ÚJ VÍZIÓT, MÁS CSOMAGOLÁSBAN
Miről beszéljünk azoknak, akiket képviselünk?
Biró A. Zoltán utolsó frissítés: 2007-05-31 18:04:53Jó ideje divat azt mondani, hogy az RMDSZ-nek szervezeti reformra van szüksége. Egy ideje divat azt mondani, hogy az RMDSZ elveszítette kapcsolatát a szavazóbázisával.
Jó ideje divat azt mondani, hogy az RMDSZ-nek szervezeti reformra van szüksége. Egy ideje divat azt mondani, hogy az RMDSZ elveszítette kapcsolatát a szavazóbázisával, az emberek elfordultak tőle, s akik ezért felelősek, akár le is mondhatnának. A legújabb divat pedig az, hogy az előbbi két kijelentés egyikének-másikának ismételgetésén túl nem is illik egyebet mondani.
Mindkét kijelentésben van igazság. Minden közéleti-politikai szervezetre ráfér időnként a reform, és időnként minden szervezet elveszíti támogatói egy részét, s ezért vagy egyéb okán vezetőcsere is előfordul a politikában.
Kik mondják ezeket?
Akik a szervezeten belül szeretnék pozícióikat megerősíteni (előbbre akarnak lépni), akik magukat mellőzöttnek érzik (a képviseleti szervezet szerepére áhítozó kisebbségi magyar politikai ellenfelek), a román pártok egy része.
Burkoltan vagy nyíltan, minden ilyen nyilatkozó az RMDSZ jelenlegi vezetésének gyengítését vagy leváltását szeretné elérni. Az RMDSZ-vezetés gyengítésének, esetleg helyettesítésének kísérlete végső soron természetes politikai törekvés.
Jól is néznénk ki, ha legnagyobb politikai-érdekképviseleti szervezetünkben nem lennének vezetői szerepre áhítozó ifjútörökök. S nyilván vannak olyanok is, akik a saját politikai pályafutás menopauzájának jeleit érzékelve „hátha most végre sikerül feltörni” alapon kísérleteznek a szervezet kulcsszerepeinek elhódításával,
abba az illúzióba ringatva magukat,
hogy a többé-kevésbé szakadár esti kiállás és sajtónyilatkozat után reggel támogatói tábor körében ébredhetnek.
Mint ahogyan az is természetes, hogy ellenlábas politikai szervezetek szívesen osztoznának a kisebbségi társadalom képviseleti terhein, vagy éppen teljes egészében átvennék azt. Szervezeti reformot és a választókkal való kapcsolat helyreállítását emlegeti politikus és szakértő, médiaszereplő és önkéntes agitátor.
Ha ezt a sok reformigényt lefordítjuk a hétköznapok nyelvére, akkor nagyon egyszerűen fogalmazva arról van szó, hogy a fölmerült problémák csakis az RMDSZ vezetőségének részleges (lásd: szervezeten belüli kritikusok) vagy teljes cseréjével (lásd: szervezeten kívüli kritikusok) oldhatók meg. Miközben minden külső és belső kritikus, személy vagy csoport
valamiféle „RMDSZ” szeretne lenni,
a romániai magyar érdekképviseletet szeretné magának megszerezni. Bármennyire is fontosnak – és politológiai szemszögből természetesnek – tekintjük is a „ki vezessen” kérdése köré csoportosuló nyilatkozatokat és törekvéseket, a romániai magyar közösség jelenlegi helyzetét nézve a kisebbségi érdekképviselet alapvető kérdése alighanem máshol keresendő.
A „ki vezet” kérdésénél jóval összetettebbnek és nehezebbnek látszik arra a kérdésre válaszolni, hogy mi lehet ma és a közeljövőben a kisebbségi érdekképviselet tartalma?
Miről beszéljünk azoknak, akiket képviselünk? Melyik az a romániai magyar érdek (érdekegyüttes), amely a közéleti megjelenítés nyomán széleskörű társadalmi azonosulást válthat ki, s amelynek közéleti-politikai képviselete – legalább képviseleti gyakorlatként – sikerre vihető?
(Persze az sem lenne baj, ha mindebből majd valamit meg is lehetne oldani, de hát jól tudjuk, hogy az érdekképviselet többnyire olyan
jól tálalt víziószerű narratívából áll,
amelyet a választók sem szoktak készpénznek venni, de az azonosulási igényeiket jól kielégíti). A közéleti (esetleg gyakorlati) sikerrel forgalmazható romániai magyar vízió megalkotása korántsem csupán politikusok feladata. Feladat ez mindenkinek, aki értelmiségi vagy közéleti szerepekhez vonzódik, illetve azokat éppen gyakorolja.
Mindez persze 1989-ben sokkal könnyebb volt. Az 1989 előtti rezsim állampolgárként és romániai magyarként egész sor fontos dologtól fosztott meg. Magyarként azt tapasztalhattuk, hogy megvonják vagy korlátozzák az anyanyelvhasználatot, a névhasználatot, a vezetői szerepek betöltéséhez való jogot, az intézményműködtetést (a felsorolás hosszan folytatható), s a rezsim adminisztratív és szimbolikus súllyal, jól adagolt napi tananyagként nyomatékosította bennünk ezen a téren is a hiányt.
Észszerű és hasznos döntésnek bizonyult,
hogy az 1989 végétől föllépő romániai magyar közéleti szereplők az etnikai rehabilitációra építették a kisebbségpolitikai narratívát, s ez gyakorlatilag hiba nélkül működött sok éven át.
Nem jelentett gondot a fölmutatott vízióval való széleskörű társadalmi azonosulás, következésképpen mindig elegendő volt egy beintés, egy jelszó, egy utalás, és indulhatott a könyves-gyertyás tüntetés, gyűltek a támogató szavazatok.
Függetlenül attól, hogy a csúcson váltották egymást a vezetők, a kisebbségi politikai narratíva folyamatosan sikeres maradt. S ez nem véletlen, hiszen az etnikai hiányok pótlásának témaköre nem csupán a szélesebb szavazóbázis tagjai, csoportjai számára jelentett megmagyarázható, könnyen átélhető és gazdag emotív tartalmakkal kísért azonosulási lehetőségeket (többnyire közösségi formákban), hanem a romániai magyar elit majdnem minden tagja számára is.
Gyakorlatilag nincsen olyan tagja a közéleti affinitással rendelkező romániai magyar elitnek, aki az elmúlt másfél évtized során valamilyen szinten, valamilyen formában, valamilyen céllal ne tett volna
legalább egy kis kirándulást
a kisebbségi rehabilitációt szolgáló politika terrénumára. Ez nem mellékes tényező, hiszen azt jelenti, hogy a mára kialakult helyzetért a felelősség közös.
Bárki moshatja ugyan a kezeit, hogy ő az RMDSZ-szel ugyan nem azonosul, de azt aligha mondhatja, hogy nem volt részese (esetleg alakítója) az elmúlt másfél évtized rehabilitációs célzatú kisebbségpolitikai játékának.
S akik ezt a játszmát idáig vitték, azok számára a helyzetértelmezés, a kiútkeresés éppolyan intellektuális feladat és társadalmi elvárás, mint akik éppen most vezetik az RMDSZ-t. S ebben a hajóban evez az RMDSZ-től elhatárolódni igyekvő minden ellenzéki csoport vagy közszereplő is.
A probléma ugyanis az, hogy az etnikai rehabilitációra alapozó kisebbségpolitikai narratíva
láthatóan elveszítette mozgósító,
racionális és/vagy emotív azonosulásra késztető erejét. Nem az RMDSZ jelenlegi vezetői gyomlálták ki a kisebbségi társadalomból a kisebbségpolitikai rehabilitáció iránti érdeklődést. Lecsökkent az magától.
Mégpedig azokban az években, amikor az RMDSZ úgynevezett ellenzéke pontosan a rehabilitációs jellegű kisebbségpolitikai narratíva agilisabb, emotívabb változatait tálalta sorban a kisebbségi társadalomnak. S miközben ez a társadalmi érdeklődés tovább csökken, az úgynevezett ellenzékieknek gyakorlatilag ma sincs más javaslatuk a jövőre nézve, mint az etnikai rehabilitációs igények radikalizálása.
De mi történhetett tulajdonképpen abban a romániai magyar társadalomnak nevezett közegben, amely másfél évtizeden át a rehabilitációs narratívák jól nevelt hallgatója és visszaigazolója volt?
Miért nem vált ki ma már különösebb társadalmi izgalmat az egyházi ingatlanok visszaszerzése, a még vissza nem adott erdővagyon helyzete,
miért kezelik természetes bólintással
az oly sokat késlekedő útfeljavítást, iskolafelújítást, tornaterem- és uszodaépítést ahelyett, hogy ezek a teljesült igények szavazatokban mérhető hálát váltanának ki?
Ha súlytalanná vált a rehabilitációs politika, az ide kapcsolódó programok és cselekvések társadalmi azonosulást generáló ereje, akkor mi az, ami ezek után érdekes? Milyen összetevőkre alapozva lehet társadalmi azonosulást kiváltó víziót gyártani és fölmutatni, hasonló szerepű politikai narratívákat szerkeszteni és forgalmazni?
Megítélésem szerint ez tekinthető ma a romániai magyar érdekképviselet központi kérdésének, és korántsem az, hogy ki vezet. Vezetni föltehetően az fog, aki ma és a közeljövőben sikeresen tematizál.
Aki ráismer vagy ráérez azokra az összetevőre, amelyekből azonosulási játszmákra teret adó politikai vízió szerkeszthető, s ezt a szerkesztést, a társadalmi nyilvánosságban való tálalást el is tudja végezni.
Ez már nem egyszemélyes feladat.
Lehet egy politikai szereplő karizmatikus személyiség vagy gyorsan tanuló társadalmi színész, egyaránt csapat kell mögéje, amely a közéleti szerep működtetésének technológiai feladatsorait kidolgozza és lefuttatja.
Mielőtt belemennénk annak taglalásába, hogy mi is változott tulajdonképpen, s ennek nyomán mi is lehetne az újabb politikai narratíva tartalma, még egy igen jelentős tényezőre szeretném fölhívni a figyelmet.
Az a tény, hogy valamilyen mértékben ki kell cserélni a kisebbségpolitikai narratíva tartalmát, csupán az egyik feladat. S technikailag talán még a könnyebbik.
Ha a kisebbségi társadalomban a rehabilitációs narratíva azonosulást kiváltó ereje lényegesen lecsökkent, akkor keresni lehet más társadalmi tartalmakat (akár generálni ilyeneket), és arra többé-kevésbé új narratívát lehet építeni.
A másik – s talán sokkal lényegesebb – változás az, hogy jelentős mértékben
módosulni látszik a „hatás” társadalmi természete.
Majdnem teljesen újra kell gondolni, hogy miként adjuk el a romániai magyar társadalomnak a várhatóan megreformált új narratívát. A tálalásmód módosításának igénye olyan társadalmi változás nyomán állt elő, amely még a szakmai értelmezés számára sem kezelhető könnyen.
Nézzük meg a továbbiakban ezt a két feladatot külön-külön. Kiinduló pontnak (és természetesen vitapontnak) vegyünk két megközelítést.
A POLITIKAI ÍGÉRETCSOMAG (VÍZIÓ ÉS NARRATÍVA) CSERÉJÉRŐL
Azon igazán nem kell nagyon csodálkozni, hogy egy tizenöt éven át használt, választások és tüntetések, politikai akciók és ünnepi események sorozatában koptatott politikai ígéretcsomag sokat veszít társadalmi vonzerejéből, s azon sem, hogy a csökkenés ma már kritikus mértékű.
Politológiai szemszögből a helyzet egyszerű: ha egy politikai közösség számára a narratíva részben kiürül, akkor az adott politikai közösség helyzetéből, igényszerkezetéből részben vagy egészében új narratívát kell levezetni (vagy: a politikai közösségre részben vagy egészében új narratívát ráilleszteni).
Ez egy politikai párt esetében nem túlságosan bonyolult feladat, azonban a kisebbségi érdekképviselet jóval több, mint politikai képviselet. A kisebbségi elit számára azonban egy ilyen váltás nem csupán hatalomtechnikai kérdés, mert fölvetheti az elitszerep újragondolásának igényét, s ez már komoly erőfeszítéssel jár.
Lássunk egy példát. A rehabilitációs folyamat tárgyát jelentő közösségi javak az egyéni életvezetés szemszögéből szimbolikus javak, még akkor is, ha erdővagyonról vagy épületről van szó, a kollektív jogokról nem is beszélve. Ezekből
a választó csak közvetett módon részesül.
Mindaddig támogatja a szimbolikus súlyú közösségi „értékek” rehabilitációját, az ehhez kapcsolódó politikai játszmákat, amíg ebben az elsődleges tőkefelhalmozásra oktató világban észre nem veszi, hogy neki még nincsen semmije.
Ha fölfigyel erre, akkor a számára alapvető kérdések már sokkal pragmatikusabb témák köré csoportosulnak. A romániai magyar népesség – minden közösségi jog és vagyon visszaszerzése mellett – a romániai elhúzódó társadalmi átmenetnek nem nyertese sem az anyagiak, sem a társadalmi pozíciók és kapcsolatok, sem pedig az érdekérvényesítés terén.
Ez ma már nem jogilag kodifikálható etnikai hátrány, hanem az etnikai hovatartozásból folyamatosan termelődő szerkezeti versenyhátrány. Az ehhez kapcsolódó családi, egyéni gondok (családi erőforrások csekély mértéke, alacsony jövedelem, a család teherbíró képességét próbára tevő egészségügyi és szociális terhek, képzettség hiánya, munkaerőpiaci gondok, rurális térségben a saját erőforrásokon felüli költekezésre kényszerítő közösségi életvezetési modellek stb.) a gondolkodásmódot, a hétköznapi beszédet, a cselekvési modelleket a pragmatikus és
rövidtávú (belátható idejű) megoldások fele terelik.
A rehabilitációs kisebbségpolitikából az az érdekes, ami közvetlenül és azonnal érzékelhetően érint, ilyen pedig nagyon kevés van. A társadalom szemszögéből úgy látszik, hogy az eddig megismert etnikai rehabilitációs folyamatokkal nem kezelhető sem az etnikai helyzetből termelődő versenyhátrány, sem pedig az egyéni/családi léptékű gondok halmaza.
Ebben a helyzetben alapvető kérdés, hogy a romániai magyar társadalomnak lehet-e egyáltalán valamit mondani? Téma – mint fentebb láttuk – volna bőven, s a politológiai tankönyvek azt tanítják, hogy jól megválasztott eszközökkel végeredményben minden téma politikailag érdekessé tehető.
De van-e kinek mondani (ígérni, víziót alkotni, mesélni) bármit is? Ez elsősorban nem népességszám kérdése (hány magyar van), sokkal inkább ahhoz kapcsolódik, hogy
van-e létező vagy létrehozható „politikai közösség”?
Bizonyíthatóan van-e olyan romániai magyar társadalmi csoport, amelynek a társadalmi identifikációs folyamatához az etnikai referenciapontokkal valamilyen mértékben jellemezhető politikai narratíva (ígéret, mese, vízió…) igénylése hozzátartozik?
Egy kisebbségi helyzetben lévő társadalom esetében bizony előfordulhat, hogy a „saját” politikai narratíva iránti igény már „nem áll össze”. Tapasztalatom szerint még egyáltalán nem tartunk itt, még van kinek szöveget mondani.
Ha valaki a kisebbségi társadalom széteséséről, a közéleti-politikai képviselet esélytelenségéről beszél, az megítélésem szerint vagy nem ismeri a kisebbségi magyar társadalom jelenlegi működési módját, vagy egyszerűen csak savanyú a szőlő: nem képes társadalmi azonosulást gerjesztő narratívák megalkotására.
Ezen a ponton érdemes még fölhívni a figyelmet egy közkeletű félreértésre. A politikai narratíva
nem gyakorlati kérdések megoldását
(szükségletek kielégítését) jelenti, hanem vízió megfogalmazását, folyamatos és sikeres lebegtetését a csoport (szeme, orra stb.) előtt. A tornatermek építése szükséglet-kielégítés és nem vízió.
A tornaterem fontos dolog, de nem lehet minden választónak tornatermet adni, és az a tény, hogy a választó gyereke az RMDSZ által kilobbizott tornaterembe jár, ez számára nem jelent kapcsolódásra alkalmas víziót.
Ezzel a pontosítással nem a praktikus megoldások fontosságát becsüljük le, hiszen iskolákra, utakra, tornatermekre nagy szükség van. Csupán azt mondjuk, hogy ezek önmagukban nem alkalmasak társadalmi támogatás termelésére (legfeljebb lokális léptékben, a lokális aktorok számára).
A tornaterem-avatók a politika működésének (és a szervezet működésének) sajátos egyéni honoráriumait jelentik: a szervezeti keretek ilyen esetekben nem az „elit” és a „nép” (a vezető és a választó) közti interakciót erősítik, hanem
a szervezeti vezetők egyéni pályáit olajozzák.
Ez a „honorárium” fontos a közéleti-politikai struktúra számára, mint ahogy fontos az ilymódon működtetett klientúrahálózat is. De ettől a gyakorlattól – legyen bármilyen sűrű – nem vezet egyenes út a választói támogatottsághoz. Hasznos és integráló kellékként szükség van még a vízióra is, amely a maga sajátos világával az egyéni/választói azonosulási játszmáknak teret és kifejezési eszköztárat ad.
Víziót – kisebbségi helyzetben és a politikai haszon ígéretével – kétféle változatban érdemes gyártani. Az egyik az „apokaliptikus” vízió, a „menjünk és csapjunk oda” típusú narratíva. Bár vannak elszánt hívei, a teljes tábor nem sokkal nagyobb, mint a vezérek és alvezérek gyülekezete.
Szalonképesebb változata a „minden rossz” típusú narratíva, amelynek forgalmazói abban reménykednek, hogy elégedetlenség átfordulhat társadalmi léptékű „megyünk és odacsapunk” gyakorlatba. A másik típusú vízió jóval szalonképesebb: a tényleges
társadalmi helyzetérzékeléseket transzformálja
sajátosan „kisebbségi” jellegűvé. Még pontosabban: a társadalmi helyzetérzékelések kisebbségi felhangú derivátumaiból építkezik.
Ennek ismerjük a kisebbségi rehabilitáció változatát (utolérési forgatókönyv), elsősorban a közösségi jogok rehabilitációja formájában. Mint fentebb jeleztük, ennek a változatnak a társadalmi támogatottsága fokozatosan csökken.
A „versenyképesség” fogalmának bevezetésével egy olyan narratíva kezdeményezés indult el, amely a „kisebbségiségből” adódó helyzet (és nem a jogok) rehabilitációját hangsúlyozza. Ez a változat azonban önálló közéleti/politikai narratíva formájában nem futotta ki magát, elsősorban azért nem, mert nem kötötték reális, a társadalmi szereplők által visszaigazolt helyzetértékeléshez, s nem vezették le belőle a kisebbségi világhoz kapcsolt érthető és kezelhető derivátumokat.
Elméletileg működhetne még a „mi vagyunk a jobbak” forgatókönyv és ezt kifejező vízió is. Romániai magyar változatban sem teljesen esélytelen modell, de komoly szakmai alapozás kell annak eldöntéséhez, hogy milyen valós helyzetértékelésekhez lehet kötni, és rövid távon aligha lenne bevezethető.
AZ ÍGÉRETCSOMAG MŰKÖDÉSI MÓDJÁRÓL
A helyzet az, hogy nem elég mást mondani. Ha lenne is új ígéretcsomagunk, azt mindenképpen másként kell forgalmazni, mint ahogyan eddigi narratíváinkat tálaltuk. S ennek a feladatnak a teljesítése egyelőre nehezebbnek látszik, mint az új ígéretcsomagok keresése.
A dolog lényege az, hogy a romániai magyar népességen belül is rövid idő alatt és lényeges mértékben megváltozott a „társadalmi hatás” mechanizmusa! A fiatalabb politikusok szemmel láthatóan érzékelik ezt a változást, de nem sokat tehetnek, mert egyelőre nem ők határozzák meg a narratívák tálalási módját.
A változás lényegének megértéséhez nézzük először a korábban sikeres változatot. Ebben a hatásmodellben a politikai befolyás vagy azonosulás hordozó eszköze az „üzenet” (szöveg, felhívás, ígéret, jelszó stb.).
Az üzenet tartalmazza az elvárt magatartásformát. A vízió és a cselekvési mód bele van sűrítve az üzenetbe, s ezt a választó gyorsan és egyértelműen kódolni tudja. A kódolási gyakorlat titka az, hogy a választók oldalán – közösségi értelmezések, értékek és magatartások formájában – nagyjából rögzítettek az üzenetekkel való azonosulások feltételei.
A választó (közösség, nép stb.) az üzenet érzékelésekor cselekszik, a közösségi feltételek alapján többnyire egységesen.
Cselekvése a vízióval való azonosulás
megélését is jelenti. Ezt az azonosulást periodikusan ismétli, ha periodikusan üzeneteket kap. Ilymódon a narratívából válogatott üzenetek egyfajta transzmissziós szíjként működnek.
Az üzenetek által generált, periodikus azonosulási események újratermelik a narratívát is. Az üzenetek sorozata eredményesen menedzselik a „nép” és az „elit” közti távolságot. A politikai hatás meghatározó feltételei a választók oldalán „stabilak”, az üzenetek periodikus megjelenése (kitüntetett időpontok, kitüntetett helyek) a választók oldalán az azonosulás feltételeit újratermelik.
Amíg a választó oldalán a politikai hatás meghatározó feltételei nem változnak, addig a politikai narratívát sem kell változtatni. A lényeg az, hogy a hatás többnyire közösségi jellegű, mindig termelődik, ha üzenet érkezik, és képződésének helye a befogadó – közösségi jellegű – feltételrendszerében van.
A napjainkban egyre nagyobb körben érvényes hatásmodell ettől lényegesen eltér. A politikai hatás meghatározó feltételei a magyar népesség körében is rövid idő alatt, lényegesen megváltoztak. Az új modell lényege:
kiesik a üzenet, és helyét elfoglalja az esemény.
A vízióval (politikai narratívával) való közvetlen találkozás eseménye lesz az a hely, ahol az azonosulások termelődnek. A vízióval való találkozásokban a periodicitás, a kitüntetett helyek és időpontok szerepe gyorsan csökken. Sok kisebb-nagyobb találkozás van, és a vízióval való azonosulások a találkozások pillanataiban generálódnak. Egyre gyakrabban csupán egyéni szinten vagy egyéni érvénnyel!
Ezekben az azonosulási helyzetekben a döntések helyét az érzelem, az élmény veszi át. Ezért a politikai narratíva forgalmazása gyakorlatilag folytonos kell legyen, a hatás rövid időtartamú, egyéni léptékű, képlékeny és tartalmilag nem feltétlenül koherens. Ez az új hatásmodell
viszonylag rövid idő alatt nyert teret
és várhatóan tovább fog erősödni. Egyszerre több társadalmi rétegben jelentkezik, így például a fiatalok, az értelmiségiek, a tömegkultúrát nagyobb hangsúllyal fogyasztók körében. De lényeges, hogy ez a performatívnak nevezett hatásmodell nem társadalmi státusz vagy anyagi helyzet függvénye.
Ebben az új helyzetben nyilvánvalóan az olyan politikai narratíva sikeres, amely rájátszik a társadalmi hatások termelődésének ma előtérbe kerülő modelljére. Ebből a szemszögből nézve a politikum és a választók eltávolodását, félremagyarázás mindent az RMDSZ nyakába varrni.
A kisebbségi érdekképviselet tartalma és megjelenítési (eladási) módozata általában szorul újragondolásra. Ezzel a feladattal ma a közéleti-politikai elit – a jelek szerint - nem tud mit kezdeni, s az RMDSZ-t bíráló külső/belső politikusok e tekintetben még „ortodoxabbak”, mint az egyébként igen pragmatikus RMDSZ-vezetés.
A szerző antropológus, a csíkszeredai KAM –R egionális és Antropológiai Kutatások központjának a vezetője