeredában is rittyentettek egy Hargita Megyei Fejlesztési Ügynökséget. Ezzel talán hosszú időre biztosítva azt, hogy mindkét intézmény szigorúan helyiérdekűvé váljék, és középtávon Székelyföld fejlesztési koncepciójával foglalkozó intézet Székelyföldön ne lehessen.
Közben senkinek fel nem tűnt, hogy a nagy „Székelyföldezés” közepette egységes székelyföldi jövőkép, összefüggő fejlesztési elképzelés és összehangolt akcióterv nincs. Még kialakulóban sem. Hacsak nem alakult már ki. Úgy magától. Főleg a fiatalok fejében.
Kérdés, hogy milyen jövőképe lehet annak a választott „atyafinak”, akinek gyermekei
Sydneytől Gödöllőig bárhol megtalálhatók,
de véletlenül se Kökös és Koronka között. A kényelmetlen kérdéseket jobb nem felvetni. Így nem kell arról beszélnünk, hogy a székelyföldi gyerekek nagy része tragikusan alultervezi jövőjét. Meg arról sem, hogy, nevetséges romántudással (ami viszont nem azt jelenti, hogy mindegyikük gyönyörűen beszéli az irodalmi magyart), egyre többen mennek egyetemre Bukarestbe.
És egyre kevesebben akarnak visszatérni szűkebb pátriájukba. Lehet, hogy nemcsak velük van baj, hanem a Székelyföld sorsát meghatározó elittel is? Lehet, hogy a Székelyföld is el‑eltaszít magától? (A lehető legtágabb értelmezésben gondolok az elitre: politikai döntéshozókra, gazdasági szereplőkre, közvéleményformálókra, értelmiségiekre.)
Miután Kovászna megye tanácsának elnöke 2003-ban a jelenlegi fejlesztési régióból való székelyföldi kilépési szándékot nyilvánosan megfogalmazta, sürgősen a helyszínre látogatott az EU-nagykövet.
Szorongva jött, megnyugodva távozott.
A különben nagy körültekintéssel megszervezett körúton a nagykövet homályos politikai szándékon túl egységes jövőképpel, átfogó fejlesztési koncepcióval, eltökélt modernizációs szándékkal nem találkozott. A diplomata nyugalmát csak fokozta az RMDSZ radikális belső- és külső ellenzékének képviselőivel való találkozás.
És itt már beszélnünk kell a székelyföldi elit felelősségéről. Az rendben van, hogy a nagyívű értelmiségi független, meg mindig a hatalmat gyakorlókat bírálja. De nem ártana, ha néha alternatívákat is megfogalmazna. Ki‑ki a maga portáján: színházban, egyetemen, sajtóban… (Utólag mindig könnyebb megállapítani, hogy mit kellett volna előzőleg tenni?)
Nem nagyon hencegünk vele, de Székelyföld a békebeli K.u.K. időkben sem a haladás hajtómotorja volt. És hát bizony a széki hagyományokhoz akkor is ragaszkodó elit se nagyon törte magát, hogy a kiegyezés utáni lázas fejlődés megzavarja törzsi‑széki berendezkedését. Az akkor megalapozott, kényelmes,
mintegy ötven éves hátrányát
a Székelyföld azóta is töretlenül megőrizte. Most adódott egy történelmi lehetőség e hátrányt csökkenteni.
Ha eddig erre nem lett volna mód, Románia EU csatlakozását követően mindenki elmondhatja: milyen Székelyföldet szeretne közép- majd hosszútávon. Lesz vajon Székelyföldnek autonóm, önfenntartó (fenntartható) gazdasági fejlődése, hogy legalább önmagát legyen képes eltartani? (Tisztázzuk végre: EU-s zsargonban a „fenntartható” nemcsak a környezetvédelmi szempontból nem károst jelenti, hanem jelenti az önfenntartót, tehát autonómot is.)
Milyen társadalmi-gazdasági berendezkedése kellene legyen e drága földnek ahhoz, hogy a kitűzött célokat meg lehessen valósítani. És mik legyenek a célok? Milyen időzítéssel? Mert a 2013-ig tartó időszak lehetőségeiről nagyon sokat tudunk.
De ne rohanjunk előre. Lássuk a kisebb léptékű fejlesztéseket. Az öt (mellesleg „székely‑magyar”) városi önkormányzat által megvalósítható regionális ivóvízszolgáltató terve kínos körülmények között megbukott. Pedig EU-s pénz lett volna rá. Nem kellett, mert a helyi (törzs)főnökök
nem tudtak megegyezni.
A térségek közötti versengés akár egészséges is lehetne. Ha a létezne egy átfogó fejlesztési stratégia, no meg a vezetőknek és hangadóknak lenne akarata és kvalitása arra, hogy az életképtelen torlódások helyett egymást kiegészítő, hozzáadott értéket generáló alternatívákat kínáljanak és versenyeztessenek.
Sebaj, jönnek a kormánypénzek. (Amíg ott az RMDSZ persze.) Kisvárosaink szépülnek. Külön-külön. Ha egyikben villanyrendőrökkel kívánják a forgalmat szabályozni, a másikban csak azért is a körforgalomra fognak esküdni. (Olvasom gyermekeimnek Gulliver liliputi kalandjait. Tényleg: melyik végén törjük fel a lágytojást, hogy biztosan üdvözüljünk?)
A székek marakodása a megyék szintjén reprodukálódik. A Középrégióban (Brassó, Szeben, Fehér, Maros, Hargita, Kovászna) három megyei tanács elnöke magyar. És előfordult bizony, hogy a gyulafehérvári Regionális Fejlesztési Ügynökség igazgatója sikerrel fordította egymás ellen a három magyar elnököt. Rendre mindenki a háromból rosszul járt. Egyedüli nyertes az ötletgazdag igazgató volt.
A SZÉKEK VÉGNAPJAI
A primores, primores nobiles, nobiles potiores/ primipili/ pedites, pixidarii tagolású társadalmi berendezkedésre kitalált közigazgatási struktúra kissé elavult.
A székeket tulajdonképpen 1876-ban, nem véletlenül szüntette meg az akkori „császári és királyi” közigazgatási reform. A 18 évvel ezelőtt, nosztalgikus indulatok gőzében feltámasztott „törzsi-széki” berendezkedés bő másfél évtized alatt fényesen igazolta: a politikailag Európához csatlakoztatott térségben teljességgel kontraproduktív. És a korszerű Európához alkalmazkodni képtelen minden olyan szerkezet, melyet Bécs
már 130 évvel ezelőtt elavultnak minősített.
Ezért anakronisztikus a székek tradícióira intézményeket alapítani és működtetni. Ezért ellentmondásos a székekre épülő társadalmi-politikai berendezkedés is.
AZ ELIT FELELŐSSÉGE
Leszámolni ezzel a berendezkedéssel és egy korszerű, életképes rendszerrel helyettesíteni: az elit felelőssége. Nem a román államhatalom, nem a „párt”, nem a „szövetség”, nem a „szervezet” dolga ez. Hanem a székelyföldi elité.
Megfogalmazni, közvitára bocsátani, letenni az asztalra azt, amit a Székelyföldön meg akar valósítani.
Az elit felelőssége végre tisztázni, mik legyenek majd a Székelyföld értékei. Az 1968-as megyésítés kártékony mivoltát nem lehet eléggé hangsúlyozni. De azt se felejtsük, hogy a Hargita márkanév akkor született. (Hisz sem a székek, sem a vármegyék között ilyen nem volt, ilyen identitás se nagyon létezett tehát.) Az akkori elit tudatosan építette fel ezt a márkanevet. Mára már eltörölhetetlen, hisz a giccsek világából is ránk köszönt a „hargitai fecskemadár”.
Tartok attól, hogy az elit jeles tagjai mostanság gyalogsági ásóval felszerelkezve veremnek is használható (lövész)árkokat ásnak. Hogy aztán az egymást követő választási kampányokban
ki‑ki tetszése szerint, önfeledten pocskondiázza „a másikat”.
És, hogy a „hargitai fecskemadár” hangulatánál maradjunk: „a homokóra rendíthetetlenül ketyeg”. Ha a 2009-ig tartó időszakban a Székelyföld modernizációja nem indul be, akkor ez a térség rövidtávon végleg leszakadni, és már középtávon beolvadni látszik. Erőltetett modernizáció (szerencsére) nem lesz. Ha a térség önként nem fog a felzárkózás lehetőségével élni, akkor az EU átlagától minket elválasztó szakadék csak nőni fog.
A MODERNIZÁCIÓS KÉNYSZER
Létezik tehát egy modernizációs kényszer, ami az elitnek kell magában tudatosítani. Első lépésként el kell fogadni, hogy a teljesítmény az érték. (A dicső történelmi múlt romjaiból táplálkozó, sértett önérzet rossz tanácsadó.)
Ezt követően el kell fogadni, hogy a Székelyföldnek egy egységes és következetes jövőkép kell. (Milyen legyen a Székelyföld rövidtávon 2013-ig és középtávon, mondjuk 2050-ig.)
Ha ez a konszenzus megszületik (és nem azt mondja, hogy így jó, ahogy van), akkor már csak azt az apróságot kell megértenünk, hogy önmagunkat (célkitűzéseinket) elsősorban mi kell, hogy komolyan vegyük és tiszteletben tartsuk.
A legnehezebb feladat, ami az elitre vár: tudatosan váltani a törzsi-széki berendezkedésről (ahol a döntő érték az atyafiság, komaság majd a székek egymásnak feszülése) a
teljesítményorientáltságra és a partnerségre.
Ez egyúttal esélyt adna a Székelyföldnek következetes és összefüggő politikák megfogalmazására és végrehajtására. Amíg a Székelyföldre látogató érdeklődő (politikus, diplomata, üzletember) térségenként más és más (nem egyszer egymásnak ellentmondó) üzeneteket kap, addig az általános kép egy társadalmilag‑politikailag széteső, gazdaságilag leszakadó vidéket mutat.
Egy ilyen provinciát senki nem vehet komolyan. Esetleg nevet a viccen, hogy „itt [a székelyudvarhelyi temetőben] is jobb, mint Csíkban”.
Ha Székelyföldet akarunk, akkor „meg kell csinálni” azt.
Meg kell találni azt a politikai felépítményt, amely a leghatékonyabban képes megjeleníteni azokat a célkitűzéseket, amelyekkel a térség valóban azonosulni tud és akar. És az egészséges, versenyképes, fenntartható (autonóm) gazdaságot támogató fejlesztéseket és politikákat kell életbe léptetni. (Ez például nem mindig a helyi adók emelését jelenti.)
Székelyföld sajátos értékeit az „együtt a különbözőségben” jegyében, hozzáadott értékként kell tudni bevinni az Unióba.
Üstökön ragadni a felkínálkozott történelmi esélyt talán még nem késő. Erről az esélyről lemondani olyan, mint általában a tudatlanság és a tájékozatlanság is: nem bűn, de végzetes hiba.
A szerző az Informatikai és Távközlési Minisztérium tanácsosa. Az alcímezést a szerkesztőségünk végezte.