REPLY
Piacgazdaság az oktatásban
Markó Balázs utolsó frissítés: 2018-03-22 17:37:26Több magániskolára és kevesebb állami iskolára van szükség Romániában.
Rengetegen vándorolnak ki az országból, nagyon sok szakképzetlen fiatal van Romániában, és a gyors gazdasági növekedést nem tudja hasznosítani az ország (nemcsak a kormány hibás mindezekért, hanem bizonyos mértékben maga a társadalom): ennek megoldásához az oktatás helyzetének mihamarabbi rendezése lehet a kulcs.
Más megközelítésből próbálok egy megoldást javasolni, mint ahogyan azt általában teszik. És hogy ne nyújtsam a szót, röviden valahogy így néz ki ez a javaslat: több magániskolára és kevesebb állami iskolára van szükség Romániában. Nyilvánvaló, hogy az eddigi állami próbálkozások oktatási rendszerünk megreformálására szinte teljesen sikertelenek voltak, legfeljebb egy-két okosabb ötletet vetettek fel (amelyekből elég sokat pár évre rá el is vetettek). De mi van akkor, ha egy olyan módszert alkalmazunk, ami hosszú távon (vagy nem is olyan hosszú távon), a kormány egyszeri beavatkozásával sokkal hatékonyabbá tenné a romániai iskolákat? A módszernek, amelyet a következőkben felvázolok, ez a célja.
Mielőtt kitérnék erre, röviden arról is írnék, hogy véleményem szerint melyek a romániai oktatási rendszer főbb hibái. Elsősorban természetesen az, ezt mindannyian tudjuk, hogy az állam kevés pénzt különít el az iskoláknak, hiányzik a megfelelő felszerelés és a megfelelő körülmények. Kevés tanár van, és, ugyancsak a pénzhiánya miatt, nekik sem könnyű itt dolgozni: kevesen akarnak tanárok lenni. Rosszul van felépítve a tananyag, se rövid, se hosszú távon nem bizonyul relevánsnak a diákok életében az iskolában tanultak nagy része. Hacsak nem az érettségiről van szó, ami a végzős diákok egyik legnagyobb félelme, ráadásul nem olyan képességeket követel meg, amelyek valóban fontosak egy 18-19 éves diák jövője szempontjából.
Az állam szűkmarkúsága tehát az első ok. 2017-ben a GDP 3,1%-át (tehát 25,02 milliárd lejt) fordított oktatásra. Még ha ezt az egész pénzt kizárólag az iskolák működtetésére szánták volna, akkor is 4 millió lejt kapott volna (átlagosan) egy egész évre egy iskola. Kevés ez érdemleges fizetésekre, felszerelésre, fűtésre, vízre, esetleg az épület felújítására. Ráadásul abból a pénzből egy jelentős összeget fordítanak tankönyvekre, állami alkalmazottak fizetésére stb. Ez tehát az oka az állami iskolák szegénységének (bár egyes állami iskolák sokkal több pénzt kapnak, mint mások, de erre most nem áll módomban kitérni), a szegényes fizetéseknek és a gyenge felszereltségnek.
A tananyag több pontban is logika híján van: az egyik ilyen érdekesség, hogy a polgári nevelés tantárgyat általános iskolában tanítják. Miért lenne ez a kor (10-15 évesek az általános iskolások) az, amikor a legjobban megértik Montesquieu eszméit és több politikai fogalmat? Vagy miért tanítanak közgazdaságtant csupán egy évig, heti egy órában azoknak, akik természettudomány vagy matematika-informatika szakos osztályokban vannak? Éppen ilyen kevés fontossággal bír az, hogy miért van munkanélküliség vagy hogy miért adózunk? Vagy miért követelik meg azt a diákoktól, hogy kívülről tudjanak irodalmi műelemzéseket, miért nem adnak több esélyt arra, hogy a tanulónak saját véleménye lehessen egy versről vagy regényről, még ha butaságnak is tűnik? Líceumi szinten miért nem fektetnek több hangsúlyt a nyelvhelyességre? És még nagyon sok hasonló szempontot lehetne felsorolni.
Végül, ámbár ez nagy mértékben függ a tananyagtól is: miért annyira kötött az érettségi, és miért követelnek hatalmas lexikális tudást a román nyelv és irodalom vizsgán olyanoktól is, akik mondjuk informatikusok vagy fizikusok szeretnének lenni? A nyelv ismerete és az, hogy helyesen beszéljék a nyelvet a diákok persze fontos, de erre biztos, hogy a többoldalas műelemzések bemagolása a legjobb módszer?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel a jelenlegi romániai oktatási rendszerrel kapcsolatban, de ismétlem: ezeket már sokan tárgyalták előttem. És mit tett a minisztérium azért, hogy hatékonyabb legyen az oktatás? Megvan minden eszközük arra, hogy tegyenek a rendszer megújulásáért, de ehhez képest csak bizonyos kisebb részleteken változtatnak (pl. vizsgák dátuma, versenyvizsgák a tankönyvekért stb.) és nem vetnek fel alapvető kérdéseket. A 2011-es tanügyi törvény vagy a 2016-os tanulói statútum fontos lépések, de sajnos egy nagyon lassú reform részei, aminek ködös a végkimenetele és ami már 28 éve folyik. És nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy hamarosan egy olyan tanügyminisztere lesz Romániának, akinek egy igazán nagyszerű elképzelése van az oktatásról, aki valóban érti ennek a rendszernek a gondjait. És ha meg is történne, hogy egy ilyen ember kerül a minisztérium élére, még egyáltalán nem biztos az, hogy környezete, kollégái, a parlamenti többség egyetért vele elképzelései kapcsán. Így szinte lehetetlen az oktatási rendszer megújítása.
Hacsak nem adunk esélyt több embernek arra, hogy kipróbálja elképzeléseit az oktatásról. Hacsak a kereslet és kínálat törvényei alapján nem adjuk a szülők kezébe a döntést, hogy milyen oktatásban részesüljenek gyerekeik. A magániskolák csakis úgy maradhatnak fenn, hogy minőségi oktatást ajánlanak a tandíjért cserébe. És ha vannak vállalkozók, akik hajlandóak iskolát alapítani, magas fizetéseket ajánlani a tanároknak és biztosítani a megfelelő környezetet a diákoknak, akkor erre több lehetőségük kellene, hogy legyen, mint a jelen pillanatban. Persze rendelkeznie kell az államnak megfelelő hatalommal például arra, hogy ellenőrizze az iskolák higiéniáját vagy azt, hogy nem sértik-e az emberi jogokat az intézmény alkalmazottai.
Viszont ez a módszer akkor igazán sikeres, ha az állam nem írja elő a kötelező tananyagot. Ez az igazán lényeges: ha bizonyos kereteken belül valóban szabadon kidolgozhatják a magánkézben levő intézmények a saját tantervüket. És ha teljes mértékben a szülőktől függenek a magániskolák (a szülők pénzétől), akkor megvan a kellő ösztönző arra, hogy olyan tananyagot használjanak, ami sikeressé teszi a diákokat.
Itt nyilvánvalóan felvetődik az akkreditálás kérdése. Jelenleg Romániában csak akkor akkreditálnak egy iskolát, ha az állami tanterv szerint oktatnak. Véleményem szerint az állami iskolákban történő ellenőrzések szigorúbbak kellene legyenek, mint a magániskolákban (hiszen az állami iskolákért az állam felel), és a magániskolák az akkreditáció során a legminimálisabb feltételeknek (higiénia, moralitás) kellene megfelelniük. Legyenek a szülők a legfelső „akkreditációs testület”! Mindezek mellett pedig úgyis ott van a kötelező érettségi, ami bizonyos mértékben megszabja a magániskolai tantervet.
Ezek az intézmények lennének egymás és az állami iskolák „versenytársai”: amennyiben egy magániskola sokkal jobb minőségű oktatást ajánl a diákoknak, mint az államiak, sokkal többen fognak megpróbálni bejutni ezekbe a magániskolákba (természetesen az, hogy mennyivel jobb az adott iskola, arányos kell hogy legyen a tandíjjal). Éppen ezért mondhatjuk azt, hogy valójában az állami iskoláknál jobb minőség a magániskola conditio sine qua non-ja. A romániai líceumi oktatásban összesen a diákok 2,1%-a, azaz 16308 diák (2014-es adatok) járt magániskolába. Bukarestben van a legtöbb magániskola, a romániai magánkézben levő iskolák kb. ¼-e (110 iskola). A bukaresti Nemzetközi Informatikai Líceum és az Anne de Noel francia líceumot az ország legjobbjai között tartják nyilván. Ez annak tulajdonítható, hogy a nyugati trendek először a fővárosban szoktak megjelenni, így ez is: pl. Franciaországban az iskolák 20%-a magánkézben van (bár ennek többsége „sous-contrat” iskola, tehát az állam is támogatja). Az Egyesült Államokban pedig most esett 10%-ra a magániskolák száma: ez véleményem szerint azért történik, mert az állami iskoláknak sikerült elég performánssá válniuk a magániskolákkal való versenyben. Pontosan ez az a hatás, amelyet reményeim szerint hosszú távon elérnének a magániskolák Romániában. De egyelőre a 6595 elemi-, általános- és középiskolából csak 443 van magánkézben.
Ebben az egészben a módszer a legnehezebb. Véleményem szerint, ha valóban megvalósulna ez a terv, nem muszáj ragaszkodni az elején ahhoz, hogy a magániskolák saját tantervet állítsanak össze, ennek menet közben kellene megtörténnie. Meg kell adni a lehetőséget a szülőknek, hogy ingyenes oktatásban részesítsék gyerekeiket. De ha jelen pillanatban a 2,5 millió 1-12. osztályos diák (2014-es adatok, de megközelítően egyenlőek a jelenlegi adatokkal) mind állami iskolába járna, akkor egy iskolában 406 diák járna. Ha ebből kivonjuk a falusi iskolákat (hiszen ott fizikailag annyi diák járhat iskolába, amennyi van a faluban, illetve a községben), akkor is levonhatjuk azt a következtetést, hogy kevés diák jár egy iskolába. Éppen ezért látom kívánatosnak egyes iskolák összevonását, ami több haszonnal járna: egyrészt a minisztérium kevesebb intézménynek kell hogy pénzt adjon, tehát egy iskolának de facto több pénz járna, és ez az állami iskolák javulását eredményezné. Ezzel egyidejűleg pedig jutna hely magániskolák létesítéséhez. Persze, mindezek előtt nagyon óvatosan kell eljárni: meg kell tudni, hogy ki adná gyerekét magániskolába, meg kell tudni, hogy ki létesítene újabb magániskolákat (ez lehet olyan személy is, akinek már van egy iskolája), és eszerint kell eljárni.
Az lehet az egyik ellenvetés, hogy azért nem létesülnek magániskolák, mert nincs kereslet rá. Erre az a válasz, hogy a kínálat megteremti a maga keresletét, és én ezt (amit a közgazdászok Say-dogmaként ismernek) nem egészen úgy értelmezem, mint Keynes (aki szerint ez az állítás azzal egyenértékű, hogy az aggregált keresleti ár igazodik az aggregált kínálati árhoz). Mivel az oktatás erős központi irányítás alatt van, és mivel épületet, területet, pénzt szerezni egy iskola alapítására már-már lehetetlen Romániában olyanok számára, akik valóban érdekeltek ebben, ezért a magániskolák effektív kereslete nem tud kialakulni. Ha az állam segít (pénzzel, területtel, épülettel, és itt jelenik meg az állam igazi segítsége), akkor valójában a kínálattal ennek az effektív keresletnek a megjelenését teszi lehetségessé (és ezért fontos utánanézni, hogy hányan adnák gyereküket magániskolába: biztos vagyok benne, hogy sokan fogadnák örömmel a lehetőséget a szülők közül, ráadásul a tandíj a kereslet alapján állapodik meg egy összegnél. Itt már a kereslet határozza meg a kínálatot). És éppen ezért olyan fontos az állam segítsége.
A másik lehetséges kérdés, hogy ez az egész hogyan hoz pénzt a gazdaságba, hogyan téríti meg a tandíjakat, hogyan hasznos azok számára is, akik gyereküket nem magániskolába adták/nem magániskolába jártak. A válasz az, hogy egy ilyen szintű befektetés a gyerekekbe, azaz a „humántőkébe” (tudom, hogy sok közgazdász nem szereti ezt a kifejezést) hatalmas mértékben térül meg egy gazdaságban, hiszen egy jobban képzett munkaerő jobb környezetet teremt, ami aztán sokakat az országban maradásra ösztönöz. Lehet, hogy ezek a változások csak hosszú távon válnak érezhetővé, de biztosan nem kellenek hozzá évtizedek. A megtérülés időtartamát sajnos csak találgatni lehet.
Talán túl optimistának tűnik ez a javaslat. Az ilyen szintű újítások nem történnek meg egyik napról a másikra (de talán egyik évről a másikra sem). Én viszont biztos vagyok benne, hogy ez lehetne a kulcsa az oktatás problémáinak. És ha van jobb megoldás, ami kevesebb izzadsággal jár és ami hatékonyabb, hát én leszek a legboldogabb, viszont erre kevés lehetőséget látok jelen pillanatban.
A szerző 17 éves, 12-es diák.