2019. december 12. csütörtökPandora, Gabriella
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

OLVASÓI LEVÉL

Egy karácsonyfagyújtogató tüntető levele a lelkészhez. Prédikáció-kiegészítő

Székely Örs utolsó frissítés: 2019-01-09 14:41:36

A regnáló hatalom előszeretettel hivatkozik az ünnepek rendjére, ha kritikusaiba akar belekötni: "ezeknek már semmi sem szent?!"

some relatable image

A karácsonyi prédikáció jól indult. A János-evangélium prológusán keresztül mutatott rá Isten sötétségben való felfénylésére. A sötétség nemcsak egyszerű háttér – hanem a történelem baljós szövete, amelybe Isten Augustus császárságának egy pontján, a népszámlálás okozta zűrzavarban lép be. Mindezt pedig Heródes zsarnoki uralma keretezi, többek között a betlehemi gyermekek legyilkolásával. Egy pillanatra úgy tűnt számomra, hogy az Isten fénye és az őt hatalmába keríteni, befogadni nem tudó sötétség dialektikája érvényes tanítás a domesztikált karácsonyok akolmelegével szemben. Vagyis ha megértjük a sötétség kettős, groteszk működését, akkor kevésbé csábulunk el a hatalom mesterséges fényének láttán.

A prédikáció itt nem várt fordulatot vett: hirtelen összekeveredett a látszatfény és a valódi. Egyre több lett a karácsonyi vásár, egyre kevesebb az evangélium. Meg kell védeni a karácsonyunkat a sötétségtől – körvonalazódik az új üzenet. Agyalágyult (így!) terrorista úszik be a képbe és lövöldöz – talán épp szegeket ver a keresztyén kultúra koporsójába. Nem telik el pár perc, démoni tüntetők követik őt a szószékről. Explicit módon épp csak az nem hangzik el, hogy az istenkáromló tüntetők kezét a sátán fogta, miközben azok „fel akarták gyújtani” a budapesti „nemzet karácsonyfáját” és az azt körülvevő szánkókat.

Azon túl, hogy a prédikációnak ez a második része az evangélium felvizezésén túl nyilvánvaló gyűlöletbeszéd és hazugság, ebben a történetben hirtelen személyesen is érintetté váltam. Múlt hónapban én is kint voltam Budapesten tüntetni, de valahogy nem az rémlik nekem, hogy keresztyénellenes szeánszot tartottunk volna.

(A tüntetések ezzel szemben azért indultak el, mert a magyar kormány jelentősen csorbította a munkavállalók jogait, még sebezhetőbbé tette őket a munkáltatókkal szemben. Az alapvetően gazdasági, megélhetési problémát azóta igyekeznek elkendőzni azzal, hogy két világnézet áll egymással szemben. Valójában ez kizsákmányolók és kizsákmányoltak konfliktusa.)

Illusztráció a prédikációhoz: a történelemben megjelenő Isten születését következetesen barlangban ábrázoló tradíció a barlang, a grotta sötétjének ambivalenciáját jeleníti meg: a sötét egyszerre fenyeget és egyszerre véd is meg. Festmény: Duccio di Buoninsegna: A születésIllusztráció a prédikációhoz: a történelemben megjelenő Isten születését következetesen barlangban ábrázoló tradíció a barlang, a grotta sötétjének ambivalenciáját jeleníti meg: a sötét egyszerre fenyeget és egyszerre véd is meg. Festmény: Duccio di Buoninsegna: A születés


A lelkész itt – önszántából vagy a penzumát teljesítve – az evangélium magyarázata helyett fideszes kommunikációs panelt mondott újra. Eszerint magát a keresztyénséget érte támadás a karácsonyfát körülvevő szánkók megrongálásával (amire, jelzem, a tüntetők azóta összedobták a pénzt, sőt, többet is). Ez így akkora csúsztatás, hogy a teológián felvételi kérdésnek is elmenne: mit is jelképez a szánkó vagy a fa?

A karácsonyfa olyan ősi kulturális jelkép, amely a megújulást, a reményt szimbolizálja. Ebben az értelemben vette át pár száz éve a keresztyénség, de jelenleg az a szerencsétlen növény leginkább mai karácsonyok – szószékekről menetrendszerűen bírált – kiüresedett kontextusának, a fogyasztásnak a jelképe. A környezettudatosság megjelenésével a fenyő fröccsöntött, műanyag változata– ami tényleg a non plus ultra kiüresedett jel – többszörös helyettesítés révén utal csak a messiásra, ha utal még egyáltalán.

A tüntetéseken a karácsonyfa, a karácsony a szemforgató és képmutató kormányzat, a pökhendi és farizeusi hatalom szimbólumává vált. A helyszínválasztás – Kossuth tér – egyúttal értelmezés is, a nemzet főterén értelemszerűen a nemzet karácsonyfájának kell állnia. Akárcsak a tér, a növény halott teste is reprezentál – az épp regnáló hatalom magáról alkotott képét mutatja meg. Megint csak: nem Krisztusra utal, hanem önmagára. A keresztyénséget védelmező államra, amelynek vezetője - a kormányzás mikéntjét firtató kérdésbe Boldog Karácsonyt!-tal fojtja belé a szót. A karácsony, a karácsonyfa legalábbis hivatalos magyar állami / fideszes szóhasználatban a képmutatás és a hatalmi gőg jelképe lett.

Ennyi erővel a papi fejedelmek is megkérhették volna Jézust, hogy húzódjon meg, ne forgassa fel a templomot, ne űzze ki onnan a kufárokat és a bizniszkedőket, hanem legyen mán tisztelettel az húsvéti készülődés ünnepi rendjére. A regnáló hatalom előszeretettel hivatkozik az ünnepek rendjére – legyen szó akár december 1-ről, március 15-ről vagy vallási ünnepekről –, ha kritikusaiba akar belekötni: "ezeknek már semmi sem szent?!"

Nem, a hatalom nem szent. Az ünnep rendje, amennyiben nem konszenzuális, mindig egyfajta felülről kinyilatkoztatott, álságos rend, amely valakik ellenében születik meg (ugye, december 1. kapcsán minden, a román államberendezkedés diszfunkcionalitására adott kritikára az a sablonválasz, hogy a kritika magát a Román Államiságot sérti, a kritizáló nem méltó rá, hogy a Románok Államának polgára legyen). Visszatérve Budapesthez: ugyanezen logika mentén a fidesz uralma ellehetetleníti a vitatkozást, a beszédet, diszkreditálja és elhallgattatja a más véleményen levőket. A fidesz keresztyén kormányzása a bujkáló hajléktalanok, a szerb-magyar határon ebben a pillanatban is szubhumán körülmények között váró menedékkérők, a kialakuló nagybirtokrendszer által közmunkás- és csicskasorba taszítottakat jelenti. A fidesz keresztyén kormányzása a nagytőkének és a felső-középosztálynak kedvez (CSOK, adórendszer átalakítása), míg a rendszer kárvallottait kiüldözi az országból vagy egymásnak ugrasztja – cigányokat a menedékkérőknek, szegényeket az értelmiségnek.

Arról viszont a magyar állam kurzuskeresztyénei mintha elfeledkeznének, hogy a fűtetlen lakásokban, esetleg a déli határnál vagy az aluljárókban nincs semmiféle ünnep vagy karácsony. A vacogó testek számára nem jön el évente semmiféle szentség vagy hatfogásos menü. A létfenntartás gépiességében a materialitás, a fölösleg, a lábbal arrébbrúgandó anyag szintjére redukált emberi lényeknek a nemzet karácsonyfája vagy bármilyen absztrakt Isten ideája nem jelent semmit. Talán ezért is radikális az önmagát megüresítő Isten keresztyén gondolata, aki nem a farizeusokhoz jött el, hanem ebbe a magára ráeszmélni nem tudó anyaggal tette egyenlővé magát. A kivert kutyákhoz hasonló sorsú pásztorok hallották meg Isten evangéliumának üzenetét. Hát ennyit az istenkáromló és gyújtogató csőcselékről, amely hamarabb fogja meglátni az Istent, mint a reformáció helyett a reakciót zászlójukra tűző kurzusegyházak.


*

Egy József Attila-vers segítségével szeretnék rávilágítani arra, hogy a megnyomorítottak és a megalázottak reményvesztettsége mennyivel inkább lehet potenciálisan a szentek közösségévé, mint azok az önjelölt apostolok, akik holt betűk sokaságát védelmeznek „keresztyén kultúra” vagy civilizáció néven.

A város peremén beszélője a világ, a szövegkörnyezet megrajzolása után cselekvésre szólít fel – a felszólítás címzettjei („hű meghallói a törvénynek”) viszont nem egy jól körülhatárolt identitással, önazonossággal bíró csoport – „papok, katonák, polgárok” – hanem egy olyan kollektív mi, amely részként az egész emberiséget magába foglalja – egyetlen közös tulajdonságuk pedig a világba belevetettség: „a való anyag teremtett minket...” és az elpusztíthatatlanság.

Figyelemre méltó, ahogy a szöveg tudatosan kölcsönveszi az üdvtörténet szótárát, ahogy párbeszédbe lép az eszkatológia keresztyén fogalmával. Nem véletlenül ugrik be a hasonlóság a betlehemi mezővel – ahol az örömhírt, a messiás evangéliumát pont azok hallhatták, akik épp akkor ott voltak – vagyis a pásztorok. Az evangélium szempontjából nem az a fontos, hogy ki vagy (zsidó vagy görög, férfi vagy nő), hanem az, hogy épp akkor ott eltalál az üzenet. Az elhívottak közössége (ekklészia) nem identitásalapú közösség. Nem a keresztyén egyházak, nem a munkásosztály, nem a magyarság vagy bármely más nemzet alkotja. Nincsenek kritériumai a teljesítésének, aki épp akkor és ott engedelmeskedik az elhívásnak, az részévé válik a közösségnek, előtörténetétől függetlenül. A halottak eltemetése (a civilizáció, a kultúra ápolása) a halottak dolga. Ami közös ezekben az emberekben, az a törékenység és kiszolgáltatottság – az elgépiesedő világgal szemben az emberi anyag sérülékenysége áll: „elpusztíthatatlant annyian, mióta kialakult naprendszerünk, nem pusztítottak eddig”; ugyanakkor ebben a tömegben megelőlegeződik a cél is – hiszen a cél a nyomorúság, a kizsákmányolás és elnyomás megszüntetése. Nem egy szeletet akarnak, hanem nyilván az egész tortát.

A szabadulás, a teremtményi méltóság visszaszerzése az együttlétben kap szakrális horizontot, liturgikus jelleget (maga a leitourgia szó közszolgálatot, népért végzett szolgálatot jelent). A párhuzam kínálja magát: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek. A versben pedig ezt olvassuk: „im itt vagyunk, gyanakvón s együtt: az anyag gyermekei”. A felemelt szív az istentiszteletnek arra részére utal, amelyben a szolgáló lelkész felszólítására a gyülekezet bekapcsolódik abba a mennyei istenimádatba, amely során az angyalok zengik Isten háromszor szent nevét. A szövegünkben a felemelt szív annak a közös társadalmi képzeletnek lesz a terméke, amely a rabszolgaságból, a mechanikus létből igazi életre hívja, lelkesíti, lélekkel tölti meg a még magára nem eszmélt anyagot. A Föld megalázottainak fölemelt szíve olyan viszonyokat lesz hivatott létrehozni, amely kizár mindenfajta felosztást az emberek között – ha úgy tetszik, megteremti Isten országát. A messiás királysága ugyan nem e világból való, de az emberek között valósul meg, semmítve a fennálló hatalmi viszonyokat („e felosztott föld”). Mindez itt hatályát veszti.

A város peremén a messiási pillanat, a színről színre látás („míg megvilágosul gyönyörű képességünk, a rend / mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, / a termelési erőket odakint s az / ösztönöket idebent...”) megvalósulásáig a társadalmi képzelet megalkotását, a fennálló viszonyok hű leírását helyezi saját programja középpontjába, a feltáró megismerést, a fölemelt szívet. Ugyanaz a séma – a messiási sugallat és a közösen kinyilvánított akarat – működik itt, mint a pünkösdi történetben, amely a bezárkózó tanítványokat kiviszi az utcára és a terekre, és a Lélek által létrehozza a közösséget, a közös megértést, amely nem szünteti meg Bábel zűrzavarát, hanem áthidalja – és ugyanígy a budapesti tüntetéseken kint levő csoportok belső, identitásaikból fakadó ellentéte sem szűnik meg attól, hogy elkezdenek azon gondolkodni, hogyan jöhetne létre egy igazságosabb társadalom.

A tüntetéseken is voltak olyan pillanatok, amikor a tüntető tömeg túllépett a karikírozáson, a hatalom figuráinak öncélú nevetségessé tételén és fölemelte a szívét – kinyilvánítva, hogy igen, van remény. Ennek a reménynek a birtokában tudjuk mondani hogy Elegünk van!, hogy nem törtünk még bele a folyamatos jogtalanságba és jogtiprásba, az emberek megalázásába.

A karácsonyfa, a szánkók a hivatalos ünnep, a hivataloskodó, farizeusi attitűd, a tiltakozzatok, csak ne lássam, csak nekem ne legyen kényelmetlen – a megalázottaktól a jóllakottak, a tehetősek azt várják el, hogy méltósággal viseljék a nyomorukat és haragjukat. Lehetőleg ne rondítsanak bele kamionnal a karácsonyi vásárba. Lehetőleg ne gyújtsák fel a nemzet karácsonyfáját. Nem én teszek egyenlőséget a két eset közé, a szószékről prédikáló lelkész tett, ahogy egymás után sorolta fel előbb a terroristát, majd a tüntetőt. A regénybeli Édes Anna története jut erről eszembe, aki látszólag minden ok nélkül mészárolta le a családot, amelynél dolgozott. A látszólag mögött viszont a struktúrában rejtett, Anna számára megfogalmazhatatlan elnyomás rejtőzik.

De talán nem lenne értelmetlen legalább költőileg megkérdezni, hogy mitől radikalizálódik valaki, és megérteni, hogy mi vezet el ahhoz, hogy egy tömeg szánkókat gyújtogasson. Ehelyett a szószékről címkézés és uszítás zajlik – agyalágyult terrorista, istenkáromló tüntetők. Erről a hozzáállásról eszembe jut egy nyári vasárnap, amelyen arról hallottam beszélni egy másik kolozsvári lelkészt, hogy úgy kell verni a gyereket, hogy ne legyen maradandó nyoma. Az érv: túl divatos a gyermek lelkére figyelni, alkalmazkodjon csak a fenyítéshez. Annak idején mi is így nőttünk fel, ugye. Integessünk a traumáinknak.

Élére állítva a dolgot: a gyűlöletkeltést és az uszítást meddig tűrjük a templomainkban? Hogy a szószékekről az aki nem dolgozik, ne is egyék-féle önző látszatkeresztyénséget propagálják? Vagy afölött szemet hunyhatunk-e, hogy az erdélyi magyar egyházak pár tál lencsényi intézményes – és valószínű - személyes támogatásért cserébe az Isten országába szóló elsőszülöttségi jogukat kiárusították a magyar állampártnak? A takaró az, hogy ezt az erdélyi magyar társadalomért teszik – de kérdezem én – hol van az erdélyi magyar társadalom felhatalmazása erre a Nagy Harácsonyra? Hol van az erdélyi magyar társadalomépítkezés következő száz évének projektje, közvitája, kerekasztalai stb. – a Király utcai püspökség egyik mahagóni fiókjában?

A mai, hatalmi keresztyénség a farizeusi attitűd örököseként viselkedve a karácsonyból fényt és pompát, szokást, hagyományt és keresztyén kultúrát csinál, amelynek természetes kapitalista meghosszabbítása a „karácsony szelleme” az előírt szeretet és az obligát öröm. Az igehirdetések képmutató módon azzal vannak tele, hogy üres az emberek szíve, de az igazi okokra már nagyon kevesen kérdeznek rá. A Krisztus, a messiás nem a hivatalos pompába, az államegyház, az önmaga dicsőségét ünneplő kormányzásba jött el, hanem azoknak a szívébe, akik a Boldog Karácsonyt! felszólítást visszavéve és megtisztítva olyan közösséget igyekeznek álmodni, amelynek referenciája valóban az eljövetel.