2020. szeptember 20. vasárnapFriderika
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

SZABADFOGÁSÚ PUBLICISZTIKA

A csíki hoki és a szélsőségek margójára

FHJ utolsó frissítés: 2012-01-02 10:52:24

Amit majdnem mindenki figyelmen kívül hagy, az a székely lokálpatriotizmus jellege és a sima tények elferdíthetetlen valósága.

Nemrég a romániai sajtó egy olyan jelenséget produkált, ami angol terminussal úgy lenne leírható, hogy „a media uproar”. Ezt az váltotta ki, hogy a román-magyar hokiválogatottak találkozóján a jórészt magyar nemzetiségű (vagyis székely) román keret ugyanazt a himnuszt énekelte, mint a magyar válogatott (sőt, utána a székely himnusz is elhangzott).


Az, ami következett, megfelelt az ilyenkor már szokásossá vált reagálásnak. A nagyobb médiaorgánumok, mint az pl. Adevărul semleges, de szúrós cikkekben hívták fel a figyelmet az eseményekre, amik, eléggé érthető módon, nagyon zavartak egyes embereket. A kiegyensúlyozottabb válaszokon túl megjelentek az olyan reakciók is, mint CV Tudoré vagy az Ilie Năstaseé. Azonban a román közvélemény nagy része (hadd tegyük hozzá) jogosan, de kiegyensúlyozottan elítélte a helyzetet.

Valójában a kiegyensúlyozott válaszok érdemelnének nagyobb figyelmet, viszont jól ismert mechanizmusok révén a legszélsőségesebbek kapták a legnagyobb figyelmet.

Először is, azon túl, hogy országos napilapok (adevarul.ro, libertatea.ro, evz.ro, romanialibera.ro, gandul.ro, stb.), a romániai magyar online hírlapok (transindex.ro, erdelyma.ro, stb.) taglalták az esetet, az ügy túlnőtte a határokat, reagált rá az Index.hu, és az eurotopics-on is idézték a rá reagáló cikkeket. Tehát nem csak a hazai sajtóban vert visszhangot, de felfigyelt rá a magyarországi és az az európai online sajtó (amely, amellett, hogy szponzorálja az EU, meglepően kevés figyelmet kap, és ez valamilyen okból kifolyólag így van az egész EU-‚propaganda’ gépezettel) is.

Azonban itt egy rendkívül komplex és egyben nagyon érdekes helyzettel állunk szemben. A cikkek, éppen cikk-jellegük miatt ki vannak hegyezve és oldalakat vonultatnak fel, illetve felvállalnak egy-egy oldalt, vagy, ha elfogadást mutatnak is, csak sokkolás céljából tesznek úgy, egy további, fontosabb (vagy inkább fontosabbnak gondolt) mondandónak szánva meglepő prelúdiumot. Ez alatt a cikk célját értem, nem az írója tulajdonképpeni véleményét, amit nem ismerek és hozzáteszem, hogy ideális esetben feltehető, hogy a kettő, az író véleménye és cikkben kinyilvánított „hivatalos” hozzáállása egybeesik.

Először is, a konkrét események arról szólnak, hogy a „European Ice Hockey Challenge” keretein belül lejátszott román-magyar mérkőzés előtt a lejátszott himnuszok szövegét nem egészen úgy énekelték, ahogy az ország zászlaja feltételezte. Vagyis, a nagyrészt magyarokból (székelyekből) álló román nemzeti válogatott tagjai inkább énekelték a magyar, mint a román himnuszt, és a közönség sem favorizálta a román himnuszt, egyesek kifütyülték, senki nem énekelte, ráadásul a székely himnusz is skandálásra került. Az, hogy ez miért irritálja az román nemzetiségű átlagembert, szerintem nem igazán szorul magyarázatra.

Az adevarul.ro ‚sfidare’-ként értelmezte, a politikai korrektség érdekében kérdőjellel jelenítve meg a kifejezést. A cikk hangulata, annak ellenére, hogy a cikkíró megpróbál nem átesni a ló másik oldalára, eléggé támadó és elítélő. Amit nem tudok én is elítélni, úgy értem, a történtek tényleg megkérdőjelezhetőek, mindkét oldalról, a személyes megnyilvánulások pedig majdnem megérthetőek, ugyanis a 19. századtól, a modern nacionalizmus térnyerésével elindult az a folyamat, ami e mentén határozza meg az embereket (illetve az emberek önmagukat) és így nagyon is érthető az ilyen jellegű sértődöttség megnyilvánulása. Megszólaltatja Tánczos Barnát, a Román Jégkorongszövetség elnökét, aki, úgy érzem, védeni próbálja a magyar játékosokat, és megpróbálja a szőnyeg alá söpörni az ügyet.

A libertatea.ro hasonló hangnemben tárgyalja az eseményeket és megszólaltatja Doina Melintet, a román sporthatóság elnökét, aki elítélően értékeli az eseményeket és kiemeli a román mez és a román himnusz éneklése közti, nem is annyira elhanyagolható összefüggést.

A magyar sajtó (index.hu) inkább az ügy körül támadt kavarodást, illetve a reakciók milyenségét emeli ki, továbbá azt a tulajdonképpeni célt látja elértnek, ami ennek a sportnak a célja (a többinek nem kevésbé), a 4-1-es román győzelmet, vagyis a konkrét győzelmet, ami minden vitán túl ad egy adu ászt a védők kezébe.

Mint ahogy várható volt, a szélsőséget képviselő C.V. Tudor ‚europarlamentar’ reagálásra adja magát, ahol az elítélést és a korrektség határait áthágva bestiáknak titulálja a magyarokat, úgy egyetemesen, és habzó szájjal hőbörög a ‚tribun’ az ügyön. Az, hogy az ironizálás a legkézenfekvőbb módja az ilyen jellegű és kaliberű személyiségek kezelésének (általános tendenciának érzékeltem) nem véletlen és nem komolytalanság, és szerintem egy kiérdemelt reagálási mód.

Ami ettől eltérő és mégis hasonló, az Ilie Nastase reakciója. A kijelentése fő pontja, „a Diadalívre magyar zászlót húzó magyarok” képe érdekes rálátást enged, ami az egykori teniszcsillag véleményét illeti. Itt az a klasszikus eset áll fenn, mikor egy, a sportok terén nagyot alakító személy közéleti szereplő lesz, és mint ilyen, reagálásra késztetve magát, véd, támad és aktív próbál lenni. Teniszcsillag létére eléggé középszerű, szűklátókörű ember benyomását kelti, aki szintén hőbörög, persze pár fokkal elfogadhatóbban, mint a ‚tribun’.

Hogy a vita továbbharapózhasson, a magyar médiában szóhoz jut a román hoki-válogatott egy tagja, aki normálisnak tálalja az esetet, illetve a magyarok szerepét hangsúlyozza a román válogatottban (összetételéből is következik), a győzelem zálogaiként tüntetve fel őket. Hogy ő is áteshessen a ló túloldalára, kijelenti, hogy valójában Magyarországot győzte le Székelyföld. A baj ezzel nyilvánvalóan az, hogy a de facto székelyekből álló csapat de jure, kérdés nélkül, Romániát képviseli, ha székelyek, ha olteánok, ha bármi mások. Ahogy kérdés nélkül Székelyföld Románia része, ha más szempontokból el is üt a maradék részétől, sőt néha szeperativisita késztetést érez. Semmi nem változtathat ezen, még a szétlovagolt és jól hangzó autonómia se igazán. Úgy ahogy nem változtat a hivatalos nevén és minőségén se a csapatnak. Ha Románia válogatottja, hát az. Másik kérdés az, hogy a másik oldal mennyire van tudatában Székelyföld jellegének, lokálpatriotizmusának, világának milyenségében. És főleg a csíki hoki és a szeredai átlagmagyar felfogásának ezt illetően.

A catavencii.ro humorizál e témában, és az ügy visszásságaira hívja fel a figyelmet, miközben könnyedén parodizálja az eseményeket, a neveket, az ügy felfújtságát, stb.

Ami megadja az igazi végpontot, az az adevarul.ro-n, ‚Opinii’ témában megjelent cikk, Malin Bot főszerkesztőtől. A cikk a kiegyensúlyozottságot, tisztafejű döntések fontosságát, a toleranciát teszi meg a központi elemmé, de ezt úgy viszi véghez, hogy felhívja egy, az önreflexióra utaló aspektusra a figyelmet. A románok önmaguk nemtisztelése miatt kerülnek ebbe a helyzetbe, ahol felhozza a magyarok hazaszeretetét, mint ellentétet a románok hazaszeretetére. Itt nem annyira a patriotizmusra vonatkoztat, hanem sokkal inkább az országuk bennük kialakult képére, ami a magyarokban nagyon pozitív, a románokban meg nagyon negatív (persze, ez egy tanítómese-szerű történet, nagy túlzással). A cikk a szélsőségek elítélésére, a szélsőséges megnyilvánulásoktól (Tőkés, C.V. Tudor a példái) való elhatárolódásra hív fel és önreflexióra szólít. A magyarok azért nem hisznek a román hazában, mert még a románok is elítélőek országukkal szemben, ez a végkövetkeztetés.

Ami igazán érdekes, azonban kevésbé meglepő, a kuruc.info szélsőséges honlap módja a tálalást illetően. Itt az események nagyon hasonlóan vannak felsorolva, zárójelegyezéssel, stb. mutatva az átvételt az index.hu-ról, azonban a ‚lényeges’ részek megváltoztatásának lehetünk tanúi. Olyan kifejezésekkel gazdagodik a cikk, mint a ‚megszállók’, ‚oláhok’, stb., tehát az eredeti cikk információi elferdítésének lehetünk tanúi, ahol a székelyek mitizált hősöknek tűnnek fel, akik megmondják a tuttit, és a románok az elnyomó karhatalomnak, akinek van képe a székelyekkel pofázni, miközben megszállója a földjüknek.

A román szélsőséges média hasonló hangnemben reagálta le ezeket az eseményeket, kiemelve C.V Tudor helyes és nagyra értékelendő válaszát a ‚bozgorok’ pofátlankodására, továbbá felhívják a figyelmet a veszélyre, amit ezen ‚irredentista elemek jelentenek’.

Amit majdnem mindenki figyelmen kívül hagy, az a székely lokálpatriotizmus jellege és a sima tények elferdíthetetlen valósága. Illetve az is, hogy tulajdonképpen figyelmen kívül nem hagyható téma, meglovagolásra hív egyik és másik oldalon, ébresztésre alkalmas és reakciót vár el. Másik ilyen a szurkolói attitűd milyensége, amely a meccs alatt kitombolt érzelmeken túl ritkán megy.

Az, hogy mi áll az ilyen C. V. Tudor kaliberű személyiségek célkeresztjében, az nyilvánvaló, hisz felkínálják neki tárcán a habzó száj okát, így nem is csoda, hogy, ahogy tehetik, ordítva hívnak ellenállásra a ‚románok jogos jussát eltulajdonítani akaró’ ‚bestiák’ ellen.

A nagyobb médiaorgánumok a politikai korrektség jegyében járnak el, legfennebb céloznak a szélsőséges reakció legalsó, még elfogadható regiszterére.

Ezzel szemben a szélsőségesebb portálok, mind az egyik, mind a másik oldalon új lehetőséget találnak ezzel a már jó ideje szajkózott veszélyek és támadások bizonyítására. A magyar szélsőségesek indokoltnak és megkérdőjelezhetetlennek tartják a reakciót, míg a románok nyílt támadásnak, és felróják a politikusok tehetetlenségét, mint okot, ami ide vezet.

A politikusok egy része viszont nem ‚tehetetlenkedik’ és meglovagolja a témát új szavazatokra számítva, vagy extrémebb példát hozva fel (C. V. Tudor), a parlamentbe remélve beröpíteni magát pártjával együtt.

Hozzáteendő még, hogy az események tényleg problematikusak és az események jelentéssel való feltöltése tényleg aggasztó. Románia mezében játszani Romániát képviselni is jelent. A tisztelet ez esetben minimum annyit megkövetel, hogy legalább úgy tegyünk, mintha állampolgárai lennénk ennek az országnak, minthogy azok is vagyunk. Márpedig, nem figyelve annyira a Románia nemzetállamnak kikiáltott jellegére, adófizető polgárként az államnak tagjai, haszonélvezői és kiszipolyozottjai vagyunk egyúttal, nemzetiségünktől, vallásunktól, stb. függetlenül. Ettől függetlenül érezhetjük magunkat annak, aminek szeretnénk és énekelhetjük a magyar himnuszt, székely himnuszt, amit csak szeretnénk. Az igazi kérdés az, hogy milyen minőségben tesszük ezt.

Az meg, hogy milyen reagálásra talált ez a téma a média részéről, mutatja, hogy attól függően, hogy mit képviselnek az illető sajtóorgánumok, ugyanazt a témát érdekeiknek és mondandójuknak megfelelően állították be, kezelték, és annak megfelelően buzdítottak olyan irányba gondolkodásra. A probléma lokálpatrióta és ‚mutassuk meg nekik’-attitűdből kinőtte magát határok fölötti problémává, illetve támadássá, mely föltétlen reakcióért kiált.