OKTATÁSI REFORMTIPPEK
Ma már nem tehetjük meg, hogy ne vegyünk tudomást egymásról
Ungvári-Zrínyi Imre utolsó frissítés: 2008-03-03 12:49:59Még a tendenciák szintjén sem egyeztetet romániai magyar oktatás- és foglalkoztatáspolitika, azaz semmiféle rendszeres egyeztetés nincs az oktatás különböző szintjein tevékenykedő szakemberek között.
Az oktatás és ezen belül a romániai magyar közoktatás szinvonalának és hatékonyságának a kérdése, mindannyiunkat, az oktatásban dolgozókat és az oktatásban részesedőket, a piaci szereplőket, tágabb értelemben pedig az egész romániai magyar társadalmat, annak minden szegmensét érintő probléma. Nem vagyok a romániai közoktatás kutatója, ezért csak azokkal a kérdésekkel kapcsolatosan fogalmazhatom meg a véleményemet, amelyek saját tapasztalatomban vagy a vita során már felmerültek.
Mindenekelőtt arra hívnám fel a figyelmet, hogy ha foglalkozni akarunk ezekkel a kérdésekkel, akkor ne kezeljük őket elvont módon. Mielőtt még arról beszélnénk, hogy kevés-e vagy sok a különböző képzési formákban, s ezen belül a szakképzésben résztvevők száma és, hogy ez kinek milyen hajlamával áll összefüggésben, lehetőleg el kellene kerülni az általánosságokban való fogalmazást.
Ködösítőnek és alaptendenciájában populistának,
de legalábbis társadalomkutatókhoz méltatlannak tartom „kisebbségi elitek oktatáspolitikai koncepciói”-ról beszélni, ugyanis az így megfogalmazódó kijelentések alanya egy körvonalazatlan kollektív szubjektum. Az ilyen beszédmód megosztja a társadalmat a mindenért felelős és felősségrevonható „elitekre” és a passzív asszisztenciára kényszerített és így természetesen semmiért sem felelős „népre”, akivel a beszélő cinkosan összekacsint.
Nem a kisebbségi elitek oktatáspolitikai koncepciójáról van szó, ugyanis nem az eliteknek általában van okatáspolitikai koncepciója, hanem a kisebbségi oktatáspolitikák kidolgozóiról és a kérdéses szakterületek képvislőiről kellene szólni, de mindenekelőtt tájékozódni.
Lenne például az RMDSZ Oktatási Bizottsága, sőt helyi és megyei oktatási bizottságai, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Oktatási Főosztálya, a Bolyai Társaság, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége stb. Azaz oktatáspolitikai vezetők, illetve szaktestületek, de természetesen ott vannak a velük együttműködő pedagógusok, a megyei tanfelügyelőségek kisebbségi oktatásért felelős vezetői és szakosztályai stb.
Lennének továbbá az itt említett szaktestületek szakemberei által az évek során elkészített oktatáspolitikai koncepciók, amelyek címét, tartalmát és sorsát ismerni kellene ahhoz, hogy a kérdést illetően ne legyünk tudatlanok. Ugyanis a kérdés az, kinek van vagy hivatásánál/hivatalánál fogva kinek kellene legyen rálátása ezekre a kérdésekre.
Amennyire az saját tapasztalataimból és a különböző megszólalásokból egyértelműen megállapítható, a gyakorlatban nincs, még a tendenciák szintjén sem egyeztetet romániai magyar oktatás- és foglalkoztatáspolitika,
azaz semmiféle rendszeres egyeztetés nincs
az oktatás különböző szintjein, illetve az állami és magánoktatás különböző formáiban tevékenykedő szakemberek között és ennélfogva nem ismerik, nem is ismerhetik az egyes oktatási szintek és területek közötti összefüggésekből származó követelményeket. Hasonlóképpen nincs tapasztalatcsere és együtműködés az oktatási intézmények, a területi foglalkoztatási ügynökségek és a gazdsági szereplők képviselői között.
Szinte semmi sem jut vissza az oktatási intézmények képviselőihez az utóbbi időben már rendszeresen szervezett munkaerőpiaci börzék tanulságaiból. Nem létezik egyeztett álláspont arról, hogy milyen szerkezeti átalakításokat igényelne a „tudásalapú társadalom” az oktatási rendszer különböző szintjein, és nem létezik az „élethosszig tartó tanulás” egységes koncepciója, illetve intézményrendszere.
Természetesen nem valamiféle szigorú kvótákat megállapító „egységes országos tervre” vagy a szigorú nyilvántartások, az engedélyeztetések és tiltások rendszerére gondolok, de arra mindenképpen, hogy az intézmények képviselői kicserélhetnék egymás között tapasztalataikat és jelezhetnék rövid és hosszabb távú érdekeiket, prioritásaikat.
Az utóbbi években egyetemi oktatóként számos olyan tendenciával találkoztam, amelyek állandón az egyeztetés, a más intézmények, a párhuzamos és alárendelt oktatási szintek illetve a munkaerőpiac tendenciáiba való betekintés szükségességét bizonyították.
A szóban forgó tendenciák sorában említeném
az egyetemi oktatásnak a bolognai folyamat követelményeinek megfelelő átalakítását, az alapképzések mellett a mesterképzők (esetenként különböző szakok hasonló témakörben indított mesterképzőinek, közelebbről pedig doktoriskoláinak is) a megjelenését, a felvételiző diákok számának az ingadozását, illetve a felvételt nyert diákok soraiban a fő- illetve részmunkaidős munkavállalók, az egyszerre több szakot végzők vagy második egyetemre jelentkező végzettek növekvő részarányát csakúgy, mint a magyar nyelvű felsőoktatásban az állami felsőoktatási intézmények mellet a magánintézmények megjelenését (Sapientia EMTE, Gábor Dénes Műszaki Főiskola) stb.
Hasonlóképpen egyre fontosabbá vált a meredeken zuhanó demográfiai tendenciák figyelebe vétele, a visszajelzés a végzett hallgatók elhelyezkedéséről, a továbbképzések és fokozati vizsgák rendjének a megszervezéséről, de a pályán maradók és pályaelhagyok, az itthon továbbtanulók vagy a külföldre távozók arányának a számontartásáról. Mindezek a jelenségek arra figyelmeztettek, hogy újra kell gondolnunk, nemcsak a saját szakunkon (a filozófián) az oktatás szerkezetét és viszonyát a jelenlegi társadalmi és információtechnológiai váltáshoz, hanem helyünket és szerepünket az egyetemi,
sőt az egész oktatási és piaci struktúrában is.
Ami az oktatásszerkezeti átalakulásban a középiskolai szintű szakoktatás kérdését illeti, mindenekelőtt azt kellene kideriteni, hogy milyen a szakoktatás, szakképzés tényleges feltételrendszere (törvényi keretek, tanári állomány, tanintézmények, osztályok, oktatási programok, országos oktatáspolitikán belüli támogatottság). Elegendő-e ez? Mi akadályozza abban, hogy megújuljon és vonzóvá tegye magát?
Miért nem látnak benne az emberek nagy lehetőséget? (Mert az aligha igaz, hogy csupán az „elit” szimbolikus eredményeket hajszoló gondolkodása miatt.) Egyáltalán vannak-e akik a szakképzés oktatáspolitikáját megfogalmazzák? Mit lehetne/kellene tenni, hogyan kellene segíteni abban, hogy azok akik vannak ezt megtegyék? Hogyan kerülhetne a szakoktatás közelebb a tényleges piaci folymatokhoz?
Konkrétabban: ha szakoktatás hiánya problémát jelent akkor, azt kellene előbb megvizsgálni, hogy az országos tanügyi törvény által biztosított lehetőségeken belül milyen a társadalomban ma igényelt és széleskörűen vonzó szakokat lehetne indítani és megvan-e, illetve megteremthető-e ennek a feltétele. Ebben érdemes lenne odafigyelni az országos románnyelvű szakoktatásból és a többi európai ország szakoktatásából adódó példákra.
Új szakok esetében, sőt olykor a megfelelő magyar oktatógárda nélkül maradt hagyományos szakok esetben is előbb azokat a szakembereket kellene kiképezni, vagy a képzettséggel rendelkezőket összegyűjteni, akik ilyen szakokon taníthatnak. Ez már önmagában is felvetné egyes szakágazatokon belül a szükséges kompetenciák hierarchiájának a kérdését, vagyis azt, hogy egy-egy tevékenységi ágazaton belül mely feladatkörök igényelnek egyetemi és melyek
a középiskolai szakoktatás szintjén is megoldható előképzést.
Ma ugyanis úgy tűnik, hogy számos középszintű gazdasági, közigazgatási, turisztikai, alkalmazott számítástechnikai stb. munkakörben csak egyetemet végzett, végső soron „túlképzett” szakembereket alkalmaznak, vagy éppen ellenkezőleg csupán középiskolai elméleti végzettséggel és rövidtávú szakmai tanfolyammal (pl. titkárnői, „menedzseraszisztensi”, előkönyvelői, számítógépkezelői stb.) képesítéssel rendelkezőket, akik a munkakör átfogóbb követelményei szerint lényegében szakképzetlenek.
Azt hiszem, hogy valamennyi oktatási szint és valamennyi egyetemi szak oktatóinak el kellene gondolkodniuk azon, hogy saját képzési rendszerük mit várhat el és mit tud felajánlani a többi oktatási szinteknek és társadalmi intézményi formáknak, beleértve az élethosszig tartó tanulás változatos intézményrendszerének kiépítésében és működtetésében vállalható feladataikat is.
A szerző a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem filozófia szakának adjunktusa, a Sapientia-EMTE marosvásárhelyi kommunikáció és közkapcsolatok szakának oktatója