MÁRCIUS 15.
A verseny nem jelent gáncsoskodást
Borboly Csaba utolsó frissítés: 2012-03-15 20:07:351848 ma érvényes üzenete, hogy ne tévesszük össze a versenyt a gáncsoskodással. Legyen tisztességes verseny ott, ahol ezt megengedhetjük magunknak, és legyen összefogás ott, ahol arra van leginkább szükség.
Nagy vállalkozás forradalmat elkezdeni, de még nagyobb sikerre vinni, és eredményeit megtartani. 1848-ban ez annyira nagy feladat volt, hogy igazából csak 20 év után, 1867-et követően teljesedtek ki a forradalom vívmányai. Sokan voltak ez idő alatt, akik kiábrándultak, akik feladták, akik elfordultak a közélettől. De voltak sokan, akik kitartottak, és a körülményekhez alkalmazkodva, szívósan védték a forradalom eredményeit.
Nem álltak meg félúton.
Honnan vették eleink az erőt, a kitartást, amivel évtizedeken keresztül küzdöttek szívósan a ’48 márciusában kinyilatkoztatott nemzeti követelések érvényre juttatásáért? Hajlamosak vagyunk idealizálni a múltat és azt képzelni, hogy régen a haza nagyjai egymással egyetértésben, összefogva cselekedtek, kéz a kézben törtek át minden nehézségen. Pedig nem így volt. Akkor is komoly ellentétek feszültek a vezetők – például Kossuth, Petőfi, Batthyány, Széchenyi, Deák és mások között. A nagy neveken túli közéletben pedig elkeseredett pártoskodás folyt. Mérsékelt és radikális reformerek, jakobinus forradalmárok, király- és köztársaságpártiak acsarkodtak egymásra. Mégis, a sok egymás elleni küzdelem közepette is, sikerült közösen előbbre vinniük a nemzet ügyét. Hogyan lehettek pártoskodók, széthúzók és nemzetépítők egyszerre? Talán finomabbak voltak a viták, kevésbé sarkosak az ellentétek, mint manapság? A történelem lapjain nem ezt látjuk. Nagyon erős kifejezéseket, súlyos elvi és személyes ellentéteket találunk. De a reformkor és a forradalom nagyjai soha nem felejtették el, hogy egyazon közösséghez tartoznak: magyarok valamennyien. Amikor nemzeti sikert ért el egyik vagy másik, ellenfelei is tudtak örülni a közös sikernek. Amikor pedig nehéz idők jártak, képesek voltak az ellentéteken túllépve harcolni a nemzet ügyéért – ki-ki a maga eszközeivel.
Gróf Széchenyi István sokáig Kossuthot tartotta legveszélyesebb politikai ellenfelének. Mégis, amikor Kossuth merész húzással kierőszakolta Bécsben a független magyar kormány kinevezését, elismerőleg írja: „Az én politikám biztos volt, de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent, és (…) annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám tán húsz év alatt nem bírhatott volna előállítni!”
Kossuth 1848. március 19-én Vasvári Pállal azt üzente a Petőfi vezette pesti forradalmi ifjaknak, hogy „a törvényhozásnak nem parancsolnak”, és „Ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog…” – vagyis akasztással fenyegette az ifjúság vezéreit. Petőfi a maga részéről úgy nyilatkozott, hogy a kutyáját se bízná az első független magyar kormányra. Mindez nem volt akadálya annak, hogy később együtt harcoljanak a magyar szabadság ügyéért.
Jókai békepárti lapot szerkesztett Debrecenben a dicsőséges Tavaszi Hadjárat idején, Deák Ferenc pedig kijelentette, hogy „részeg emberrel nem lehet okosan beszélni, az Országgyűlés pedig most részeg”, majd vissza is vonult a Kossuth által vezetett Országgyűlésből. Mindezek után mégis vezéralakja lett annak a mozgalomnak, amely a passzív ellenállással és a kiegyezés kidolgozásával politikai realitássá tette a forradalmi követeléseket.
A honvédség tisztikarában sokan erős ellenérzéssel fogadták a Habsburg-ház trónfosztását, miközben ugyanebben a tisztikarban republikánusok is szolgáltak, akik a haza boldogulásának útját a köztársaságban látták. Ez a honvédség mégis páratlan haditettekkel írta be nevét a hadtörténetbe, miközben hősiesen – és sokáig sikerrel – védte a hazát a három-négyszeres túlerő ellenében.
E példák azt mutatják, hogy azok az emberek, akik ma együtt állnak a nemzeti Pantheonban, kortársként egymás kritikusai, olykor kérlelhetetlen politikai ellenfelei voltak.
Ahogy a belső viszályok ellenére 1848 és ’49 a megtartás ideje volt, úgy volt 1867 és az azt követő jó pár évtized a visszaszerzés, a modern kori nemzetépítés ideje. Noha a megtartás 1849-ben elbukott, a visszaszerzés 1867-ben sikeres volt. S ha párhuzamokat keresünk a másfél évszázaddal ezelőtti és a mai kor között, kimondhatjuk: mi itt Székelyföldön egyszerre igyekszünk megtartani és visszaszerezni.
Megtartani, ami a miénk, s visszaszerezni, ami jogos jussunk.
Vallom, hogy mi itt a mai Székelyföldön olyan nemzetépítő programot valósítunk meg, amely az 1867 utáni fejlődéssel, építő munkával párhuzamba állítható. Nemzetépítés a kettős állampolgárság, és nemzetépítés a magyar nyelv használatának kiterjesztése. Nemzetépítés a decentralizáció, a Sapientia akkreditációja, a marosvásárhelyi orvosi egyetem ügye, az egyházi vagyon visszaszolgáltatása, a közbirtokossági erdők visszaszerzése is. Nemzetépítés a székely termékek létrehozása, a települések közművesítése, az infrastruktúra fejlesztésében elszenvedett évtizedes hiányok pótlása, és nemzetépítés a székely zászló hivatalossá tétele is. Így ma már nem kell lehajtott fejjel járnunk, mert ha felfelé pillantunk, közösségünk jelvénye biztat további munkára minket. Mindez nem valósult volna meg sok-sok székelymagyar ember összefogása, közös cselekvése nélkül. Mert együtt sikerült, és együtt a jövőben is sikerülni fog.
Az elődök példája segít nekünk elfogadni, hogy a vita, sőt a heves politikai küzdelem a közélet része mindenkor. A versengés a demokrácia velejárója. A választóknak és a választásokon megmérkőzőknek is azt üzeni a múlt: ne féljünk a vitáktól. Ne várjuk, hogy minden magyar mindenben egyetértsen. Ne forduljunk el a közélettől, ha azt látjuk, hogy más-más utakon keressük a megoldást közös problémáinkra. Ne forduljunk el sértődötten vagy reményvesztetten. Az 1848-as hőseinkre való emlékezés alázatot kíván tőlünk. Az akkori viták, a forradalmi ellenségeskedés tapasztalatai arra intenek, hogy a mai viták hevében is ki kell mondanunk: mi, magyarok, mi székelyek összetartozunk.
Nemzetépítő munkát csak olyan emberek képesek végezni, akik a nemzeti ügyekben bizton számíthatnak egymásra. S igen, azt is ki kell ma mondanunk, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt, a Magyar Polgári Párt keretében feladatot vállalók éppúgy a nemzet felemelkedéséért dolgozó emberek, mint akik az RMDSZ vagy a Székely Nemzeti Tanács soraiban munkálkodnak. 1848 ma érvényes üzenete az is, hogy ne tévesszük össze a versenyt a gáncsoskodással, a kampányt a sárdobálással. Legyen tisztességes verseny ott, ahol ezt megengedhetjük magunknak, és legyen összefogás ott, ahol arra van leginkább szükség. S összefogásra ma leginkább két helyen van szükség: Marosvásárhelyen és a szórványban. Vásárhelyen azért, mert talán soha vissza nem térő lehetőség kínálkozik a városvezetés visszaszerzésére, a szórványban pedig azért, mert mentenünk kell értékeinket s jelenlétünk nyomait. A Székelyföld Vásárhely és a szórvány megerősítésében is feladatot kell vállaljon. Mi, székelyek erre a feladatra készen állunk, s ahogy az elmúlt években is tettük, növekvő részt kérünk erdélyi magyar közösségünk sorsának intézéséből. Tesszük ezt eredményeinkre büszkén, és tesszük ezt a nemzet sorsáért vállalt felelősség okán.
Székelyföld készen áll – ahogy 1848-ban, úgy ma is – hivatásának betöltésére, a nemzet egésze előtt álló feladatok elvégzésére. Székelyföld, a székely nép az, akire számíthat a magyarság.