2020. szeptember 20. vasárnapFriderika
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

SZABADFOGÁSÚ PUBLICISZTIKA

Gyönyörű képességünk: a rend

Ivan Hontalan utolsó frissítés: 2012-01-09 11:02:58

Épp ez a város csak, épp ez a sík, amelynek nincsen, csak egy elképzelt tornya úgy Apáczai beszédének magasságában, ez kapar le majd minket is magáról.

Párhuzamos, folytonos vonalak mindössze, amiket látunk, csak két sík. Egy földi és egy… jobb híján egy még földibb. A két vonalat a Farkas utcai templom hiányzó tornya köti össze. Mert a hiányokból, a nincsenekből építkezünk. Valahogy így kerülhet a Bocskai tér is az ortodox katedrális köré; csak így jelölhetnek egy láthatatlan és tapinthatatlan várost „szabad” és „királyi” kanálisfedők.

A gyárak játszóterek és játszóterek a gyárak; iskolába érve magyarra váltanak az egymás közt románul társalgó tanulók; ide mindenki valahonnan jött és innen valahova elmegy; ezért soha sem önmaga ez a város. Képtelen, mert a lógó huzaloktól lehetetlen itt épületet rendesen lefényképezni. Arctalan, mert bedeszkázzák, lefestik, táblát raknak elébe, íme, a Jel – jelentése egy önző nyelv kocsmákba és templomokba kábelezett korlátaiba zárva. Horea és Horthy: mindig lekaparható, padok színén a festék, festéken a galambszar.

Kiplakátolható otthon, mobil haza – olyan, amelyet „nehéz elmagyarázni idegennek”. A nemzetgőztől mentes fontosságot és a fontosság valamiféle hittel dúsított lényegtelenségét. Azt, hogy ugyanazt mondjuk el számolatlanul, hogy védekezésre kárhoztatjuk magunkat, hogy megálmodjuk a párhuzamos hazánkat az alimentára és a színház között a félúton; fellobogózva esetenként más álmaival és tereivel, vártemplomoktól kombinátokig és mátyástemplomok éjféli, csipkézett tornyaitól a Bécsi út végállomásig, de azért a vágány mellett, kérjük.

Apáczai iskolát álmodott valahol a Romkert és a Kollégium fölött úgy harminc méterrel a levegőben. A Párt ipart álmodott a kolozsmonostori templom köré és betelepítették nagyapámat. Szilágyi Domokos polifóniát álmodott, variációkat, pontokat és ellenpontokat álmodott, Bachot és Bartókot álmodott, mielőtt a Bölcsészkar harmadik emeletén levő szekusirodába hurcolták. Aztán beült a villamosba (százasba? százegyesbe?) és el-elhallgatta, amint a szerelvény végigzúg a síneken. Mint egy kitartott orgonapont.

A város pedig egy párhuzamos hazát álmodott: szobrot, szobor elé zászlórudat, erős várat, majd vár elé keresztet (mögötte stadiont). Pedig a haza maga sosem stabil – mindig egy elmozdulás, talán Klausenburgból Königsbergbe; hangok lassú, nyárson forgatott cserélődése egy nyelvben; szobrok és antiszobrok, Kantok és Mátyások, Kerekdomb, Kövesdomb meg a tiszta szív kritikája.

Az elmozdulás később átalakul egyfajta oda-vissza ingássá is, hajófenék-biztonsággá, „neveltetésünkké”. Mindig újrakonfigurálódó szilárd ponttá. Mert „nincsen egyéb menedékünk”.

És épp ez a város csak, épp ez a sík: párhuzamos kábelek, kanálisok és galambszar, amelynek nincsen, csak egy elképzelt tornya úgy Apáczai beszédének magasságában, ez kapar le majd minket is magáról, mint a palimpszeszt. Mert az objektivitást ezek a kábelek mindig felfüggesztik, így lesz játékszerré a tárgyilagosság. A rend, amellyel olyan előszeretettel vesszük számba kedvenc utcaköveinket, árulja majd el (il)logikánkat. Ahogyan Königsberg hídjait is egy valahol folyton fölfeslő, „más törvény tartja fönn”. Amikor a szerelvények kíméletlen zakatolását szünteti majd meg az a sebtében lerakott pár villamossín.