2018. aug. 14. keddMarcell
25°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

OLVASÓI LEVÉL

Hogy ti jól éljetek! (A politikai kultúráról)

Markó Balázs utolsó frissítés: 2018-04-12 16:17:19

A törvényhozás, a kormányzás, az igazságszolgáltatás átláthatatlan az átlagos választó számára, és ez nagyon nagy mértékben a választó hibája.

some relatable image
Traian Băsescu 2004-es kampánymottója („Să trăiți bine!”, azaz „Éljetek jól!”, de értelmezhető úgy is, hogy „Isten éltessen jól!”, vagy pedig „Hogy ti jól éljetek!”) primitivitása miatt iskolapéldája lehetne a rossz kampányszövegnek. De az eredmények nem ezt mutatták: Băsescu, és nem Adrian Năstase lett az államelnök 2004-ben.

Băsescu kampányszövege tulajdonképpen nem kivételes ilyen szempontból, csak utána kell néznünk más jelöltek kampányszövegeinek: „Eu nu vin la putere. Eu vin la muncă.” („Én nem hatalmat akarok. Én dolgozni akarok.”, Theodor Stolojan, 2000); „Eu cred în România” („Hiszek Romániában”, Petre Roman, 2000); „România lucrului bine făcut” („A jól végzett munka Romániája”, Klaus Iohannis, 2014); „Mândri că suntem români!” („Büszkék vagyunk a románságunkra!”, Victor Ponta, 2014): ezek a szövegek ugyanúgy konganak az ürességtől.

Véleményem szerint Băsescu 2004-es győzelme egy általános nemzetközi jelenségre mutat rá, ami nálunk is rengeteg kárt okoz. A többség nem akar a maga fejével gondolkodni, a nagy kérdéseket inkább az értelmiségiekre, illetve a politikusokra bízza, így aztán a jelölteknek sem túl lényeges, hogy céljaikról, programjukról beszéljenek. Szinte minden vezető politikus tudja, hogy ebben a térségben a jelöltet kiállása, karizmája, vagy ellenfele segíti győzelemre. A pecsétet rányomja valakire a választó, és ha nem „él jól” négy-öt év múlva, akkor valaki másra nyomja a pecsétet, de ezen kívül senki sem tudja igazán, hogy miért nem volt sikeres a kormányzás, hogy mi nem működött. A törvényhozás, a kormányzás, az igazságszolgáltatás átláthatatlan az átlagos választó számára, és ez nagyon nagy mértékben a választó hibája.

Ez az egész helyzet nyilvánvalóan abszurd. A politika nem az „elit”, hanem a „nép” eszköze. És ne tévedjünk ugyanabban, amiben a marxista közgazdászok tévedtek a gazdaság terén annak idején: úgy, ahogy mindenki egyszerre termelő és fogyasztó, ugyanúgy mindenki egyszerre „fogyasztója” a rendszernek, azaz haszonélvezője a sikereinek, és „politikus” is szavazata és véleménynyilvánítása által (itt, persze, nem tökéletes az analógia: a szavazó nem politikus a szó szoros értelmében, viszont a közéletben minden 18 év fölötti felnőtt embernek van szerepe). Tulajdonképpen a klasszikus értelemben vett politikai osztály is egy „részhalmaza” a népnek, ugyanúgy, mint bármilyen más társadalmi csoport. Másképpen elmondva: amilyen a nép, olyanok a politikusok. És ez nem feltétlenül inkompetenciát jelent, hanem sokkal inkább rezignáltságot és érdektelenséget. A jelenlegi helyzet okai pedig, váratlan mellékhatásként, a nyugati kultúra felemelkedésében találhatóak.

Európában a 17. században elkezdődött egy intellektuális forradalom: Descartes, Locke, Newton és Leibniz munkássága nagyon fontos szerepet játszott a Nyugat dominanciájának megalapozásában. A tudományok fejlődése az ipari forradalmakhoz vezetett, ami lényegesen megkönnyítette az emberek életét. A szabadpiac hihetetlenül gazdaggá tette a nyugati társadalmat, és azóta szinte egyfolytában jelentek meg számottevő tudományos felfedezések és technikai újítások. Ehhez társult a demokrácia elterjedése, ami ugyancsak jól működött az ígéretes kezdeti évtizedekben.

Az „elit”, a tudósok, az államférfiak, akik az új felfedezések vagy egy bizonyos történelmi konjunktúra segítségével sokat emeltek az emberi társadalmak általános életszínvonalán szinte teljes mértékben a „nép” segítsége nélkül (jó példa erre Li Kuan Jü, Konrad Adenauer, David Ben-Gurion, Ion C. Brătianu vagy Károly román király), maguk mögött hagytak egy „formát”, amit valakinek be kell töltenie ahhoz, hogy minden „jól menjen”. Éppen ezért terjedt el Romániában is az a nézet, hogy mindenkinek megvan a maga helye, és a társadalmakat is csak egy pár, sőt, egy embernek kell irányítania.

Az Egyesült Államokban, ezzel szöges ellentétben, egészen mostanáig az a nézet uralkodott, hogy mindenkinek saját érdekeiért kell kiállnia, mindenkinek magáért kell cselekednie és gondolkoznia, és szinte minden döntést a közösségnek kell meghoznia. Ez persze nagyon sok más gondot okozott, például azt, hogy a sztereotipikus amerikai fundamentalista intoleráns nézeteket vall, és nem igazán büszkélkedhet általános műveltségével. Mégis ismerik és elfogadják alkotmányukat, tudják, hogyan hozzák a törvényeket a Kongresszusban, és mi a feladata az elnöknek. Ez a 21. században már egyre kevésbé igaz náluk is, de itt most nem konkrétan az amerikai modellről, hanem a szellemiségről akarok beszélni. Erre utalt Kennedy híres idézete is: „Ne azt kérdezd, mit tud érted tenni a hazád, inkább azt, hogy te mit tudsz tenni a hazádért”. Ez az idézet teljességgel elfogadhatatlan lenne legtöbb Romániában élő embernek. Valószínűleg nem lehetne teljes mértékben átvenni az amerikai szellemiséget, viszont nagyon jó lenne elgondolkodni azon, hogy mennyire jól működik az amerikai állam talán pontosan emiatt (Az, hogy egy Trumphoz hasonló demagóg nem tudta szétverni az intézményes rendet, szerintem jó pont. Az, hogy megválasztották, nem).

De térjünk vissza Romániába. Itt az embereknek szinte kizárólag csak elvárásaik vannak az állammal szemben, de amikor nem „élnek jól”, akkor inkább a rezignáltság és a morgolódás jellemző. És ezért készek követni feltétel nélkül bárkit, aki szimpatikusan hahotázik (lásd: Băsescu) vagy egy minimális bizalmat tud kelteni a választókban. Ezért fogadnak el mindent – ki-ki preferenciái szerint -, amit Laura Codruța Kövesi, Klaus Iohannis vagy Gabriel Liiceanu, netán Liviu Dragnea mond. És ha nem működik a rendszer, akkor egy új rend politikusra van szükség, és be kell zárni a régieket. Mivel már elég sok ideje nem működik a rendszer, ezért „trendivé” vált utálni a politikusokat általában, és a vezényszó újabban a „korrupció”. Ez a szó győzi meg mostanában a legjobban az embereket, hogy nem velük, hanem az „elittel” van a baj. És éppen ez a nagy tévedés: Románia nemcsak azért áll rosszul, mert minden politikus korrupt, hanem azért, mert az állami alkalmazottak nagyon nagy része is elfogad kenőpénzt, ha arról van szó. És ez ugyancsak nem az állami alkalmazottak betegsége, hanem az egész romániai társadalomé. Nem csak egy miniszter tud visszaélni hatalmával, egy közrendőr ugyanolyan szörnyű dolgokat tud elművelni. Ezért aztán a fiatalok is gyorsan megtanulják, hogy mifelénk így lehet érvényesülni. Ameddig a társadalom nem változik, addig az ország vezetői is ugyanolyanok maradnak.

Ezzel az elmélettel persze nem sok szavazatot lehet összeszedni. Senki sem szereti hallani, hogy talán vele is baj van, valószínűleg még Ceaușescu sem azzal a gondolattal ébredt fel reggelente, hogy „én egy kegyetlen diktátor vagyok”. Azok, akik a korrupció kiirtásával kampányolnak, általában saját érdekeiket kívánják érvényesíteni, ami hatalmas veszélyforrást jelent. Nem mindegy, hogy egy demokráciában vagy egy rendőrállamban akarunk munkálkodni a korrupció ellen. A korrupcióellenes ügyészség, illetve akik mögötte állnak, pontosan ezt próbálják kihasználni, ráfogni a kormánypártra, hogy minden rossznak a gyökere, hogy a „vörösök” Románia „betegsége”, amit el kell tüntetni. Furcsa, hogy leginkább azok pártolják a DNA-t, akik magukat liberálisnak nevezik. Aki ismeri a világtörténelmet, tudja, hogy akik egy bizonyos társadalmi csoportot akartak valamikor is „megtisztogatni” vagy „szétverni” (mint pl. McCarthy, Pol Pot, Mengisztu Haile Mariam vagy az untig emlegetett Hitler és Sztálin), azok semmi jót nem értek el ezzel, sőt, ellenkezőleg. A kormánypártnak persze az sem segít, hogy a PSD-nek valóban nincsen jó kormánypolitikája, de hát ezzel ugyanígy van az összes parlamenti párt.

1992. február 17-én Mario Chiesát, az Olasz Szocialista Párt milánói képviselőjét letartóztatták korrupció gyanújával. Ez hamarosan rengeteg politikus letartóztatásához és elítéléséhez vezetett, szinte minden addigi nagyobb olasz pártot eltüntettek a közéletből, egy adott pillanatban az olasz parlamenti képviselők fele ellen eljárás folyt. Az ebben a folyamatban főszerepet játszó ügyész, Antonio di Pietro céljai tisztának tűntek, ez főleg az olaszországi Maffia, N’Drangheta és Camorra befolyása miatt volt így, hiszen az olasz társadalmat valóban behálózták a maffiotikus érdekek. Ez a hatalmas botrány (amit Tangentopolinak, azaz kenőpénzvárosnak hívtak) mégsem hozott semmi hasznosat véleményem szerint. Miután a botrány alatt lemondott a miniszterelnök, Giuliano Amato (akit nemsokára újra kormányfőnek neveztek ki), és egy évig „technokraták” kormányozták Olaszországot, Berlusconit választották meg miniszterelnöknek, aki ezután még három alkalommal volt miniszterelnök. Az ő céljai és ösztönzői viszont meglehetősen homályosak, ráadásul azután, hogy több évig „eltiltották” a politikától, koalíciója megnyerte a nemrég lezajlott választásokat. Olaszország gazdasága hatalmas veszélyben van, ráadásul még mindig Európa egyik legkorruptabb országa. Di Pietro sikere csupán „15 perces” volt. Véleményem szerint nyilvánvaló, hogy a korrupció ellen sokkal mélyremenőbb módszerekkel kell küzdeni, mint ahogyan legtöbb helyen próbálkoznak.

„A hatalom megront, a korlátlan hatalom pedig korlátlanul megront”, mondta Lord Acton. Ma mégis egyre többen gondolják, hogy egy jó politikus kezébe helyezett teljhatalom fogja megoldani gondjainkat. Sokan úgy gondolják, hogy kemény kézzel, erővel, kényszerrel és rengeteg törvénnyel elérhető, hogy mindenki „jól éljen”. De mindennek tetejébe legtöbben nem is akarnak azon elgondolkodni, hogy mitől lenne „jó” az életünk, hogy mitől működik „jól” egy társadalom, vagy hogy egyáltalán mit kellene tennie a fentebb említett diktátornak (a migránsok kitoloncolásán kívül, persze): ezt rábízzák azokra, akik megígérik, hogy az emberek „jól fognak élni”. A filozófia, a szociológia, a pszichológia és a történelem nem a munkamegosztás elvei szerint segítenek egy társadalomnak: ezeket az ismereteket mindenkinek birtokolnia kellene egy bizonyos szintig. Azt, hogy mi „etikus”, hogy miben hiszünk, Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezése szerint nem lehet „kimondani”, megtanítani másoknak, így magunknak kell utánajárnunk, kutakodnunk, nem várhatjuk el azt, hogy mások pontos irányt mutassanak nekünk.

„Sapere aude!”: merj gondolkozni! Kant szerint ez volt a jelszava a felvilágosodásnak, és ezzel fejezem be én is. Gondolkozzunk el azon, hogy minden igaz-e abból, amit a hírekben hallunk, amit a politikusok, értelmiségiek, ügyészek vagy újságírók mondanak. És ne dőljünk be a kampányszövegeknek.

A szerző 17 éves, 12-es diák.