2018. június 24. vasárnapIván
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

REPLY

De van tövis rózsa nélkül. Kell-e minket figyelmeztetni a polkorrektség hátulütőire?

Szilágyi Botond utolsó frissítés: 2018-03-22 17:37:01

A politikai korrektséget szerény hazáinkban még azelőtt temetnék, mielőtt világra jön.

some relatable image
Nem kívánom lebecsülni azt a tevékenységet, amit nálunk az igazságosságért harcolók végeznek, de be kell látnunk, hogy a politikai korrektség kérdése kissé idegen az itteni közélettől, nem úgy, mint az Egyesült Államokban, ahol központi vitatéma. Ezért is furcsálltam Markó Balázs cikkét: szüksége van az erdélyi magyar társadalomnak arra, hogy figyelmeztessék a polkorrektség hátulütőire? Tekintettel arra, hogy tudjukkik egyébként is ellene prédikálnak, és azon kevesek, akik szimpatizálnak nyugati testvéreink küzdelmeivel, kritikus szemmel figyelik a feminista, anti-rasszista stb. mozgalmakat.

Persze, tekinthetjük ezt megelőző szándékú manővernek. De mit kívánunk megelőzni? A polkorrektséget általában, és nem csupán túlkapásait? Mert úgy tűnik, Markó Balázs meg van győződve arról, hogy a polkorrektek csak nyafognak, valódi probléma nincs, a nők tudniillik már nincsenek elnyomva, mivel szavazhatnak és az amerikai polgárjogi mozgalmak (Martin Luther King Jr.) elérték, hogy a kisebbségeket (feketéket) ne diszkriminálhassák. A fizetésbeli különbségek vagy igazoltak, vagy csupán a diszkriminált tétlensége az, ami megakadályozza őt attól, hogy megkapja azt, ami neki jár. A polkorrektek továbbá, lehet nem szándékosan, de mindenképp totalitárius módon gondolkoznak, járnak el. Hamarosan beindítják a nyaktilót, megmondják, hogyan lehet beszélni, és hogyan nem. És ámokfutásukkal ránk szabadítják a szélsőjobbot. Az egyetlen lehetőségünk a liberális demokrácia – a türelem rózsát terem.

Megpróbálnám a következőkben megvédeni a politikai korrektség ál-kategóriája alatt összemosott (nem önhibájukon kívül) félreértett mozgalmakat. Nyilván, rengeteg ponton lehet belekötni a „mozgalmárok” eljárásába, javaslataiba, s bár cikkemben nem szeretnék ezekről beszélni (mivel most nem erre van szükség), nem kívánom egy bűvészmutatvánnyal ezeket a problémákat az asztal alá csenni. Ezekről beszélni kell, vagy legalábbis fog kelleni.

Ebben az írásban vállalkozásomat arra korlátoznám, hogy rámutassak arra, hogy ezek a mozgalmak igenis valós problémákat céloznak meg. Ezek a problémák nem valamiféle politikai korrektség hiányában merülnek ki, ami nélkül tökéletesen boldogulhatna mindenki. Olyan körülmények ellen küzdenek azok a mozgalmak, amelyeket szabadságtiprónak és totalitáriusnak bélyegez meg cikkében a szerző, amelyek között embertársaink ténylegesen szenvednek láthatatlan béklyók súlyától. Ha pedig felismerjük, hogy a problémák valósak, nem legyinthetünk külföldi galériák emeletéből embertársaink szenvedésére és félelmére. Ha felismerjük, hogy tényleg baj van, akkor erkölcsi kötelességünk arról beszélni, hogy hogyan oldjuk meg.

Minden progresszív mozgalom szembe találja magát azzal a megsemmisítésére irányuló ellenvetéssel, hogy törekvése értelmetlen. Régebb a természet rendjére hivatkoztak: vannak felsőbbrendű és alávaló emberek. Az előbbiek általában a fehérek vagy a férfiak voltak (innen ered a fehér férfi toposza a „PC” szóbeszédben), az utóbbiak pedig a színes bőrűek („vademberek”) vagy a nők („szegény, együgyű párák”). Persze ma nem lehet ilyesmivel igazolni semmit. A mai rasszisták és szexisták okosabbak. Kultúráról beszélnek, családról, hagyományról beszélnek – a legtöbben átlátnak a szitán.

Van viszont a progresszív mozgalmak ellen szólók között egy sokkal józanabbnak tetsző: a klasszikus liberalizmus mérsékelt híve. A mérsékelt liberális meg van győződve arról, hogy semmiféle probléma nincs, a piac és a liberális demokrácia intézményrendszere mindent képes megoldani. Aki ezt nem ismeri fel, csak magát okolhatja, és itt szép testvériségben, kéz a kézben járja a zavartalan golfpályákat a neokonzervatívokkal.

A mérsékelt liberális az egyént ünnepli, és a közösségeket képviselő mozgalmakat gyakran kollektivistának tekinti. Ezt fontos tisztázni. Egy beszélgetés során felmerült a feminizmus kérdése. A beszélgetőpartnerem azt mondta, hogy a feminizmus értelmetlen, mivel az a célja, hogy a férfiak és nők egyenrangúak legyenek, de mint feminizmus pontosan a nők és férfiak szétválasztását gyakorolja – nem szolgálja az integrációt. Azt válaszoltam, hogy a nők helyzetéből következik ez így: a feminizmus(ok) felismeri(k), hogy a nők mint nők diszkriminálva vannak a társadalomban.

Ahhoz, hogy a társadalom teljes jogú egyénjei lehessenek, először az szükséges, hogy úgy harcoljanak egyenjogúságukért, ahogyan ezt az egyenjogúságot különböző erők hátráltatják: ha az ő diszkrimináltságuk alapja nemük, akkor az őket nemükben érő igazságtalanságokat kell megcélozni, és lehetőség szerint forrásuknál megszüntetni őket. Ez igaz a többi progresszív mozgalomra is. Ha az amerikai feketéket diszkriminálják a rendőrök (enyhén szólva; egyenesebben: lelövik őket) és ez lépten-nyomon megtörténik, akkor jogos azt gondolni, hogy a strukturális rasszizmusnak tudható be ez, tehát őket mint feketéket éri igazságtalanság. Ezért ők ennek megfelelően szervezkednek: Black Lives Matter (amit helyesebb úgy fordítani: számítanak a feketék életei; nem pedig: a feketék életei számítanak). Ugyanezt végig lehet gondolni a melegek és transzneműek mozgalmaival kapcsolatban, de munkásjogi mozgalmak esetében is. Nem kollektivizmus, hanem közös érdekvédelem.

Az érdekvédelem viszont nem az egyetlen feladatköre a progresszív mozgalmaknak, s talán nem is a legmegosztóbb. Sokkal fontosabb ezen mozgalmak társadalomkritikai szerepe, amely révén rámutatnak, hogy a társadalomban rejtve jelen van egy sor igazságtalan, igazolhatatlan megkülönböztetés, amelynek az eredménye elkerülhetetlenül az, hogy egyes személyek csupán azért, mert azok, akik, alávetett helyzetbe kerülnek. A szerző által megemlített Guerilla Girls plakát nem az egyenlőtlenségről szól elsősorban, hanem arról, amit ez az egyenlőtlenség elárul, vagyis arról, hogy a női test (az, amelyik túlnyomó részt) tárgyként él a társadalmi tudatvilágban, míg a női alkotók nézőpontja ki van szorítva a kulturális diskurzusból. Ezek a problémák nagyon mélyek. Gondoljunk például arra, hogy hogyan káromkodunk. Ki a vagány és ki a lúzer a káromkodásban? Ki szívja meg? Ki izél meg kit? És mindez mit árul el? A szexuális szerepkörök összemosódnak az alávetettség és a dominancia fogalmaival, a tárgy és a cselekvő fogalmaival, a szolga és úr fogalmaival.

Nem csak a nőkről beszélünk tiszteletlenül sokszor, de melegekről, transzneműekről és más bőrszínűekről is. A „politikai korrektség”, ha ez alatt valamiféle nyelvi gyakorlatot értünk, erre irányul. Persze, vannak problematikus pontjai a kivitelezésnek, de az alapvető elképzelés józannak tűnik: ne használjunk olyan nyelvezetet, amivel másokat mélyen megbánthatunk, amivel azt sértjük bennük, amin nem áll módjukban változtatni. „De ki mondja meg, mi a korrekt?” – kérdi a mérsékelt liberális. A válasz egyszerű: az érintettek. És ez a liberális eszmék szempontjából is igazolható: a magánszférába ugyanis beletartozik az illendő magatartás elvárása is. A szólásszabadságot pont ezen a ponton félteni pedig látványos lomhaság, ha figyelembe vesszük azt, hogy a rasszista, szexista, melegellenes stb. megnyilvánulások visszaszorítják az ezek által megbántott emberek önkifejezését. Miért nem a nők, vagy a melegek szólásszabadságának sérülésekor kapják fel fejüket a szabadság lovagjai, miért csak akkor figyelmeztetnek a diktatúra-szerű elnyomásra, amikor épp azt próbálják elnyomni, ami elnyomó?

Később visszatérek még arra, hogy mennyire valósak ezek a problémák. Mielőtt ezt megtenném, szeretném megvizsgálni a szerző által is tárgyalt jövedelmi egyenlőtlenség kérdését. A polkorrekt tézis: a nők méltatlanul kevesebbet keresnek, mint a férfiak. Több ponton is problémás a kérdés, mondja szerző. Egyrészt, mert sok nő igazán jól keres, sőt, tehetősebb, mint a legtöbb ember. Vitathatatlan igazság ez, akárcsak az a kijelentés, hogy Romániában vannak hegyek. S az eset szempontjából e két igazság ugyanannyit nyom a latban.


A szerző által is említett videó

A következő ellenvetés már fontosabb számunkra: a személyes preferenciák miatt kerülnek a nők alacsonyabb fizetésű helyekre. Például az ápolók nagy része nő, és az ápolók fizetése kisebb – ugyanez igaz a tanári szakmára. Ezt csak egy nagyobb összefüggésrendszerben érdemes megközelíteni. A társadalomban elvégzett munkákat a jelen esetben releváns szempont alapján a következő két kategóriába sorolhatjuk: termelő és újratermelő munka. Termelő munkán itt azt értem, hogy profittermelésre irányuló munka, újratermelőnek pedig azt nevezem, amely a munkaerő kitermelése végett szükséges – ilyen munka a tanári, vagy az ápolói. Jóllehet újratermelő munka nélkül nincs társadalom, mivel ez a munka nem termel közvetlenül profitot, a piac titokzatos működése azt eredményezi, hogy ezt a munkát a lehető legolcsóbban vegyék meg.

Ha most a hagyományos család felosztását vesszük górcső alá, ezt látjuk: a férfi kimegy dolgozni, pénzt szerez, a nő otthon marad, főz, rendezi a gyerekeket. A hagyományos családot véve figyelembe: a férfi szerepkörét megfeleltethetjük a termelő munkának, a nő szerepkörét pedig az újratermelőnek. Ez persze leegyszerűsítő, de nem áll sem módomban, sem szándékomban tovább untatni a kedves olvasót. Azért tartottam szükségesnek ezt felvázolni, mert ez alapján könnyűszerrel belátható: ami a kapitalizmusban értékes munka, olyan típusú, amilyet hagyományosan férfiak, és a szükséges, de kevésbé értékes munka olyan típusú, amilyet hagyományosan a nők végeztek el. (N.B.: ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenféle újratermelő munkát általában nők végeznek – pl. szemetesemberek) Nem az a helyzet, hogy a társadalom kényszeríti a nőket alacsonyabb fizetésű helyekre, hanem az, hogy a társadalomban eleve kevésbé értékes az a munka, amit általában nők választanának.

Még mielőtt továbblépnék, fontos itt még valamit megjegyezni. Hagyományosan a nők, ma már egyre gyakrabban férfiak is, rengeteg erőfeszítést tesznek azért, hogy a munkaerő („naiv idealizmussal”: az emberi közösség) fennmaradjon, illetve gyarapodjon. Ezeket az erőfeszítéseket a piac nem jutalmazza. Ha valaki ebédet főz a családjának minden nap, társadalmi szempontból fontos dolgot tesz, de a piac ezért nem jutalmazza, sőt, bünteti. A szülés és a gyereknevelés értékeit bepötyögve a piaci gépezetbe a képernyőn ennyit olvashatunk személyek neve mellett: „negatív hatással lehet a jövőbeli eredményességükre”.

De a szerző szerint a kapitalizmus szárnyakat ad. Ha mégis jogos a diszkrimináció vádja, ha ténylegesen fennáll a helyzet, hogy egy nő kevesebbet kap férfi kollégájánál, a megoldás nagyon egyszerű: ott lehet nyugodtan hagyni a céget. Dolgozó nők milliói siklottak el ezen nyilvánvaló megoldás felett! A mérsékelt liberális mérsékelt cinizmusa ez… Azoknak, akik egyik hónapról a másikra élnek (és egyre többen vannak ők), elhagyni a munkahelyet nem opció. Egy hét, egy hónap kiesés már drasztikus következményekkel jár. És munkát keresni, amikor munkára van szükség, mert otthon vár egy éhes száj egy bérelt tető alatt – kutyához nem méltó érzés. Az éhhalál szabadságával kecsegtetnek ma sokan. S arról még nem is beszéltem, mekkora lelki veszedelem bújik meg ebben az apró mondatban: „nem érsz annyit, mint szomszédod”… Nem is fogok. Elképzelni megpróbálhatom, de bizonyára nem tudom.

Ez a cinizmus legalább annyira hibás a szélsőjobboldal felemelkedéséért. Amint Nagy-Britanniában a Munkáspárt ismét a szegények és a balsorsú nép felé fordult, s ennek gazdasági problémáiról kezdett beszélni, minden „polkorrektség” ellenére a szélsőjobboldali UKIP párttól szinte minden szavazatot elnyert. A vélemények e tekintetben megegyeznek: a szélsőjobb megerősbödésének fő oka az, hogy a baloldal nem tematizálja az alsó- és középosztályok gazdasági viszontagságait.

Ha maradt még kétség afelől, hogy társadalmunk közel sem semleges közeg, amelyben bárki szabadon, minden megaláztatás nélkül érvényesülhet, aligha fog segíteni, ha emlékeztetem az olvasót a #metoo mozgalomra. Ha maradt még kétség afelől, hogy mekkora súlya van annak, ahogyan beszélünk és viselkedünk embertársainkkal, aligha fog segíteni, ha felsorakoztatom a meleg és transz közösségekben előforduló öngyilkossági kísérletekről szóló statisztikákat. Ezek személytelenek. De hogy kinek lenne gyomra végighallgatni több ezer történetet arról, hogy hány gyermek halt meg azért, mert az iskolában gúnyolták, vagy mert a szülei nem fogadták el annak, aki, nem tudom…

Az, hogy a jogrendszert megváltoztattuk, és a jogi szövegekben nyoma sincs az elnyomásnak, nem jelenti azt, hogy ezzel a kultúrát is egycsapásra megváltottuk. A problémáikról beszélni akaró nők, feketék stb. száját nem szabad betömni egy szavazócédulával vagy a törvénykönyv egy oldalával. Bizonyára érzi az olvasó is az iróniáját annak, hogy azokat, akik arra panaszkodnak, önhibájukon kívül megkülönböztetik őket, felvilágosítjuk arról, hogy nincs erről szó, az egész kitaláció (és innen lehet megérteni a fehér férfi toposzát a „PC” diskurzusban). A szólásszabadság nem ér semmit, ha nem vagyunk képesek meghallgatni azokat, akik sérelmeiknek adnak hangot, ha nem vagyunk képesek társadalmainkra, kultúránkra és saját magunkra kritikus szemmel nézni. És mennyire egyoldalú, értelmetlen elv lenne a szólásszabadság, ha nem lehetne kritikára használni!

A szerző azt írja, legyen türelmünk a liberális demokráciához. De hogyan oldja meg ezeket a problémákat a liberális demokrácia kritika nélkül? Miért nem tartoznak a liberális demokráciához a progresszív mozgalmak? A szerző azt írja, kommunikálni kell. De kikkel? Azokkal talán nem kell, akik azt mondják: szenvednek? És amíg finomkodunk, s lábujjunkat bedugva a patak vizébe sápítozunk, hogy bizony hideg, addig rengeteg embertársunk szenved, és sokan nem bírják erővel.

Legyen türelmünk… Lehet, hogy idővel a liberális demokrácia valamilyen titokzatos úton kuncsorogva végül kivirágzik. De egyelőre alig egy-két rózsa és tövis tövis hátán, és vannak, akiknek elegük van a vérből.

///

Ahelyett, hogy az ellenfeleik által politikai korrektségnek címkézett mozgalmak minden törekvését egycsapásra érdektelennek nyilvánítjuk, itt, Erdélyben lehetőségünk van valami nagyszerű dologra. Tanulhatunk a progresszív mozgalmak tévedéseiből és úgy közelíthetjük meg ezeket a nagyon is valós problémákat, hogy kiküszöböljük az eddigi hibákat. A roma közösségek, a nők és a szexuális kisebbségek helyzete itthon meghallgatásért és cselekvésért kiált. És ezt a kiáltást pont nekünk, erdélyi magyaroknak illendő volna meghallani.

Az írás szerzője másodéves filozófia hallgató a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem-Filozófia karán.