2020. szeptember 20. vasárnapFriderika
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

SZABADFOGÁSÚ PUBLICISZTIKA

A város visszanéz

Mátyus Melinda utolsó frissítés: 2012-01-06 11:33:11

Ez itt, ez a többinél nagyobb méretű kockakő, állítólag pontosan Temesvár közepe. A hazalátogató svábok, nosztalgiázó, szemüveges, savanyú nagymamák és nagypapák úgy mutogatják ivadékaiknak, mintha a világ közepe lenne.

Ez itt, ez a többinél nagyobb méretű kockakő, állítólag pontosan Temesvár közepe. Nemcsak a turisták tudják. Ők is. A hazalátogató svábok, nosztalgiázó, szemüveges, savanyú nagymamák és nagypapák úgy mutogatják ivadékaiknak, mintha a világ közepe lenne.

Nekik az volt. Havat itt nemigen kell továbbtolni, oldalas lábmunkával, csizmával, bakanccsal, kesztyűvel, hát hó, az itt aligha. Ha esik, a vésett vár a kockakövön szépen kifényesedik. És a történelmi emlékünk virít, hát nem fantasztikus?

Na. Nem mindig ennyire jó. Ha cigarettacsikket, papírt, műanyagpalackot, csokissztaniolmaradványt, söröskupakot, öngyújtót látunk egy négyzetméternyi területen, ami szinte mindig összejön, zavartan eltoljuk, mintegy mellékesen - ennek mind itt kell lennie? Ha vendéggel vagyunk, nem tesszük szóvá, a város imidzse, imiddzse, imizzse, hogy kell mondani? Na, az. Nem szeretnénk, ha kikezdené a szemét, esetleg a köpedék. Amiből szintén van, és amit eltávolítani sem tudunk, csak reménykedhetünk, hogy a kedves ide/hazalátogató nem veszi észre. Szemérmesen félrenézünk és egy hirtelen, bravúros, bal-hátra félfordulattal a Dómra mutatunk. Elterelő hadművelet.

Ugye, milyen pompás? Tekintélyes épület. Igen, tizennyolcadik századi. Nemrég újították fel. Hát, vaskosnak vaskos és alapterületéhez alacsony is – de a törökök elől így menekült meg, nem igaz?

Elsétálhatunk a bejáratig. Ha már itt vagyunk. Sőt, körbesétálhatjuk a teret. Ez a régi kockakő pazar, ha nem szégyellném, ugrálósat játszanék, bal, bal, jobb-bal, bal, bal, így emlékszem a sorrendre. Itt, középen, ez a legjobb, ez a sárgás-földszínű kő. Ódon, mégsem szigorú. Jól mondom? Persze, ha az ember tudja, hogy erre jár, nem húz magas sarkút. Hát ennyit megér. A Dóm-térre – nem platformban vagy hegyes sarkúban. Mindenki tudja.

Igen, a galambok. Olykor az ember fején landolnak. Itt és az Opera-téren éldegélnek, szemmel látható, hogy a Belváros kicsiny szívükhöz nőtt. Már galambtáp is kapható. Alighanem egyenest Velencéből érkeztek az automata szerkentyűk, itt beteszed az 1 (azaz egy) lejedet, máris szórhatod ott, az óra alatt a tápot. Ha nincs eső. Akkor ugyanis a galambszar pocsék.

A nagyik általában örülnek, a kicsi már megkerget egy-egy szürke csoportot, és meg sem botlik. Hát nem aranyos?!

Itt, ezek a kőpadok, igaz, nem remekművek, de tavasszal nagyon jól jönnek, és nyáron is, késő este. A telet kivéve persze mindig tele van ilyen-olyan cukival-sörözővel-kávézóval a tér, mégis a kőpad a nagy kedvenc, a tavasszal átmelegedett, és nyáron, késő estére lehűlt kő. Ez jobban esik az ülepnek, mint egy-egy keskeny, gusztustalanabb kiadású kovácsoltvas szék. Ez a kő nem akar szép lenni, feltűnni, csak úgy – van.

Ma ez nagy erény.

Este kellene eljönni, majd nyáron, júliusban, nem, akkor túlságosan meleg van, inkább május végén, akkor kezdik kipakolgatni a teraszokat, egyiken rendszerint jó dzsesszt nyomatnak. Majd időben szólok. Szóval, ilyenkor bezsúfolódik többszáz ember a térre, és ez szeptember végéig így marad, hétfőtől péntekig, szombaton és vasárnap méginkább itt vannak, és megint elölről, hétfőtől újból péntekig, kutyástól-gyermekestől üldögélnek, fiatalok és középkorúak. A nevezett, tér közepét jelölő, kör alakú kőpadok körül, kisebb-
nagyobb társaságok hangoskodnak, ez itt kedvenc találkahely. Meg is kellene mérnem, hány méter hosszú, legalább kétszáz, úgy saccolom. Vagy még több. Hány ülep, édes Istenem, ha ötven centit számítunk átlagosan, az négyszáz nő vagy férfi kényelmesen pihengető ülepe. Jó kis performanszot szervezhetnénk egyszer, egymás mellett üldögélő ember, négyszáz, körben, üres hely nélkül. Merev derékkal képzelném el. Vagy ki- ahogy? Ahogy éppen? Mindenestere, szorosan egymás mellett. Kifelé vagy befelé fordulva?

Néha magyar beszédet is hallani. Székelyt, bánságit, váradit. Úgy háromnaponként esik meg, azonnal felkapjuk a fejünket. De egyre kevesebb a székely dallamosság, most, hogy erről beszélünk. Hát nem a 80-as éveket éljük, a Műszaki Egyetem székely inváziójának vége. Ki tudja, hová mennek a csíkiak és udvarhelyiek? Valahová közelebb.

Ha Szegedre átmegy az ember, az első órában csak kapkodja a fejét minden magyar szóra. Visszafordulsz, összerezzensz, megszólíthatnékod támad, tudod, persze tudod, de a füled, a bőröd még hosszú percekig válaszol.

Ez a kút itt, bemélyítve a tér testébe, minden korosztály és társadalmi réteg körében népszerű. Kezdjük a lógó lenaus diákokkal. Akik ugye németesek, de románok. Vagy magyarok. A lényeg, hogy semmiképpen sem svábok, nekik eszük ágában sincs hazajönni. Itt üldögélnek a kőperemen, órákig, trottyos gatyák, sármos alsógatyák, fekete körmök, csak remélem, hogy általában matek óráról illannak ide. A környéken élő bácsik is itt sorakoznak, ők már házuk népében gondolkodva, öt literes palackokkal a kézben. Ki menniyt bír.

A víz ízébe beissza magát a tér. Itatja magát, ész nélkül habzsolod, elhiszed neki, hogy a következő kortynál más ízt kapsz. Megpróbálod. Megint kesernyés, de csak annyira, hogy nem bánod. És újra. Honnan ez az optimizmus?

Rengeteg ember. Négyszázezer. Este hömpölyög a Belváros, oda-vissza, oda-vissza, minden kis utcát kipróbálunk, pláne a keskenyebbeket, minden alkalommal. Hátha valamit nem vettem még észre?

A hegyi ember az elején egy kanál mélyén érzi magát, egy öt fokos emelkedő és lejtő, annyi sincs. És semmi izgalom: milyen lehet az utca másik fele? a város másik fele? és majd onnan a panoráma? Egy soványka változatossághoz ragaszkodsz? Ne gyere Temesvárra. Még egy kanyar se töri meg a ritmust, az osztrák építészek átláthatónak és geometrikusnak képzelték el. Az lett.

A bécsi szecesszió azért oldja az egyhangúságot. Hát szánkózni, biciklivel zuhanni, a kanyar mögött egy kapumélyedésben elbújni a szerelmünk elől, azt itt nem.

Itt, mondjuk, a Bega-part, a hosszú, hídtól-hídig tartó fűzfasorral, vagy a Rózsa-park, fenekében a hatalmas kutyafuttatóval és teniszpályákkal. Továbbmehetsz, a teniszpályák fölött néhány képzőművészeti műterem. Minden művésznek van néhány teniszlabdája, a nem teniszezőknek is, rossz ütés a haladóknál is megesik. A műtermek viszont szintén egy park szélén vannak, és igen, jól érted, ez már egy másik park. Egy keskeny lépcső levezet a partra, ott szintén fűzfák és egy elegánsnak számító, de egyéniség nélküli vendéglő, terasza a Begára néz, ez a jó benne. Általában pancsoló kutyák, beszélgető, kedélyes gazdik.

És fölöttük ez már a Mária-híd, hallod, zakatol a villamos. Az egyes, a hatos, a hetes nem. Ha jól tudom. Nemcsak ez a szerelvény lepukkant, valamennyi ilyen. A gyaloglást ajánlom.

A híd alatt enyhe pisiszag. Ez itt már megint egy másik park, abban különbözik az összes többitől, hogy ezt nem szeretjük. Az ortodox katedrálist öleli. Itt fatörzsek, padok és bokrok mögé futottak az emberek december 17-én. Egyesek elértek, mások nem. Némely pad, bokor, fatörzs - nem takart.

A katedrális lépcsőjéről menekültek ide, ez volt a legkézenfekvőbb. Alig hitték el, hogy a fegyver, a katona, a tank, a rohanás, a durranás, minden valóságos.

Az erősebbek újrakezdték.

Szóval, park, útkereszteződés, park, útkereszteződés, megint park. Ez nagyon jó. Ez a Belváros ritmusa.

A katedrális az Operára néz, sétálóutca köti össze őket. Egykor itt járt a villamos, az úriosztály villamosa. A székely inaslegények is ezen a vonalon bicskáztak, etédiek és kibédiek, gyakran kiabálás, dulakodás miatt állt meg a szerelvény, egy kibédi legény megszúrt egy etédit vagy egy etédi egy kibédit. A Maris miatt.

Most egy jó nevű képzőművészeti galéria működik itt, sok cipőbolt között fuldokolva. Élénk a művészeti élet. Belterjes, mint Romániában mindenhol, de az érdeklődő, ha betér ide, a Helios Galériába, minden temesvári címet-telefonszámot-pletykát megtud-hat. Merthogy egy érdeklődő abban biztos, hogy a bolt nyereségét nem ő szeretné megtermelni. Ő csak valami szépet akar. A szép? Hát, ami tetszik.

És a magyar színház, az is itt van, a hatalmas Opera jobb oldalába rejtve. A némettel közös bejárata – de külön kasszája van. És külön kasszaírnője és igazgatója. Hát nem a főbejárat, persze, hogy nem, de ez egyszer nem is jártunk rosszul. Nem a ronda, brancovenesc-stílusban felbetonozott, sótlan, óriási főbejáraton lépkedünk be a varázslat terébe. Mi - az eredeti épület eredeti, jobb oldali mellékbejáratán. Kedvünkre való.

Három hete a Kantot láttam. Kant és Kantné, papagáj, amerikai hajó, amerikai hisztérika, á lá Thomas Bernhard. Kant és Kantné – és mégsem ők, persze. Minden rendszer viharos, tagadása és paródiája, aztán ebből fakadóan a mondat(ok) újragondolása, aztán az ebből fakadó fáradtság, a mindent besatírozó fáradtság, Kant és Kantné és a néző, mindenki fáradt már, senki nem tudja magáról, hogy mennyit ér. Ez rossz.

Azazhogy. Mert hát kérdezel. Manapság ez nagyon ritka, nem igaz? Manapság erre nincs időnk. Nálatok? Vagyis kedvünk nincs, vagy erőnk. Nem tudom. Nem vagyunk kíváncsiak.

Én elvesztem és elfáradtam a Kantban. Ilyen kevés különbséggel teremtett az Úristen minket? A szereplők hisztérikusan toporzékoltak, lekacsintottak, igen, igen, biztosítottak – és játszottak tovább.

Az előadásokon a fülhallgatós nézőközönség mindig jelentős, az egyharmadot teszi ki. Románok-érdeklődők-vendégek. Furcsa, hogy beférnek.

Hol vannak az operettek, de jó lenne, mondják többen. A drága, habkönnyű, anakronisztikus operettek, ezt már nem ők mondják. Hogy hozzáérjünk és elolvadjon mindenki és minden, az egész darab. Mire hazaérünk.

Jó, akkor valami más kellene. De mi?

Nekem megfelelt ez a groteszk majdnem-hajótörés, a Kanté és egész kíséretéé.

Hazafelé tűnődöm, hol máshol tudhatnánk meg ennyit magunkról? Könyvek és saját energiabedobás kizárva. Na? Ugye, mégiscsak furcsa, hogy beférünk?

Miért nem kér elnézést a villamoson az, aki meglökött, most románul is olyan jól esne. Scuzati-ma.

Tőlem senki nem kért elnézést villamoson.

Elnézem a megállót, nem szállok le idejében. Nincs értelme visszaszállni, gyalogolok. A Mária-téren keresztül, a Bega felé. A református épület aljában egy részeg dalolgat, de szomorút.

Az első emeleten, ahol sötétek az ablakok, ott van a templomterem. Ott kezdődött. A földszinten és a második emeleten általában ég a villany. Csak arra figyelj, hol van sötét. Mert hát este, ugye, nincs istentisztelet vagy valami más.

De ha elfelejted, bárkit megkérdezhetsz, a temesváriak tudják.