HABOS TÖRTÉNET
Én is büdös cigány vagyok! – civil akció és vizuális kommunikáció
Székely Sebestyén György utolsó frissítés: 2007-06-04 12:02:32Az, hogy nagybetűkkel írja rajtam, hogy büdös cigány vagyok, miközben illatos habokban fürdök, játékos, humoros és éppen ezért vonzó, bárkiben azonosulást és rokonszenvet válthat ki. (...)nem támadó, nem unalmas és nem szájbarágós.
Egy bonyolult keret
A népszavazáson győzedelmes kapitány egy pillanatra kiengedte a szelepet és szereplésének szintje hirtelen alázuhant (ismét). Egy újságírónőt „măi, păsărică” megszólítással illetett, mobilját ideiglenesen elkobozta, majd nejével való beszélgetése folyamán „agresszívnek” és „büdös cigánynak” is nevezte őt. Mindezt rögzítette az ominózus telefonkészülék, amely később visszakerült jogos tulajdonosához, majd rövid időn belül tévében és az interneten is publikussá vált a memóriakártya tartalma.
Induljunk ki egy közhelyből: Romániában a diszkrimináció, a mindenféle másság iránti előítélet (hogy enyhén fogalmazzak) igenis számottevő jelenség. A közbeszédet egyaránt mérgezik a névtelenség védőburkába rejtőzködő fórumírók sovén, szexista és xenofób öklendezései és a közszereplők hasonló megnyilvánulásai.
Ide tartozik az elnök – komplex, de nem felmentő körülmények között elhangzott – szexista és rasszista „elszólása” is. Talán úgy érezte Traian Băsescu, hogy szükséges még egy lapáttal rátenni erre az egészre, amikor a populizmus és a politikai korrektség bájszövegei mellett avval védekezett, hogy
a privátszférában hangzottak el
az egyaránt inkrimináló és diszkrimináló szavak. Ezáltal következetesen vállalta, hogy mentalitása nem különbözik az említett fórumisták hozzáállásától, amikor különbséget tesz politically correct és ténylegesen korrekt között.
Amikor Ion Iliescu (illetve Mircea Geoană) azt mondta, hogy Băsescu elnök győzelme dicsőség nélküli – jaj! – akkor még nem tudta, hogy ezúttal, mégha más miatt is – igazat mond. Míg az elnök újabb támadások célpontjává tette magát és jó témát adott azoknak, akik a demokrácia veszélyét látják benne, addig a román állampolgárok legkevesebb három kategóriája érezhette magát általa számkivetettnek.
Biztosan sokan – magam is – aznap tették le a voksukat mellette, és sokan éppen ezért – legalábbis egy vonatkozásban –
becsapottnak tekinthetik magukat.
Nők, romák és újságírók jogosan diszkriminálva érezhetik magukat. Emellett hozzáfűzném, minden más kisebbség is magára veheti a történteket, azt, hogy egy kisebbség neve politikusok számára káromkodásként használható.
A fentiekből született bonyodalmakról sokat lehet írni, amint már sokan meg is tették ezt. Engem azonban kimondottan egy dolog ragadott meg, mégpedig a roma kisebbség szervezeteinek a reakciója.
Egy kis akció
A Romani CRISS (Centrul Romilor de Intervenţie Socială şi Studii), valamint a hozzá csatlakozó civil szervezetek és magánszemélyek gyorsan reagáltak: az események után másfél nappal, május 21-én tiltakozó levelet nyújtottak be az elnöknek, illetve ugyanaznap értesítették a Diszkriminációellenes Tanácsot is az ügyben.
Eddig minden a szokásos. Az immár olajozottan működő diplomáciai eljárásról van szó, amely azt mutatja, hogy a civil szervezetek aktívak és meghallgatják őket. Azonban a romák nem elégedtek meg avval, hogy sajátjaikat jogi úton megvédjék. Az egész akciónak adtak egy vizuális, látványos keretet is, és ez az egyik dolog, ami említésre méltó és szeretnék kiemelni. Az újságok beszámolója szerint
hozzávetőleg húsz személyből álló,
roma etnikumú csoport állt ki a Cotroceni Palota elé, amikor a tiltakozó levelet beadták. „Sunt ţigancă împuţită” illetve „Sunt ţigan împuţit” felirat volt olvasható pólóikon, a mellkasukon, jó nagy betűkkel, mint valamiféle képaláírás, vagy jobban mondva: stigma, nyíltan felvállalva azonosságukat és az ehhez csatolt megbélyegzést.
Azonban nem elégedtek meg ennyivel, hanem vizes flaskák, szappan és sampon került elő, a tiltakozók pedig nekiláttak tisztálkodni, hogy lemossák magukról azt, amit mások nekik tulajdonítottak.
Mindezt mosolyogva, jókedvvel tették, miközben a levelek is eljutottak a címzettekhez és a (részleges) eredmény sem maradt el. Íme, egy kis romániai sikertörténet!
A romák nemcsak saját kisebbségüket védték meg, hanem kiálltak (és ez nyilvánvalóan kiderül a dokumentumokból) a sokmillió romániai nő mellett is, akikre vonatkoztatható az őket megalázó és a nemzőszervre redukáló „măi, păsărica”, a hírhedt beköpés.
Civil akció és vizuális kommunikáció
Ezt az egyszerű, de frappáns vizuális eseményt elemezve két alkotóelemet azonosíthatunk. Egy deklaratív elemet (a felirat tartalma és a póló viselése), amelynek az identitásmeghatározás a szerepe, illetve egy aktív momentumot, amely a meghatározás értelmében és annak ellenében is tettre serkenti a résztvevőket, mozgást visz az egészbe.
Az utóbbi értelme tulajdonképpen a deklarált identitásnak az átalakítása. A kijelentés-akció képlet tartalmának ironikus dialektikája és kihagyásos logikája ismeretes a kortárs művészetből is: nem olyan polókat viseltek ugyanis a résztvevők, amiken azt írta volna, hogy: „Tiszta cigány vagyok” vagy „Nem vagyok cigány” stb.
Az, hogy nagybetűkkel írja rajtam, hogy büdös cigány vagyok, miközben illatos habokban fürdök, játékos, humoros és éppen ezért vonzó, bárkiben azonosulást és rokonszenvet válthat ki. Ennek a kommunikációs formának a hozadéka, hogy
nem támadó, nem unalmas és nem szájbarágós,
mindeközben súlya is van. Az ilyen jellegű akció öngerjesztő hatású, ugyanis a közönségét résztvevőkké alakíthatja. A kiválasztott hely sem véletlen. Az elnöki rezidencia a maga protokolláris merevségével sármot kölcsönöz az eseménynek.
Az akciónak a spontaneitás hitelességet is ad. Nem egy megrendelt eseményről van szó, sem pedig intézményi keretek között zajló metaforikus reprezentációról vagy egy jelenségnek a boncolgatásáról, hanem valós időben születő üzenetközvetítésről.
A résztvevők nem kávé mellett gondolkodtak, hogy nekik is kellene valami trendi kis aktivista művészetet csinálni, hanem muszáj volt ezt tenniük. Nem művészeti performance-ot terveztek, hanem vizuális kommunikációt műveltek. Az eredmény azonban megfelel a szociálisan elkötelezett művészet elvárásainak.
Számos példát említhetnénk a neoavangárd művészetből, amely hasonló stratégiákat alkalmazott (és ennek mai napig folytatása van), amikor különféle (főleg szexuális és faji) kisebbség mellett kiállt (illetve kiáltott). A legkézenfekvőbb példákat talán az egyetemista és feminista mozgalmakból tallózhatnánk. Ugyanakkor
a hip-hop identitáskifejező és –alkotó kultúrája is jó párhuzam lenne.
A célom azonban nem az, hogy művészetnek deklaráljam a cotroceni-i tiltakozást. A résztvevők annak nyilváníthatják, ha kívánják. Egyelőre azonban – sajnos! – mégha remek is, ez az akció egy eléggé elszigetelt példa.
Romániában még gyerekcipőben jár a különféle mozgalmak mellé társuló kulturális vagy művészeti militantizmus, és a roma tiltakozás egy nagyon jó előzmény lehet. Véleményem szerint ez a helyzet elsősorban azért van, mert az érintett közösségek még
nem dolgoztak ki kommunikációs modelleket.
Gyakran „mások”, az érintett közösségen kívüli értelmiségiek vagy művészek szokták felvállalni a kommunikációt. Ezzel persze nincsen semmi gond, azonban az ilyenféle „külsős” szolidarizáció és aktivizmus sokszor túlságosan ideologizált, így sem a közösség nem azonosul vele (és nincsen identitásalkotó szerepe), azok pedig, akiknek szól, gyakran nem fogadják el és megrendelt, nem legitim propagandának, amolyan tendenciózus importárunak tekintik.
A cotroceni-i tüntetés esetében minderről nem volt szó, és az ideológia nem került előtérbe megelőzve az életet. Éppen ellenkezőleg, az esemény az életnek szerves kifejeződése volt, vagyis életakció: spontán és dinamikus válaszadás a diszkriminációra.
Pozitív üzenet képi csomagolásban
Hogyan védekezhet egy kisebbség olyan módon, hogy többletüzenetet adjon, és ne csak jogorvoslás szintjén érjen el eredményt? Hogyan használjuk a modern kommunikációs eszközöket és hogyan támaszkodjunk a médiára, hogy hatékonyan kommunikáljunk saját közösségünk megerősítése és a többséggel való kommunikáció érdekében? Melyek a leghatékonyabb kommunikációs csatornák?
Néhány olyan kérdés, amelyre a cotroceni-i tiltakozás jó válaszokat ad, és amelyet bármely kisebbség – a magyarság is, és bármely mozgalom elsajátíthatna.
A romák elvetették a kisebbségi sértődöttség fanyelvét, ezzel szemben szimpatikus és értelmes kommunikációt választottak, ami együttérzést vált ki. Ez adja az akció húzóerejét, és messzemenően érettebb üzenet, mint amilyenekkel a napi politika számtalan dadogása elhalmoz bennünket.
Ők nem támadtak. Egy szót sem mondtak ezen az akción az elnökről. Ez csak róluk szólt. Nem kértek és nem követeltek semmit sem. Mintha csak magukkal foglalkoztak volna, miközben
senkit sem zártak ki és másokhoz szóltak.
Lazán, nem ellenségesen védekezve, mégha ellenséges és agresszív megnyilvánulásokra is kellett válaszolni.
Egy egyszerű következtetés az lenne, hogy a kisebbségek örökös védekezésével szemben a kezdeményező szerepvállalás, a közvélemény pozitív alakítása, befolyásolása sokkal előnyösebb és tartósabb hatású. A jó vizuális tálalás, a képi „hordozó” eltalálása (versus: unalmas és nem látványos dokumentumok, tárgyalások stb.) az ideális, aktiváló reklám funkcióját töltheti be a kisebbségek kommunikációjában.
Székely Sebestyén György művészettörténész, a kolozsvári Művészeti Múzeum munkatársa