REPLY
Naivak és rászedettek
Visky András utolsó frissítés: 2009-11-11 14:00:33A Visszaszületés megírása számomra minden egyes részletével együtt előzmény nélküli, kockázatokkal teli folyamat volt, írói-dramaturgi kihívásként vállalható és legitim kísérlet.
Az Arte 2009 július 30-án, az Avignoni Fesztivál gyakorlatilag legutolsó pillanataiban arra szólítja fel a nézőket, ne mulasszák el megnézni a Visszaszületést. A videoblogger felsorolja érveit, bele a kamerába. Azóta, amiképpen tudható, bocsánatos naivitás áldozataként kell tekintenünk rá, mint egyébiránt még nagyon sok nézőre, kritikusra és színházi emberre Avignonban.
IKERELŐADÁS VAGY ÁTVERÉS?
» LŐRINCZ ÁGNES: Izgalmas ötlet (vitaindító)
» VISKY ANDRÁS: A szem lehunyásáról (reagálás)
» HEGYI RÉKA: A hasonmás. Visszaszületés Kolozsváron is (kritika)
» KÖLLŐ KATALIN: Válasz Visky Andrásnak (reagálás)
» VISKY ANDRÁS: A nyilvános beszélgetés feltételeiről (reagálás)
» SELYEM ZSUZSA: Nem kudarc. Rászedés (reagálás)
» TOMPA GÁBOR: Levélféle Selyem Zsuzsának (reagálás)
» LÁNG ZSOLT: Főhajtás Kertész előtt? (reagálás)
» KELEMEN ATTILA ÁRMIN: Tompa és Visky – rövid vitaretorikai elemzés (publicisztika)
» VISKY ANDRÁS: Naivak és rászedettek (reagálás)
» TOMPA GÁBOR: Ecce home? (reagálás)
további közviták »Azon az estén valami igazán fontosat meg lehetett tudni az Avignonba érkező fesztivál-közönségről, valamint a Jean Vilar által elindított fesztiválról magáról, amelyet a francia kultúra egyik védjegyének tekintenek Franciaországban és a világon mindenütt. Azt ugyanis, hogy a jegyvásárlás aktusában létrejött, az előadás idejére érvényes szerződést a közönség komolyan veszi. Magától értetődő, mondanám, nincs ebben semmi pátosz vagy eltökéltség, helyesen tesszük, ha a kultúra köznapi működését látjuk benne.
A később született tudósításokból megtudjuk, hogy a bécsi nemzetközi táncszínházi fesztiválon, az ImPulsTanz-on az avignonihoz hasonlóan fogadták az előadást, az egyik blogger feltételezése szerint a közönség szenvedélyes elutasítását a fordítás hiánya váltotta ki. Avignonban biztosan nem. Az előadás kritikai fogadtatása rendkívül sokféle, ám a mindig tárgyszerű és legtöbbször igényes elemzésekből mindenképpen egy enyhén szólva is vitatott előadás képe tárul elénk. Néhány példa mindössze: Rosita Boisseau, a Le Monde Avignonba kiküldött kritikusa kétszer is említést tesz arról, hogy az előadás legsikerültebb pillanatait már láthattuk az Umweltben (2004) és a Turbában (2007); A Le Nouvel Observateur-ben Raphaël de Gubernatis szerint a szövegmondásra ítélt, és a Homérosz-, Victor Hugo-, Charles Péguy-, Lucretius-, Ezra Pound-, Heinrich von Kleist-, I. Erzsébet angol királynő-, Dolores Ibárruri-írások részleteit recitáló táncosokat megoldhatatlan feladat elé állítja a rendező; A Le Figaro bloggere az elkerülendő előadások közé sorolja a produkciót; az evene.fr egy csillaggal jutalmazza az ötből, é.í.t.
A Description d’un combat után néztem meg a Visszaszületést, első ízben közönséggel, majd ismét, legalább hétszer vagy többször is talán. Közben persze több más előadást is láttam a fesztivál kínálatából, megemlítek még egyet. Krzysztof Warlikowski (A)pollonia című, nagyszabású, ismét csak „in”-produkcióját a mintegy kétezer nézőt befogadó Cour d’Honneur du Palais des Papes színpadán mutatták be. Egy nappal korábban részt vettem azon a nyilvános beszélgetésen, ahol Warlikowski bizony lenyűgöző komolysággal és erudícióval beszélt az előadás megalkotásának körülményeiről. A fesztivál erős pillanataként tartom számon ezt a délelőtti programot. Az este tízkor kezdődő, négy és fél órát tartó előadást zsúfolt nézőtér előtt játszotta a varsói Nowy Teatr, a szünetben legfeljebb 100-150-en mehettek el, érzésem szerint mindenképpen kevesebben, mint a nézők 10%-a, és ebben szerepet játszhatott a hirtelen támadt szél, amely a pápai palota udvarán metszően éles huzatként fejtette ki színészeket és közönséget egyképpen megpróbáló ténykedését, nem beszélve a színpadtechnikáról. A hajnalig kitartó közönség tetszéssel fogadta az előadást, és ha a siker nem is mondható „átütőnek”, innen-onnan lelkes ovációkat is hallani lehetett. Nem az elszántak, vagy a gyanúba keverhető Warlikowski-hívek maradtak ott az előadás végéig és nyilvánították ki a véleményüket. A nagyszámú közönség, tulajdonképpen sokaság ellepte a hajnali Avignon szűk utcáit és élénken kommentálta a bonyolult szövésű, sokszor provokatív produkciót.
A kritikai fogadtatás ismertetésébe nem fogok most, a fentebbi vázlatossággal sem, jóllehet rendkívül tanulságos volna, nem utolsó sorban azért is, mert november hónapban, napokon belül tehát, a Nowy Teatr társulata a párizsi Théâtre National de Chaillot-ban egy héten át játssza az előadást, majd pedig tovább turnézik vele Európában. Öt színház és két nagy fesztivál (Avignon, Wienner Festwoche) koprodukciójaként jött létre a lengyel előadás. Tanulságos, mondom, különösképpen annak az olvasónak, aki látta az előadást és maga is részese volt a fesztiválnak, érzékeli tehát a kontextus egészét, következésképpen nem pusztán a kritikai recepció könnyed, körültekintő, ismét azt írom, magától értetődő tárgyilagosságára figyelhet fel (például Warlikowski három csillagot kap az ötből ott, ahol Maguy Marin egyet etc.), hanem a fesztiválközönség fogadtatásával meglepő szinkronitást mutató értékelésekre, amely a magyar színházi gyakorlatban teljesen ismeretlen jelenség, de legalábbis kivételes pillanat. Warlikowski esetében megjegyzem, hogy az előadás olykor lenyűgöző pillanataira gondolva túl szigorúnak érzem a három csillagot, ám ez önmagában legfeljebb csak azért lehet érdekes és a személyesen túli, mert az előadás kritikai visszhangja jó esetben az előadás életének inspiratív és kreatív módon provokáló részévé tud válni.
Az érthetően nagy apparátussal beharangozott Maguy Marin-, majd a közben látott Warlikowski-produkció után estéről estére azt kellett megtapasztalnom, hogy a Visszaszületés közönsége nem csak hogy feszült figyelemmel követi az előadást, hanem jól érzékelhetően, ahogy a színészek mondanák, „vele megy”, de még lelkes tapssal is fogadja, sőt brávózik. Volt olyan este, amikor állva, hangosan ünnepelték a színészeket, többször is visszahívva őket, máskor meg néhányan a nézők közül az előadás és tapsrend után hosszú ideig még ott ültek csendben a nézőtéren. Jó volt ott lenni. Estéről estére lehetett tudni, a Théâtre des Halles munkatársai nem mulasztották el tudomásunkra hozni, hogy kik azok a kritikusok, újságírók, színházi emberek, más európai és ázsiai fesztiválok igazgatói-munkatársai, akik bejelentkeztek az előadásra, és akik közül többen is előre jelezték, hogy az előadás után beszélgetni szeretnének az alkotókkal. A szakmai nyilvánosság személyes találkozásokból és informális beszélgetésekből is áll, csak a rend kevéért vetem közbe. Számos beszélgetést föl tudok idézni, amely például a szöveg létrejöttének a körülményeiről szólt, olyan beszálgetőtársakra gondolok most főként, akik pontosan ismerték az új változat születésének a történetét etc., etc. – nevek fölsorolásába nem fogok.
Talán rászedtek és udvariasságból elhallgatták előttem/előttünk a véleményüket, és annak örömére tapsoltak és bravóztak lelkesen, hogy végre különösebb feltűnés nélkül elhagyhatják a Salle du Chapitre terét.
Ha a fesztivál felől nézem, azt látom, hogy a színház nem kommunikálta túl Avignont; akik viszont Kolozsvár felől tekintenek Avignonra, úgy látják, hogy nagyon is – nos ez ténykérdés. Az a bukaresti kritikus, aki Avignonban is megnézte az előadást, noha látta a Hosszú pénteket, a fesztivál kontextusát pontosan ismerve írta meg a beszámolóját. Megnézte Avignonban az előadást, noha – ez most szó szerint értendő: – ezer másik közül választhatott volna. Elvégezte a feladatát. Azt, ami Avignonban történt, otthon ülve a világot jelentő laptop képernyője előtt, nem lehet a maga értékén tudni – ez a színházi előadás természetéből fakad és a legbelső lényegéhez tartozik. Post festa megkérdőjelezni lehetséges, de semmi esetre sem komoly. Kínos számigálásokat kell végezni és nagy hangú kijelentéseket kell tenni a végtére is hősies igazságtevés nevében. A két – otthoni és avignoni – szemlélet közötti szakadék áthidalhatatlannak tűnik, de nem is szükséges áthidalni. A (színi)kritikának el kell végeznie a feladatát, le kell írnia, mi történt valójában, amennyiben igényt tart arra, hogy komolyan vegyék.
Lehetne tárgyszerű a vita, teszem azt a színházi előadás autonómiájáról, vagy szöveg és előadás viszonyáról akár. Akkor talán a filmes utószinkron és a színházi szöveg kapcsolatáról semmit el nem mondó, de persze tetszetős analógiát is meg lehetne úszni. Fölmerülhetne az a kérdés, és talán a reflektáltabb ítéletalkotásra ösztönözne, hogy vajon 23 előadás után miként maradt észrevétlen Avignonban, a megbélyegzés és kirekesztés legfinomabb árnyalatára is felfokozottan érzékeny francia kultúrában, a nő állatias ábrázolása, mi több, az Arte hogyan engedhette meg magának, hogy saját választásaként propagáljon egy végülis könnyűszerrel elhallgatható „off”-produkciót?
A Visszaszületés megírása számomra minden egyes részletével együtt előzmény nélküli, kockázatokkal teli folyamat volt, írói-dramaturgi kihívásként vállalható és legitim kísérlet. Azért jelentem ezt ki, mert a financiális megfontolás húrja – basszus! – is megpendült, amit a magyarázat-gyártás furrorja számlájára írok, de persze ettől még kétségbeejtőnek tartok. Tudatában vagyok annak is, hogy ebből, mármint a megírás folyamatáról tett kijelentésemből semmi nem következik a szöveg színvonalára vonatkozóan, és nem menti a teljes elhibázottságát, beleértve a valóban megbocsáthatatlan folklorisztikus elemeket. (Nota bene: a haszid történetek, az egykoriak és a nap mint nap születők, a valami miatt megmaradók és valami miatt eltűnők par excellence a szóbeli hagyomány létmódjaként voltak és vannak jelen a zsidó spirituálitásban.) A kísérlet változatlanul izgat, a forma nyitva áll előttem, és amennyiben továbbírja magát, „vele megyek”, nem tudom hova, Kolozsvárt ezek után elkerülném, ha tehetném.
Franciaországból hazatérve, az Avignonban ért, mint közben otthon kiderült, részemről teljességgel félreértett, de Kolozsváron mostmár minden kétséget kizárva helyre tett fogadtatás hatása alatt arra ragadtattam magam, hogy azt mondjam a Scena.ro-nak: a kísérlet folytatásán álmodozom. Egy olyan előadás képe jelenik meg előttem, folytattam, amely teljességgel elszakad a szótól, és a testek játékára épül. Már nem álmodozom. A transindex.ro szerzői a Visszaszületésről azonos hangnemű szövegeket jegyeznek, az írások színvonalától függetlenül. Annak az embernek a régtől fogva ismerős rettegését érzem, akire rátörték az ajtót. Szenvedélyes fejek ordítoznak a fejem körül, némely lehelet nem is a legjobb illatú. De azt sem zárhatom ki teljességgel, hogy a saját, arcomba visszacsapódó leheletemet érzem.