2020. szeptember 20. vasárnapFriderika
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

SZABADFOGÁSÚ PUBLICISZTIKA

Bulimia suboles

fejbekása utolsó frissítés: 2012-01-04 18:35:49

A városi szemétszállító vállalatnál áll a bál. Pezsgőspoharak koccannak, könnyű ígéretek és dicsérő szavak repkednek a levegőben, és mindenki tekintete az udvar közepén pózoló új szemetesautót tapogatja.

Egy vadonatúj, csodás teremtés. Narancssárga fémbőre csillogó és makulátlan, formái kerekek, lámpái és tükrei tiszták, mint a forrásvíz, fekete kerekei úgy tapadnak az aszfalthoz, mint szájfény az ajkakhoz. Motorja finoman duruzsol, mint egy szerelmes dongó, emelőszerkezetei, melyek egyelőre csak üres tartályokat mozgatnak, mintha süteményes kistányért kínáló finom női kezek lennének. Kacér, büszke és falánk, hódításra kész.

Este, amikor csodálói elszélednek, a vállalat éjszakai őre az udvar egyetlen mozgatható reflektorát ráirányítja, hadd fürdőzzön, mint egy díva a rivaldafényben. A reggeli pirkadatkor kezdődik az első bevetés, és az őr, szokásától eltérően egy percnyi nyugovót sem enged magának, egész éjszaka az autó körül sétál, nézi minden szögből, becézgeti, hozzáérni azonban nem merne semmiért a világon, de ilyen fontosnak nem érezte magát saját esküvője óta.

Ahogy a nap vörös fejbúbja megvillant a kormos épületek fölött, a narancssárga szemetes méltóságteljesen kigördül az udvarról. Útja a tömbházak közötti szemétlerakók irányába valóságos diadalmenet. A reggeli nap sugarai csillogtatják kerek bájait, olyannyira, hogy a siető emberek is megállnak és megfordulnak utána, ujjal mutogatják, a gyermekek meg tapsolnak neki. Amikor a jegenyefák alatt csöndben átsuhan, még a lármázó csókák is elnémulnak.

Finoman és zajtalanul kebelezi be a szemetet, rekeszre tömi magát a földi javak maradékával, majd elindul a szeméttelep irányába. Lassan és nyugodtan ürít, közben elégedetten bóklászik fénycsóvájával a szemét között. Van itt minden, ami kíváncsivá teheti: régi gyermekjátékok, rozoga háromlábú szék, zörgő pillepalack, egy vastag és lyukas paplan, illatos narancshéj és még millió dolog, ami fölöttébb érdekes. A legérdekesebbek viszont a színes magazinok és újságok. Amint a fújdogáló szél lapozgatja őket, fényszóró szemeivel a képeket tapogatja és falja a sorokat: pletykák sztárocskákról, szép női lábak, ízletes sütemények receptjei, a körömápolás rejtelmei, és a divatrovat. Óh igen, a gyönyörű kis női kardigánok, leheletkönnyű cipellők, csipkés harisnyák teljesen elbűvölik, s csak az üresen konduló tartálya téríti észhez: ürítés készen, fordulni kell. Alig várja, hogy újra fordulhasson, s a telepen az újságok között bóklásszon.

Néhány hét leforgása alatt a bájos kis sárga szemetesautó az olvasás szerelmesévé vált, s fényszemei remegtek az izgalomtól, amíg a pletykarovatokat falta, s a szemetet ürítette. Ez a dolog teljesen kitöltötte és értelmessé tette az életét, s a szép alakja miatti büszkesége lassan eltörpült amellett, hogy mennyire büszke volt arra, hogy ő egy olvasott jármű. Ez érthető is, hiszen soha senkinek a fejében nem fordult meg az, hogy egy autó hobbija ne a csillogás, kényelem és gyorsaság legyen, hanem az olvasás.

Egy langyos nyári hajnalon azonban a furcsa szokás még furcsább kimenetbe torkollott. Mindjárt az első fuvarnál történt. Amint a szeméttárolónál befészkelődött, hogy ürítsen, azonnal olvasnivaló után kajtatott, s hamar meg is állapodott egy, a hajnali szellőben színesen lobogó lapnál, melynek szalagcíme lilán kiabált valami olyasmit, hogy A modern nők modern nyavalyái, vagy valami hasonlót. Nyilván, azonnal ráharapott a narancssárga fémkisasszony, s falni kezdte a sorokat. Az első bekezdést lassan és élvezettel, majd hovatovább mind jobban kapkodva és kétségbeeséssel, majd a végén pánikszerűen zakatolva. Az addig duruzsoló motrocskája most köhögött és kihagyott, fényszemei pedig keresztbefutottak, kihunytak, majd újra felgyúltak és cikk-cakkban futkorásztak. A ki nem ürített szemét mind benne ragadt, s mire a rovat végére ért, teljesen megadta magát, a hirtelen felindulás után elcsendesült, hasát a koszos földig eresztette, szélvédőjén pedig vízcseppek gyöngyöztek, és ez nem a reggeli harmattól volt. Két oldaltükrét magához rántotta, mintha nem szeretné, hogy meglássa bennük alakjának eddig csábosnak hitt profilját. Szegény autó, úgy nézett ki így, mint egy támadással megfélemlített óriási narancssárga bogár, ami csápjait dermedten összehúzva próbál élettelennek tűnni és menekülni egy ragadozó éhes szájtól.

Mi okozhatta ezt a gyors összeroskadást? Bogarunkat a világ szája félemlítette meg, pedig csak egy fogát mutatta meg egy kidobott női magazinon. A szöveg ugyanis, melynek oly nagy élvezettel veselkedett neki, egy főként ifjú nőket sújtó betegségről szólt, a farkaséhségről, amit az emberek többnyire bulímiaként emlegetnek. Csillapíthatatlan falánkság, előre megtervezett óriási zabálások, majd az elkerülhetetlen szabadulás a bevitt tápláléktól, vagyis hánytatás, ürítés, hashajtózás jellemzi. S egy értelmes és csinos narancssárga autó hogy is ne ismert volna magára ezekben a sorokban, hiszen mit csinált ő eddig nap mint nap, ha nem tervszerűen zabálta a szemetet, majd ugyanígy igyekezett megszabadulni tőle, majd újra zabált, újra ürített, szinte szakadatlanul. Nem volt mese, ép ésszel ezt nem lehetett félreérteni. Hosszú percekig kucorgott dermedten, s úgy érezte, mintha a halál markolta volna szíven az érdes és jéghideg kezével. Aztán mintha a hirtelen lefagyott reggelből próbálni kitörni, megiramodott, és száguldott vissza az úton a város fele.

Száguldása teljesen fejvesztett volt. A máskor kimért és óvatos autót most a közlekedési táblák és lámpák érdekelték a legkevésbé. A forgalomban lévők, mint egy ámokfutó elől, félrehúzódtak, és riadtan tülkölve próbálták egymásnak jelezni a hirtelen támadt veszélyt. Mivel oldaltükreit nem használta, nemegyszer nekikoccant a másik sávban haladóknak vagy az út szélén pihenő autóknak, s sima, narancsszínű bőrét fémes horzsolások csúfították. Ezekből ő azonban mit sem érzett. Csak egy gondolat foglalkoztatta: mihamarabb elbújni, ne látszani, felszívódni a világ szeme elől. Olyan sebességgel fordult be a szemétszállító vállalat udvarára, hogy az ott lévő emberek sikoltozva ugráltak félre az útjából. Még a vállalat igazgatója is a függönyhöz kapott a zajra, s kilesett az irodából:

− Mi a fene? – dörmögte az orra alá, s pillantásával még éppen elcsípte, amint a város legszebb szemetesautója, mint egy riadt egérke, befurakodik az udvar sarkában lévő üres szemetestartályok közé.

− Ezt meg mi lelte?
– mormogta tovább magának, s már emelte is a fogason lógó zakóját, hogy lesiessen az udvarra. Mire leért, már mindenki ott tolongott a narancssárga autó körül, ami úgy beszorult a tartályok közé, hogy csak éppen a hátsójából látszott ki egy csipetnyi, az is csak azért, mert nem fért be teljesen.

− Mit keres ez itt? – kérdezte ingerülten és értetlenkedve, de választ természetesen nem kapott, mert az emberek mindannyian ugyanolyan értetlenkedve néztek vissza rá. Mivel senki sem válaszolt, s csak a vállát húzogatta, őmaga folytatta:

− Nem itt a helye, és nem ilyenkor! – mondta, de ezt is tudta mindenki, hiszen a cég büszkeségének számító autó csak este pihent, de akkor az udvar közepén és nem egy bűzös sarokban, frissen mosva és nem ilyen szakadtan. A döbbent emberek érezték, hogy megszólalni nehéz és fölösleges, ezért az igazgató parancsát lesték.

− Hozzák ki onnan! – szólt kurtán a parancs, majd a felindultságtól remegő kézzel cigarettára gyújtott. A narancssárga autót kihozni nem is volt olyan könnyű dolog. Először is hozzá kellett férni a vezetőfülkéhez, amit az üresen is nehéz fémtartályok torlaszoltak el. Ezeket egy fürge ifjú egy villás targoncával továbblökdöste. Amint lassacskán felszabadult az autó, s oldalán a mély és ronda horzsolások láthatóvá váltak, az embereken annál inkább úrrá lett a szörnyülködés, s most már félhangosan találgattak és kommentáltak:

− Megütötték… fel akarták törni… üldözték… el akarták rabolni! − s rögtön szárnyra kaptak a legvadabb mendemondák. Egyelőre senki nem mert az autóhoz érni, s mindenki fél szemmel az igazgatót leste, aki most már nyugalmat színlelve, komótosan körbesétálta az autót, s minden sebhelyet alaposan megvizsgált. Miután körbejárt, néhányat visszalépett, újabb cigarettára gyújtott, s belemondta az első füstfelhőbe a szentenciát:

− Semmi baj, kijavítjuk. Jó, hogy nagyobb baj nem lett – s azzal magához intette a javítóműhely legjobb mesterét:

− Indítsa be az autót! A műhelymester, aki egyébként egy ügyes férfiember volt, erre rögtön nyeregbe pattant, mindenki újra elnémult, s feszülten figyelt. Az autóból kihallatszó csendes matatás csak növelte a feszültséget, de az emberi fülnek is oly édes motormuzsika most nem szólalt meg. Néhány perc múlva kissé ijedt képpel és verejtékező homlokkal kiszólt a fülkéből:

− Nem indul, főnök. Sehogy sem – fűzte hozzá gyorsan, hogy tisztázza, hogy nem az ő szakértelmén múlik a dolog. A főnök erre szája elé tette a mutatóujját, lassan fordult egyet saját tengelye körül, mintha gondolkodna, bár lehet, hogy inkább csak azért mozdult ily furcsán, hogy legyen ideje elfojtani egy kikívánkozó szitkot.

− Rendben – mondta halkan, s ebből mindenki megértette, hogy semmi sincs rendben, ezért fejüket vakargatták a beállt kínos csendben. A nyomasztó helyzetre végül mégiscsak az igazgató tett pontot, először a mesterhez, majd az emberekhez szólva:

− Vontassák be a javítóműhelybe, s jelentést kérek azonnal, mihelyt kiderül a hiba! Emberek
– emelte meg a hangját – menjenek vissza dolgozni! – azzal sarkon fordult, s elviharzott.

Bármennyire is kíváncsi volt a jelentésre, aznap senki nem merészkedett elébe, s ez rosszat sejtetett. Úgy gondolta azonban, hogy jobban teszi, ha nem is érdeklődik. Igazából úgy érezte, hogy nem lenne idege a további rossz hírekhez. Reggel azonban maga elé citálta a műhelyvezetőt. Amint a mester belépett, egy rövid pillantást vetett annak arcára, s bár szenvtelen arca semmiről nem árulkodott, tudta, hogy ha jó hírei lennének, akkor vigyorogva lépett volna be.

− Nos? – kérdezte köszönés nélkül.

− Rákapcsoltuk az Intelligens Elektronikai Asszisztenst – kezdte a mester – Leellenőriztük a teljes elektromos kapcsolási útvonalat, a kulcsokkal, távvezérléssel semmi gond, a motorvezérlés hibátlan. Minden mechanikai hibalehetőséget egyenként megnéztünk: a futómű, felfüggesztés és a fékek épek és sértetlenek.

− Üzemanyag, kenőanyagok? – vágott a szavába az igazgató.

− Rendben, optimumon minden – mondta a mester.

− Tehát semmi baja akkor, ugye? – összegzett az igazgató.

− Nincs semmi baja… de nem indul – nyögte ki a szerelő, s beleköhögött a mondat végébe zavarában. A főnöke erre egyből nekifordult, s izgatottan suttogva letegezte:

− Ne hülyéskedj, ember, el tudod képzelni, mi pénzt áldoztam erre az autóra? Egymaga megéri ezt az egész koszos vállalatot. Ellenőrizzetek le mindent újra, mert ha minden rendben vele, akkor indulnia kell!

Szegény műhelyvezető sűrűn bólogatva hátrált kifele, s örült, hogy kint lehet a friss levegőn. Szegény. Nem is sejtette, hogy hányszor fogja még ezt a kelletlen szerepet végigjátszani. A csodálatos narancssárga szemetesautó ugyanis többet sosem indult el, mintha csak nem akarná. A javíthatatlan autó egyre idegesebbé tette az igazgatót, s a sokadik letolás egyikén a mester, aki, mint korábban mondám, ügyes férfiember volt, sírva fakadt dühében és feladta a küzdelmet. Gyűlölte már a szakmáját, az autót és a főnökét, s úgy döntött, hogy ennyi volt.

Ott helyben írta meg a felmondását, mire az igazgató szíve újra megpuhult, de ekkor már hajthatatlan volt szegény ember. Nem akart többé abba a műhelybe belépni, amelyiknek a közepén egy narancssárga szemetesautó volt, és ez, azt hiszem, érthető is. Egy félcsomagnyi cigaretta után az igazgató még egy nagy dobásra szánta el magát. Leszállíttatta a gyártók szervizcsapatát, de amikor azok is közölték, hogy az autó minden eleme tökéletesen funkcionális, s türelmet kértek, hogy kiderítsék, miért nem indul, dühében el is kergette őket.

Másnap a város roncstelepére bevontattak egy nem túl öreg, de megviseltnek tűnő szemetesautót. Az oldalán néhány hosszú, fémes színű forradás látszott, tükrei behajtva, mint egy megijesztett óriásbogár csápjai. Narancssárga bőrén koszos foltok éktelenkedtek, látszott, hogy az utóbbi időben olajos kezek tapogatták.

− Leírva? – kérdezte egy óriási füzettel hadonászó, rikácsoló ember.

− Igen – válaszolta a helyi szemetesvállalat igazgatója egykedvűen.

− Nem tűnik öreg példánynak, mi baja lett?
– kérdezett újra a rikácsoló ember.

− Lelki beteg – vihogott fel idegesen az igazgató, s elnyomta cigarettáját a narancssárga bádogon.