HOL SZORÍT A NADRÁG?
Védőbeszéd az egységes erdélyi magyar politikai közképviselet mellett
Borboly Csaba utolsó frissítés: 2009-08-21 10:59:00"Az idei nyár során támad az új-influenza, és heves szívdobogással, olykor fájdalmas rángatózással járó tünetek tanúi lehettünk."
Összefogás és félelmek
Nem törvény, hogy nyáron nincs influenza-járvány, mint ahogy az sem, hogy ilyenkor uborka-szezonnak kell lennie a közéletben. Az idei nyár során például támad az új- (leánykori nevén sertés) influenza, és heves szívdobogással, olykor fájdalmas rángatózással járó tünetek tanúi lehettünk az erdélyi magyar politikai élet különböző területein is. Semennyire sem értek az orvostudományhoz, de nagyon természetesnek találom azt a homeopátiás gondolatot, mely szerint „a betegség a lélek nyelve”, és a fizikai tünetek azért vannak, hogy felhívják a figyelmet nagyon fontos, a mélyben zajló lelki folyamatokra. Úgy vélem, hogy ezt a gondolatmenetet hasznos lehet a közélet jelenségeire is alkalmazni. Érdemes figyelni arra is, hogy a tünetek mindegyike a Székelyföldhöz kapcsolódik (bár nem feltétlenül ott jelentkezett).
Az erdélyi magyar közélet legfontosabb – egyben indulatokat kavaró – átalakulása ma a Magyar Összefogás létrejötte. S álláspontom szerint az Összefogás sikere azért vált ki heves – néha hisztériába hajló – indulatokat, mert világosan jelzi az erdélyi magyarság belső, közéleti erőviszonyainak megváltozását. A Magyar Összefogás meggyőződésem szerint felértékeli a Székelyföld jelentőségét az erdélyi magyar politikumban, s a megmaradásért, az önrendelkezésért folytatott demokratikus küzdelmet a közös kisebbségi vállalkozás legfontosabb céljává teszi. Ezzel azt az üzenetet hordozza, hogy a Székelyföld váljék a belső, erdélyi anyaországgá, s lássa el azokat a közösségszervező feladatokat, amiket eleddig senki, vagy éppenséggel más városok, más térségek igyekeztek ellátni. E cél és lehetőség a demográfiai tények és előrejelzések tudomásulvételén alapul, továbbá annak belátásán, hogy 2009 Erdélyében a multikulturális állam víziója lényegében semmiféle komoly társadalmi támogatottsággal nem rendelkezik, mint ahogyan azok a kísérletek sem, amelyek az erdélyi magyar politikát magyarországi pártcsoportok leányvállalkozásává kívánnák silányítani.
Ugyanakkor a román politika – eltérően a szlováktól – nem követi különösebb érdeklődéssel, akár félelemmel az erdélyi magyar „belpolitika” történéseit (egyébként a magyarországi sem, mert minden látszattal szemben ránk csak belpolitikai küzdelmeik tárgyaként tekintenek). A román pártok viszont készen állnak arra, hogy szavazatokra vadásszanak ennek a „belpolitikának” konfliktusoktól felkavart zavaros vizében. Következésképp a felszínen elfogadható képet mutató, de igencsak veszélyes helyzetben vagyunk: ha a Magyar Összefogáshoz fűzött szavazói reményeket nem váltjuk be, nemcsak a tárgyalási pozícióink értékelődnek le, hanem a magyar politikai szervezetek hagyományosan „kizárólagos” szavazó-bázisának eróziójával is számolnunk kell. A nyár egyes eseményeit e szemszögből kívánnám most elemezni.
Pánikbetegség a Magyar Összefogás miatt?
Két olyan tünet-együttest tartok fontosnak kiemelni a sorból, amelyeket figyelemre érdemes belső folyamatok felszíni jeleinek tartok. Közös jellemzőjük, hogy az események mozgatói olyan csoportok, amelyek a Magyar Összefogás sikere nyomán átrendeződő erdélyi magyar közéletben korábbi pozícióik elvesztésétől tartanak, és egzisztenciálisnak vélt fenyegetettségükben az erdélyi magyar közösség, mint közös politikai tér határainak „szétfeszítésével” fenyegetnek. A közérthetőség kedvéért a továbbiakban nevezzük ezeket radikál-liberális- illetve radikál-polgári tünet-együttesnek, és lássuk, miről is van szó.
Egyfelől a bukaresti magyar sajtó radikál-liberális része sietett az etnikai konfliktus divatos és jól marketingelhető ruháiba öltöztetni az alcsíki konfliktusokat, amelyek során az évtizedek óta romló székelyföldi közbiztonság területén felhalmozott feszültségek törtek felszínre. Ugyanez a sajtó és a mögötte álló politikai érdekcsoportok ezzel párhuzamosan frontális támadást indítottak egy ifjúsági tábor ellen, mert ebben a táborban – egy hét koncert-hallgatás, gyöngyfűzés és bulizgatás mellett – a részt vevő sok ezer fiatal egy kisebb része meghallgat egy politikai előadást.
Másfelől, vagy radikál-polgári részről pedig az SZNT kézi vezérléssel működtetett elnöke és az értelmi szerző MPP-vezetők a Székelyföldi önkormányzati nagygyűlés megfúrásával ismételt, minden eddiginél abszurdabb próbálkozást tettek arra, hogy saját politikai céljaikra kisajátítsák a székelység autonómia-törekvéseit.
A továbbiakban elemezni és értelmezni kívánom a nyár eddigi történéseit, magyarázatot adva arra is, miért látom érdemesnek mélyebben is megvizsgálni őket.
A radikál-liberális tünet-együttes
A romániai magyarság radikál-liberális része tehát szemlátomást megijedt az összefogástól, nem kicsit, nagyon. Mi lesz, ha sikerül felszámolni a szekértáborokat, és kiderül, hogy az ördög nem is olyan fekete? Ha sikerül közös hangot találni az erdélyi magyar politikai életben, és nem lehet már jelentős szereplők folyamatos ekézésével, szélsőségesnek minősítésével jó pontokat szerezni az RMDSZ vezetésénél, akkor ők a végén még munka nélkül maradnak. Gyorsan veszélyforrás után kellett nézni, és kapóra jött két esemény is: az alcsíki konfliktusok és az EMI tábor ügye.
Az alcsíki konfliktusok környezete
Mindenki, aki cseppet is ismeri az alcsíki falvak életét, tisztában van vele, hogy a közbiztonság ezekben a közösségekben igen sok kívánnivalót hagy maga után. A térség megválasztott önkormányzati vezetőivel együtt számos esetben megfogalmaztuk már, hogy ennek fő okát abban látjuk, hogy a romániai rendvédelmi szervek felelősségi rendszerében nem érvényesül a szubszidiaritás elve. A rendőrségi szervek helytelen módon a Belügyminisztérium felé tartoznak felelősséggel ahelyett, hogy azon a helyi közösségek felé lennének felelősek, amelyekben a közrend és a biztonság fenntartása a feladatuk. Sokat javítana a helyzeten, hogyha a helyi rendőrőrsök a helyi önkormányzat, a megyei rendőrség pedig a megyei önkormányzat felé tartozna felelősséggel, hiszen a rendőri munka eredményét a helyi közösségek érzik a bőrükön, így ők a leginkább elhivatottak arra, hogy ennek a munkának az eredményességét megítéljék. Tovább rontja a helyzetet, hogy a forrás-hiányos önkormányzatok nem képesek a rendőrség munkáját segíteni képes helyi érdekű rendvédelmi szerveket felállítani és üzemeltetni. A problémát a helyi önkormányzatok már régen észlelték és igyekeztek is orvosolni: például Csíkszentkirály 2007-ben nyújtott be pályázatot közösségi rendőrség (politia comunitara) felállítására, de a pályázatot forráshiány miatt elutasították.
Ebben a feszült helyzetben elég volt egy szikra ahhoz, hogy a számtalan kisebb-nagyobb lopás és garázdálkodás áldozataivá váló emberek elkeseredésükben visszavágjanak, és maguk próbáljanak elégtételt venni. Az önbíráskodás persze nem megoldás, és nagy szerencse, hogy „megúsztuk” ennyivel, ami történt, s nem került sor komolyabb tragédiára.
A valódi decentralizációra várva
Most azonban az lenne a feladat, hogy sürgősen a bajok gyökereinek kigyomlálásához kezdjünk, megerősítsük a közbiztonságot, elérjük, hogy a rendvédelmi szervek felelősséggel tartozzanak az általuk védett és biztosított közösségek felé, hogy létrejöjjenek a rendőrség munkáját hatékonyan segíteni képes kiegészítő szervek, és hogy mindezeknek a finanszírozását biztosítsa az az állami szerv, ami éppen erre a célra kapja a forrásait: a bukaresti Belügyminisztérium.
Nem halogatható a szociális problémák hatékonyabb kezelése sem, hiszen egy megváltoztatott szociális politika, amely a passzív segélyezés helyett a munkára ösztönzés gyakorlatára épülne (segélyek közmunkához kötése, stb.) nagyban elősegítené a szegényebb társadalmi csoportok leszakadását és terjesztené a jogkövető magatartást. Az önkormányzatok saját eszközeikkel ezen a területen is igyekeznek eredményeket elérni, de elvárásokat megint csak a felhasználható forrásokkal arányban lehet megfogalmazni. Amíg a források és a szabályozás kulcselemei egyaránt Bukarestben vannak, eredményes megoldások is csak onnan jöhetnek. Ha majd egy – reméljük, nem nagyon távoli – napon a sokat emlegetett decentralizáció valósággá válik, és az önkormányzatok döntési kompetenciákat és a feladatokkal arányban álló erőforrásokat kapnak, nem fogunk elszaladni a feladat elől. Jelenleg azonban a helyi közösségek ki vannak szolgáltatva a bukaresti döntéshozóknak és forrás-elosztóknak, nélkülük semmilyen eredményes lépést nem tudnak tenni az önkormányzatok.
Kicsinek látszol innen
Fentiek ismeretében érdemes megvizsgálni, milyen reakciókat szültek az alcsíki események. A fővárosi roma szervezetek kirakat-akciói sem meglepőnek, sem mulatságosnak nem mondhatók. Ezt akarják, ezt tudják ma a romániai roma szervezetek, de ez az ő dolguk.
Az, hogy a román sajtó egységesen etnikai konfliktusként kezelte a történteket, szintén megszokottnak mondható. Könnyebb szívhez szólóan írni erdőbe kergetett emberekről, mint tárgyilagosan bemutatni a szentkirályi hétköznapokat a számtalan lopással, garázdasággal. Egyszerűbb etnikumok közötti összetűzést láttatni, mint részletezni, hogy a fellángoló indulatok célpontjai konkrétan azok az emberek voltak, akikről köztudott, hogy elkövetői ezeknek a cselekményeknek. Csak összezavarják az olvasót az olyan részletek is, mint hogy a csíki falvak békére, biztonságra és nyugalomra vágyó lakói nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül támogatják az önkormányzatok által kidolgozott együttélési szabályzatokat, és hogy a roma szervezetek beavatkozása a helyi ügyekbe nem talált visszhangra a helyi cigányság körében. Mindez, mondom, nem meglepő, Bukarestből nézve kicsinek látszunk, össze kell mosni a dolgainkat nagyobb halmazokba, hogy szabad szemmel érzékelhetőek legyenek.
Nálatok vannak-e Állatok?
Ami az események média-reakciói közül igazán figyelmet érdemel, az a kitüntetett ügybuzgalom, amivel az erdélyi magyar sajtó egy jól körülhatárolható és komoly politikai háttér-támogatással rendelkező része a történtekből sietett bunkósbotot faragni, és azzal a csíki székelyekre támadni. Megjegyzendő, hogy olyan sajtócsoportról beszélünk, amely az erdélyi magyarság kulturális intézményeinek fenntartására szánt közpénzek nélkül sem újságpapírt, sem nyomdafestéket nem tudna vásárolni egyetlen lapszám kiadásához sem, nem beszélve a tárcaírók és szerkesztők tízórai vajas kenyeréről.
Ezek a hölgyek és urak addig-addig licitáltak egymásra a tények elferdítése, a tendenciózus csúsztatások és a rosszindulatú félreértelmezések árverésén, amíg olyan helyes kis megállapításokig sikerült eljutni, mint hogy „a csíki székely… nyomorultak közt is a legnyomorultabb”, illetve, hogy a csíki térség lakói „cinkosai a bűntettnek, aktív vagy passzív elkövetők. Állatok.”
Alig hiszem, hogy ilyen kijelentéseket megengedne magára valamit is adó sajtótermék bármilyen népcsoporttal szemben Európában. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy ugyanezeknek az újságíróknak soha nem jutna eszükbe kollektíve bűnelkövető állatnak minősíteni például a kolozsvári románokat (vagy más csoportokat) azért, mert egyik vagy másik közülük törvényellenesen cselekedett egy vagy több más nemzetiségű ember rovására. A csíki székelyekkel viszont megtették, mert úgy gondolták, megtehetik. Sőt, amikor a térség önkormányzati vezetői bocsánatkérésre szólították fel a fentieket elkövető hírportált, a válasz erre ismét egy szellemesen drámainak szánt állatozós vezércikk lett.
Az élet nem habos torta…
A történet itt sem áll meg. Kiderült, hogy a fent idézett minősítésekben semmi kivetnivalót nem talál Asztalos Csaba, az Országos Diszkrimináció-ellenes Tanács elnöke sem, annak az intézménynek a vezetője, amelyet a csíki polgármesterek és jómagam kértünk fel eljárás lefolytatására a fent idézett mondatok ügyében. Asztalos elnök úr szerint „ez egy abszurd és nevetséges dolog”, sőt „visszataszító”. Nem az uszító cikk, hanem az eljárás lefolytatására szóló felkérés, amelyet az általa vezetett testület „nagy valószínűséggel el fog utasítani”.
Ez a nyilatkozat a maga nemében unikum a rendszerváltás utáni közéletben, igazi „virág elvtársi” megoldás. Ilyet ugyanis utoljára A Tanú című örökzöld Bacsó Péter film csúcsjelenetében láttam, amikor is a sztálinista kirakatper rendezésével megbízott állambiztonsági tiszt a tárgyalás előtt – tévedésből – előre megírt vallomása helyett a szintén előre megírt ítéletet adja át megtanulásra a hamis tanúzásra felkészített Pelikán gátőrnek.
Ezek szerint Asztalos elnök úr előre tudja már, mi lesz egy-egy beadvány sorsa. Az ítélettel a táskájában utazik szabadságra (vajon a koronatanú vallomása is ott lapul már?). Előbb azért még összekacsint a haverokkal: ne izguljatok, nincs semmi gáz. Nektek szabad az, ami másoknak tilos. A beadvány sorsa nem a tartalmától függ, hanem a benyújtók nemzetiségétől és lakóhelyétől. Asztalos elnök úr logikája szerint tehát nyugodtan lehet emberek csoportját pusztán lakhelyük vagy etnikai hovatartozásuk alapján nagy nyilvánosság előtt a „bűnelkövető” kategóriába sorolni. Ennek a logikának a következő lépése szerint, esetleg szintén jogosnak és célszerűnek tűnhet ezeket a „bűnelkövetőket” elzárni a társadalom becsületes, bűnt el nem követő részétől. A börtön-kapacitások elégtelennek bizonyulhatnak, ezért a harmadik logikus lépés talán az lehet, ha speciális gyűjtőtáborokat hoznának létre erre a célra. A nevük lehetne, mondjuk, „Diszkrimináció-ellenes Tolerancia Tábor”. Elsőként ki lehetne próbálni a csíki székelyeken, aztán jöhet a többi bűnelkövető állat. Majd ott megtanulják a toleranciát!
Toleranciáról és egyéb táborokról
A táborokkal amúgy is szívesen foglalkoznak tollforgatóink, persze lehetőleg kívülről szeretik szakérteni őket és ítéletet mondani a lakóik fölött, mégpedig jó előre, megelőzve az eseményeket. Ez a módszer egyrészt azért jó, mert így nem kell bajlódni az utazással és az empirikus tapasztalatok begyűjtésével, másrészt azért, mert a valós események nem zavarják az ítélet-hozók munkáját.
Az EMI tábor esetében még annak megnyitását sem kellett megvárni ahhoz, hogy megszülessen a verdikt: a szervező EMI szélsőséges, a tábor támogatói pedig szélsőségesekkel szimpatizálnak (szimpatizál a fene, kedves barátaim…). Csak úgy röpködtek a sajtóban a cifrábbnál cifrább jelzők. Repül a sok nehéz jelző, ki tudja hol áll meg, mikor kit talál el: a szervezőket, a támogatókat, az előadókat – köztük Egyed Ákos professzor urat és Tőkés László EP képviselőt – vagy a tábor több ezer résztvevőjét.
Annyi eredményt biztosan elért ez a nagy tűzijáték, hogy Erdélyben is sikerült – remélem csak a lehető legrövidebb ideig – sztárt és egyben áldozatot faragni a magyarországi radikális jobboldal Kossuth tér felé masírozó új „üdvöskéiből”. Az érintett megmondó-embereknek azért annyit még az igencsak szűkre állított szemellenzők mögül is látniuk kellene, hogy akit ők dühödten támadnak, annak egyből magasra ugrik a szimpátia-indexe, még ha előtte senki nem is hallott az illetőről. „Csahos kutyák nem farkasok”: a hiteltelen forrásból származó kritika dicséretként működik, a kettős mérce pedig pont úgy lóg ki a kenetteljes szövegek mögül, mint tilosban legelő ló lába a szomszéd veteményeséből. Aki nagy hangon harcol a romákat sújtó rasszizmus ellen, miközben rasszista kifejezésekkel uszít a csíki székelyek ellen, vagy toleranciát követel a saját véleménye számára, miközben más nézetű emberek elhallgattatását követeli, ne csodálkozzon, ha hiteltelenné válik, mint vélemény-formáló és mint közéleti ember. Mindez nyilván nem zavarja az ingyen cirkuszt csináló médiaszereplőket, mivel sosem volt céljuk a hitelesség babérjaira törni. Egyszerűen csak az egymással való parttalan civakodás légkörét szerették volna újra meghonosítani az erdélyi közéletben, meglehetős sikerrel. Egyedül persze nem ment volna, de méltó partnerre találtak az MPP legitimitási válsággal küzdő, és a közélet perifériájára szoruló vezetésében.
A „radikál-polgári” tünet-együttes
A hisztéria bezúduló hűvös fuvallata frissítően hatott a közéleti színpad másik szélén kornyadozó veszekedéspárti szereplőkre is.
Pedig már-már úgy nézett ki, ínséges idők jönnek rájuk. A kékcédulás színtársulati elnök-(újra)választás erősen megtizedelte a törzsközönséget. A deklamálós monológokat meg a kosztümben kardozós jeleneteket pedig már annyira megunta mindenki, hogy a Gyulakutára tervezett szabadtéri nyári előadást már nemcsak a közönség, hanem a mecénások is messzire elkerülték, így aztán el is maradt. Megcsappant a csapat. Műsor-változásra lenne közönség-igény, de a Magyar Összefogásba való bekapcsolódáshoz más készségekre lenne szükség: monológok helyett dialógusokra, kardozás helyett építkezésre. Legfőképpen pedig le kellene szállni a színpadról a való világba, ami a rivaldafényben elvakított szemekkel persze kockázatos vállalkozásnak tűnik. Sokkal egyszerűbb egyenest a fényforrásba nézve elhinni, hogy a pártelnöki papírkorona valódi, a Hazaárulót ütni kell, a nézőtér meg tele van támogatókkal, és mindjárt felhangzik a vastaps. Ahogy most állnak a dolgok, eljátszik a társulat még egy felvonást a „Király Kis Miklós megküzd a Sárkánnyal” című előadásból, mielőtt valakinek eszébe jut kikapcsolni a vakító reflektorokat.
Csihi, puhi!
Az előző részek tartalmából: Király Kis Miklós elhatározza, hogy egy élete, egy halála, ő biza elindul, megküzd a Sárkánnyal, s kiszabadítja sanyarú fogáságból a szép Autonómiát. Pakolná a hamuba sült pogácsát a tarisznyába, de né, elibe szökik egy Hazaáruló, az is pogácsát akar pakolni. Azt hazudja, hogy ő is éppen indul megküzdeni a Sárkánnyal. Persze Miklóst nem lehet átverni, ki a kardot, s neki a Hazaárulónak! A nagy csattogásra elébújik a kemence búbja mögül egy álmos szemű Komenista, Miklós neki annak es! Csihi, puhi!
Sajnos a szerzők a darab további részét elmulasztották megírni, így a fenti plot az összes eddigi mellett egyben a most műsorra tűzött „Székely Önkormányzatok Nagygyűlésének Meghiúsítása” című felvonás rövid leírását is tartalmazza. Az előadás sajátja ugyanis, hogy a címben szereplő Sárkányról már minden szereplő elfeledkezett, a Hazaáruló, Komenista, stb. szerepekbe berángatott statiszták pedig néha megunják a vagdalkozást és lelépnek a színről. Ilyenkor a főszereplő monológokat deklamál, vagy szünetet kell tartani, amíg a stábnak sikerül új ellenséget keríteni. Most úgy tűnik, a Székely Önkormányzatok Nagygyűlésének megfúrásával sikerült olyan helyzetbe hozni az RMDSZ-t, hogy nem tud kitérni a konfrontáció elől. Ha ki is térne, fel lehet állítani egy szalmabábut, piros-fekete tulipános jelmezben, s hegyibe! Csak a fejét, hogy le ne sántuljon, kiiirály!
A druzsba nem játék, s a Nagygyűlés nem színi előadás
A színpadon kívüli életben nem lehet minden este újrajátszani ugyanazt. Nem lehet minden héten Nemzetgyűlést meg Önkormányzati Nagygyűlést tartani, monológokat előadni előkészítés és után-követés nélkül, aztán pár hét, hónap múlva újrakezdeni az egészet. Az ilyen nagy horderejű eseményeket komolyan kell venni: jól elő kell készíteni minden érintett szereplő bevonásával, meg kell állapodni a közvetlen és hosszabb távú céljaiban, valamint abban is, hogyan ültethetők gyakorlatba a gyűlésen hozott határozatok.
Az előkészítésnek pedig nyilván nem az a módja, hogy a sajtón keresztül üzengetünk egymásnak, hanem a szereplőknek közvetlenül kellene lefolytatni az egyeztetéseket.
Akárkinek jutott is először eszébe Nagygyűlés gondolata, a Magyar Összefogás keretében megszületett megállapodásoknak megfelelően került sor a konkrét szervezés elindítására az időpont és a helyszín kitűzésével. Az RMDSZ és az EMNT által tervezett rendezvényre szóló „Meghívó” kibocsátása a sajtó útján az ötletgazdai jogokra hivatkozó SZNT-elnök által olyan kezdeményezés, ami a bohóctréfa és a provokáció keskeny határmezsgyéjén imbolyog. Nekem is eszembe jutott még a kilencvenes években, hogy de jó lenne interneten olcsón telefonálni, de azért nem küldök számlát az ilyen szolgáltatásokat igénybe vevő felhasználóknak, s jogdíjat sem követelek a szolgáltatóktól.
Egyértelmű, hogy a kezdeményezés célja a Nagygyűlés megtorpedózása: mi nem tudjuk megcsinálni, hát ne csinálják meg mások sem. Fel akarják rángatni az RMDSZ-t a színpadra. Mellékbüntetésként az MPP tanácsosai a két székely megye közös tanácsülését is megakadályozták. Erre nem mentség, de magyarázat, hogy az MPP-tanácsosok felelőssége és mozgástere korlátozott, hiszen egy végletesen centralizált párt delegáltjaiként az elmozdíthatatlan, örökös pártelnök utasításait kell követniük. Számukra egyébként akár közvetlen hasznot is hozhat a Székelyudvarhelyre tervezett Nagygyűlésnek az MPP helyi kampány-indító rendezvényévé silányítása, és úgy látszik, nem érzékelik, hogy ez által cirkuszi mutatvánnyá fokozzák e többre hivatott rendezvényt.
Vagy kampány, vagy Összefogás
A provokáló bohóctréfa árát a székelyföldi önkormányzatok ígéretesnek induló együttműködése mellett a Székely Nemzeti Tanács fizetheti meg. Az SZNT elnöke azzal, hogy fejébe csapta a bohócsipkát, és nyíltan beszállt a székelyudvarhelyi önkormányzati választás kampányába, gyakorlatilag kiiratkozott a komolyan vehető politikai szereplők köréből. Egyben az SZNT – a kékcédulás elnök-választás és a személyi átfedések miatt eddig is számos sérülést szenvedett – pártoktól való függetlenségét is feladta. Ez nagy csapás az SZNT eredeti céljaira és az általa képviselt értékekre. Kiderült az is, hogy a Tanács vezetője számára a Székelyföld önrendelkezése nem cél, hanem csak kampány-szlogen, amit az eddig megszokott, és elcsépelt módon választások idején puffogtatni szokás. Amíg az SZNT a jelenlegi elnöke által kijelölt irányba halad, nem játszhat integráló szerepet a Székelyföldön.
Ez súlyos veszteség lenne, mert a Székely Nemzeti Tanács egy tiszteletre méltó, hiánypótló és nagyra hivatott kezdeményezésnek indult, amelynek azonban most választania kell: vagy ragaszkodik eredeti céljaihoz, és a Székelyföld önrendelkezése érdekében együttműködik minden erre törekvő szereplővel, vagy a Magyar Polgári Párt gyűlésezős, közlemény-kiadós, kiáltványozós tagozatává kíván válni. A kettő együtt nem megy. Ha a Székely Nemzeti Tanács tagjai és vezetői engedik belerángatni magukat ebbe a játékba, az MPP leágazásává satnyuló szervezetet a továbbiakban nem lehet majd hangos nevetés nélkül „Nemzeti Tanácsnak” titulálni, mint ahogy nem lehet Székelyföldi Önkormányzatok Nagygyűlésének csúfolni egy kampányrendezvényt, ahol a résztvevők a székelyföldi önkormányzatok választott vezetőinek ócsárlásával kívánják elütni az időt.
Ha távolról nézném ezt a cirkuszt, talán jót kacagnék rajta. Így sajnos nem megy, mert mindennek a levét a Magyar Összefogás és az általa képviselt gondolat issza meg. Helyes lenne, hogyha az SZNT és az MPP józanabbik fele kicsavarná a láncfűrészt a jelenlegi vezetők kezéből, mielőtt minden fát kivágnak.
Kórisme, móka, kacagás
Mindezekből a tünetekből számomra az a tanulság, hogy a Magyar Összefogás azoknak nem tetszik, akik ilyen vagy olyan okból a az RMDSZ által hagyományosan hirdetett – bár nem mindig konzekvensen képviselt – egység elvét nem tudják elfogadni. Ez az elv abból indul ki, hogy az erdélyi magyarság akkor lehet sikeres, ha minden egyéb nézeteltérésen felülemelkedve a nemzeti közösség érdekeit szem előtt tartva, egységben politizálunk. Ezt az elvet persze nehéz a gyakorlatba ültetni, mert mindig vitára ad okot, hogy ki legyen az, aki meghatározza a „nemzeti érdekek minimumát”. Az RMDSZ megpróbált sokszínűségében egységes maradni, és olyan fórumokat létrehozni, amelyek képesek integrálni a különböző nézeteket és temperamentumokat, és – legalábbis a legalapvetőbb kérdésekben – kialakítani egy egységes, „nemzeti” álláspontot, amit aztán minden szinten képviselni kell. A gyakorlatban ez a rendszer addig működött, amíg a román politika nagy nyomás alatt tartotta a magyarságot. A kompromisszumok eljövetelével ez a struktúra már nem bírta a különböző érdekcsoportok feszítését, és jelentős politikai erők váltak ki az RMDSZ-ből. Nem tagadom: ezek az erők nem nélkülözték a választói támogatást sem. Jelentőségük lemérhető volt az előző EP-választáson, amikor az RMDSZ kompromisszumos politikáját túl puhának tartó, annak eredményeit keveslő választói csoportok nagy számban támogatták Tőkés László püspök urat. Az ő és az RMDSZ – és személy szerint Markó Béla elnök úr – dicséretére válik, hogy a választók üzenetét megértették, és a személyes sérelmeket, partikuláris érdekeket félre téve létrehozták az új Magyar Összefogást.
Ez a lépés, amely a magyar közösség és a választók szempontjából mindenképpen üdvös, egy csapásra két nyulat is kiugratott a bokorból.
Fut a nyúl a mezőn…
Egyfelől kiderült, hogy az RMDSZ korábbi „leszűkülésének” nyertesei egzisztenciálisan és politikailag egyaránt fenyegetve érzik magukat a Magyar Összefogás által. Olyan sajtó- és politikai körökről van itt szó, akik az elmúlt években abból csináltak maguknak munkát és megélhetést, hogy magyarországi példákat importálva kinyilatkoztatták, az erdélyi közélet szereplői közül ki az, aki „európai”, „politikailag korrekt”, „toleráns”, és ki az, aki nem. Most attól tartanak, hogy kiborulnak ebből a saját maguk által piedesztálra emelt döntőbírói székből, mert egy szélesebb összefogásra alapuló közéletben esetleg nem lesz igény az intoleráns, mucsai, politikailag inkorrekt szereplőket leckéztető népoktatókra. Az önjelölt tanító nénik és bácsik most pánikolnak. Másról nem tudnak értekezni, ezért úgy kell nekik a politikailag elfogadhatatlan, és ezért kiközösítendő erdélyi magyar, mint egy falat kenyér: ha nincs, hát ki kell találni. Az egész cirkusz mögött azonban nem nehéz meglátni az igazi okokat: a felháborodás a Magyar Összefogásnak szól. Ez váltotta ki a pánikot, mert megmutatta, hogy az RMDSZ komolyan gondolja nemzeti érdekképviselet-jellegét, és nem kívánja összehúzni magát törpe méretűre csak azért, hogy kényelmes pocsolyája legyen néhány ideológiailag beszűkült, megélhetési megmondó-embernek.
… és énekel
Másfelől talán még nagyobb pánikot és felháborodást váltott ki az Összefogás a minden együttműködést elutasító MPP-vezetés köreiben. Míg az MPP tagságának és szavazóinak igen tekintélyes része üdvözölte és szavazataival is támogatta a kezdeményezést, a párt kétes legitimitású elnökének klikkje igencsak kimutatta a foga fehérjét ebben a kérdésben. Kiderült, hogy az ő lételemük a szembenállás, a végletekig kiélezett konfliktus. Ahogy a másik oldalon kell a kirekesztő szélsőjobboldali, úgy kellenek nekik – magyarországi tanítómestereik példáját követve – a hazaáruló kommunisták, akiket gyűlölni- és akik ellen a végsőkig harcolni lehet. Az Összefogás viszont pont púpnak kell a hátukra, hiszen középen állva megakadályozza a konfliktus és a káosz kiteljesedését.
Jin és jang
A nemzeti érdekeket a csoport-érdekek fölé emelő Összefogással azok nem tudnak kibékülni, akiknek lételemük a folyamatos belső konfrontáció. Az Összefogás legfőbb bűne az, hogy megakadályozza egy olyan bipoláris politikai rendszer kialakulását, ahol boldog szimbiózisban, egymásra átkokat szórva, de egymás torkát el nem engedve hempergőzik a két harcoló fél. Nem számít, ha közben semmit nem tudnak megoldani, mert semmiben nem értenek egyet, sőt az sem számít, ha a szavazók végleg rájuk unnak, és elmennek inkább román pártokra szavazni. Számukra ez a jin és jang mennyei egyensúlya, egy önmagáért való és önmagában tökéletes rendszer. Hagyja őket békén mindenki, akinek ez nem tetszik. Ebbe a „tökélybe” rondít bele a Magyar Összefogás, és megzavarja a harmonikus küzdést. Nem csoda, hogy röpködnek rá a nyilak mindkét harcoló fél oldaláról, és mindkét fél azt követeli az Összefogás híveitől, hogy válasszanak szekértábort és szálljanak be az adok-kapokba. Én nem fogok.
Orvos is szolgál, politikus is szolgál
Persze lehet azt mondani, hogy az erdélyi magyar társadalom maga lett annyira „megosztott”, hogy nem viseli el már az egy a tábor, egy a zászló elvét, és a politikusok csak a választói igények kifejezésre juttatására tesznek kísérletet, amikor az egység kereteit feszegetik. Tény, hogy a politikusra tekinthetünk úgy is, mint egy szolgáltatóra: megjeleníti, képviseli a választói véleményeket, érdekeket, egy bizonyos szintig igyekszik „megfelelni” a választói igényeknek. Egy bizonyos szintig. Hasonlattal élve, az orvos is szolgáltató bizonyos tekintetben, munkája során igyekszik eleget tenni a páciens kívánságainak. Egy bizonyos szintig. Ez a szolgáltatói minősége nem mehet ugyanis a szakmai tisztesség, és a páciens egészségének rovására.
Egy szakállas vicc jut erről eszembe. Elgyötört beteg érkezik a sebészetre, diszkréten félrevonja a főorvost és elpanaszolja a baját: „Doktor úr, két hete minden áldott reggel már munkába menet szörnyű fájdalom indul ki a bal herémből, s kúszik fel egészen az agyam bal féltekéig. Aztán egy óra múlva ugyanez kezdődik a jobb oldalamon. Estére már rángógörcseim vannak, habzik a szám… Kínszenvedés minden napom, nem bírok enni, inni, dolgozni – segítsen rajtam, heréljen ki!” Az orvos sokáig tiltakozik a kívánság ellen, magyaráz ezt, magyaráz azt, de nem bír a makacs beteggel, így aztán végül is elvégzi a kívánt beavatkozást. Másnap a férfiasságától immár megfosztott, ámde fájdalmaitól is megszabadult, vidám emberünk elmegy a szabóhoz, hogy új állapotához igazíttassa az öltönyét. Kérdi tőle a szabó: „Nem sikerült kicsit szűkre a két hete csináltatott nadrágja? Nagyon kellemetlen tud lenni: szörnyű, szűnni nem akaró fájdalom indul az ember bal heréjéből, s kúszik fel, egészen az agyába…”
Természetesen a valós világban az igazi doktorok nem herélik ki az embert, csak mert kéri. Legalábbis merem remélni. A sebészektől elvárható, hogy mielőtt egy végleges és vissza nem fordítható folyamatot elindítanak, igencsak tüzetesen vizsgálják meg, valójában mi okozza a panaszokat. A műtét másnapján ugyanis már késő okosnak lenni.
Sebészhez forduljunk vagy szabóhoz?
Ugyanígy a politikustól is elvárható, hogy ne szolgálja ki vakon sem egyes választói csoportok, sem pedig a sajtó igényeit. A politikus feladatához hozzátartozik, hogy lényegesen több információval rendelkezzen a közéletről, mint a választó, és körültekintőbb legyen, mint a média. Hogyha vannak is az erdélyi magyar társadalomban olyan erők, amelyek rövidtávon örülnének a közös politikai tér szétrobbantásának, és szívesebben látnának egy vajdasági típusú széttagoltságot, amelyben az egyeztető fórumok jelképesek, és a politikai szervezetek egy része a nagy román pártok uszályában evickél, másik része pedig magyarországi pártok kihelyezett tagozataként működik, a politikusok nem engedhetnek az ilyen irányú csábításnak.
Egy ilyen műtét az erdélyi magyar politikai közösséget éppen attól a két szerves tulajdonságától fosztaná meg, amelyekből ereje táplálkozik: a sokszínűségtől és a kooperációs készségtől. Az elmúlt hetek eseményei arra mutatnak, hogy közéletünk ennek ellenére a műtőszobák felé vette az irányt. Ki kell mondani, ez nem a jó irány, s ehelyett inkább a szabóhoz kellene fordulnunk, megvizsgálni, hol szorít a nadrág, és újraszabni, ha szükséges.
Az együttműködés fórumainak megerősítése
Nézzük meg, hogy az együttműködés fórumai – különösen az EMEF és a Székelyföldi polgármesterek és megyei elnökök fóruma – alkalmasak-e a feladatuk ellátására. Ha igen, használjuk őket bátrabban. Ha nem, tegyük arra alkalmassá őket.
Javaslom, állítsunk fel egy bizottságot a Székely Önkormányzati Nagygyűlés előkészítésére és megszervezésére. Ebben képviseltessék magukat a megyei tanácsok és a megyei jogú városok vezetői és a tanácsi frakció-vezetők, valamint a Magyar Összefogás képviselői és az SZNT széki szervezetei. A Nagygyűlést vonjuk ki az elnök-választási és a székelyudvarhelyi választási kampányból, és egy későbbi időpontban (mondjuk október elején) tartsuk meg. Ezáltal módunk lesz a Nagygyűlés alapos előkészítésére is.
Készítsük elő és fogadjuk el az erdélyi magyar politika etikai kódexét is. Az erdélyi magyar politikai közösség egy nagyon kis közeg, mindenki ismer mindenkit. Nevetséges, hogy a sajtón keresztül üzengetünk egymásnak, mint ahogy az elvált szülők küldözgetik egymáshoz üzenetekkel a gyerekeiket. Szokjuk meg, hogy a problémákat előbb személyesen, vagy a megfelelő egyeztető fórumokon kell megbeszélni, és csak azt vinni ki a sajtóba, ami valóban közérdekű.
Ne söpörjük szőnyeg alá, hanem tudatosítsuk és kezeljük a regionális konfliktusokat. Kolozsvári magyarságunk egy része nehezen viseli, hogy a Székelyföld már nem szavazat- és utánpótlás-szállító hátország, hanem egyre inkább belső anyaországként kezd működni. Ez egy olyan realitás, amit mindkét oldalról kezelni kell. Ehhez jön még a Székelyföld-szórvány viszony, és a Partium különleges helyzete.
***
Zárásul, hadd hangsúlyozzam: a választókat nem érdekli, hogy ki és hogyan működteti az EMEF-et, vagy ki szervezi a Székely Önkormányzati Nagygyűlést. A választókat az eredmények érdeklik. Értsünk szót egymással, még mielőtt epilepsziás rohamokat kapna az erdélyi magyar közélet a rosszul szabott nadrág okozta fájdalmaktól.
A szöveg kelt 2009. augusztus 18-án. A felvezető a szerkesztőségünk kiemelése, egyébként az írást betűhíven közöltük.