Magyarellenességbe torkolló romániai politikai válság – és ami mögötte van
Markó Attila utolsó frissítés: 2017-06-26 14:03:50Egy párton belüli hadakozás a parlament színterére került, és ebben a belső nagy politikai mosakodásban a magyar közösség lett a szappan.
Az RMDSZ természetesen maximalizálni kívánta pozícióját, és helyesen úgy döntött: szavazataiért cserébe a magyar közösség jogait érintő komoly törvénytervezetek elfogadását kérte: a kisebbségi törvény, a közigazgatási anyanyelvhasználati javaslatcsomag, az oktatási törvény módosítása (mely többek között a marosvásáhelyi római katolikus gimnázium helyzetére próbál megoldást kínálni), valamint a március 15-ét ünnepnappá nyilvánító törvénytervezet. Tudni kell ezekről, hogy egyik sem a pillanatnyi alkupozíció hevében került papírra: valamennyi korábban már előterjesztett javaslat (a kisebbségi törvénytervezet például már 12 éve fekszik a parlament asztalán), a többi is része volt annak a parlamenti megállapodásnak, amelyet a kormányzó koalíció és az RMDSZ kötött meg, és amelyről néhány hónapja maga az RMDSZ mondta el, hogy a nyelvi jogok bővítése akár a protokollum szakítópróbájának is tekinthető. De mivel egy párton belüli belháborút annak kiváltói a parlament színterére vittek, akkor az RMDSZ a parlamenti eszközök birtokában maximalizálni kívánta a helyzetét. Ezzel eddig semmi gond nincs, az RMDSZ-t nem lehet „becstelen alkukkal” vádolni. Megtette azt, amit bármilyen érdekvédelmi szervezet megtett volna a helyében: élni a helyzettel és saját vállalásainak érvényesítése szempontjából kihasználni azt. A parlamenti megállapodás működött is néhány röpke óráig, a bizottságok sorra bólintottak rá az RMDSZ javaslataira. Ami azonban ezután következett, az már túlmutat a politikai alkukon, a palamenti megállapodásokon, sőt, túlmutat a jogállamiságon is.
A magyar törvénytervezetek – vagy inkább a magyar szavazatokkal abszolút biztosra vihető bizalmatlansági indítvány – kiverte a biztosítékot a román médiában. Az indítvány szavazásának előestéjén, miután a bizottságok rábólintottak a javaslatok jelentős részére, mondhatni valamennyi hírcsatorna ontani kezdte a magyarellenes kirohanásokat. Ehhez csatlakozott jónéhány politikus is, akik a vitaműsorokba kapcsolódva vagy a közösségi médián Corneliu Vadim Tudor néhai szélsőséges nacionalista politikus óta nem látott vehemenciával kezdték szidni a magyar közösséget, illetve a magyar közösségi igényeknek eleget tevő többségi koalíciót. Nem maradt ki a magyarellenes hullámot meglovaglók sorából Traian Basescu egykori, és Klaus Iohannis jelenlegi államfő sem: miközben Basescu az elnöksége alatt sorozatban több éven át magyar-román közeledést célzó üzenettel fordult március 15-én az „ünneplő magyar barátaihoz”, most habzó szájjal emlegette fel a magyarok által meggyilkolt román tömegeket, Erdély eladását, valamint azt, hogy ezek után milyen lelkiismerettel mennek majd a többségi politikusok Erdélybe és az erdélyi szent román emlékhelyekre. Ugyanaz a Traian Basescu ez, aki mindkét elnökké választása alkalmával a magyar szavazatok 70-80%-át kapta meg. Nem tett másként a jelenlegi román államfő sem: a szász származású (de románságát többszörösen bizonyítani akaró) Klaus Iohannis Németországból üzent haza, hogy állam elleni vétek lenne bármilyen autonómiáról alkudozni a magyarokkal. Iohannis is a magyarok túlnyomó többségének szavazatát tudhatta magáénak. A médiahisztéria és a politikusok egy részének rohama eredményeképpen a bizalmatlansági indítványról szóló szavazást megelőzően levették a napirendről az RMDSZ javaslatait. Értelemszerűen az RMDSZ ezután úgy döntött, hogy nem vesz részt a bizalmatlansági indítvány szavazásán.
De mi is van valójában emögött a példátlan összhangban kirobbant magyarellenesség mögött? Kelemen Hunor RMDSZ-elnök nyilatkozta a napokban, hogy a nacionalista gépezet ma Romániában gombnyomásra indul, és ebben a kijelentésben rejlik a válasz is a kérdésre. Ugyanis ennek a média-politikum összhangnak a hátterében ugyanaz a gombokat nyomogató hatalom áll, amelyet gyakran nevezünk háttérhatalomnak, megjelenik Binom néven is, és egyértelműen a titkosszolgálatokhoz köthető. Kétségtelen, hogy ez az összehangolt támadás sokkal inkább irányult a bizalmatlansági indítvány sikerét előre vetítő Dragnea-féle magabiztosság ellen, mint a magyar közösség ellen. Furán hangzik, de kétségtelen: kapóra jött a magyar kártya a Dragnea féle vonal megakasztásához. Hogy végül a bizalmatlansági indítvány mégis sikerrel járt, az nem a PSD-ALDE koalíció szavazatain, hanem néhány kisebbségi képviselő szavazatán múlott, akiknek politikai felelősségük nem mérhető egyetlen más politikai szervezet színeiben megválasztott képviselő vagy szenátor felelősségéhez sem. Számomra nem kérdés az, hogy ugyanaz a háttérhatalom működtette ezt a magyarellenes hisztériát, mint amelyik visszaállamosította (pontosabban visszaállamosíttatta a bíróság kezével) a Székely Mikó Kollégiumot, amelyik nekiment Nagy Zsoltnak, Antal Árpádnak, Mezei Jánosnak, Horváth Annának, Ráduly Róbertnek, amelyik minden eszközzel meg akarja akadályozni a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium működését, és hadd ne soroljam. Traian Basescu pedig, miközben Elena Udrea kapcsán olyan erőteljesen próbált szembemenni ezzel a háttérhatalommal, most közös ellenségképet, közös célt talált velük: megtérdepeltetni Dragnea pártját. Vitán felül áll természetesen az, hogy amennyiben Liviu Dragnea törvényt sértett, akkor azért felelnie kell. Csakhogy itt sajnos az történt, hogy egy párton belüli hadakozás a parlament színterére került, és ebben a belső nagy politikai mosakodásban a magyar közösség lett a szappan. A titkosszolgálatok által vezényelt egynapos propaganda pedig kettős eredményre vezetett: egyrészt általánossá változtatta a magyarellenességet (ez az egyesülési centenárium küszöbén talán a legnagyobb vívmány), másrészt elvonta a politikum figyelmét a politikai válság valós gyökeréről, hisz úgy tűnt, hogy ez az egész állapot a magyarok miatt ilyen áldatlan.
Meggyőződésem, hogy a magyar közösség érdekérvényesítő mozgástere visszazuhant a marosvásárhelyi fekete március időszakába: ma semmilyen kisebbségi jogi kezdeményezés nem tud átmenni a parlamenten, mert a titkosszolgálati rohamterv pillanatok alatt képes aktivizálódni, bármikor meg lehet nyomni azt a bizonyos gombot.
Korábban is állítottam – a koncepciós perek kapcsán –, hogy a titkosszolgálatok és az igazságszolgáltatás, a titkosszolgálatok és a média, valamint a titkosszolgálatok és a politikum összefonódása olyan mélységű, hogy ez már régóta a jogállamiságnak, a kiszámítható és független igazságszolgáltatás működésének, a jogérvényesítésnek (ezen belül kiemelten a magyar közösségi jogérvényesítésnek) akadályává vált. Ki kell jelenteni, hogy ma Románia nem jogállam: a társadalmat és annak különböző hatalmi elemeit olyan gócpontok irányítják, amelyek nem demokratikus választások eredményképpen születtek. Ugyanez a gócpont képes irányítani a Rezist-típusú mozgalmakat – de ha érdeke majd úgy kívánja, akkor az ezzel ellentétes mozgalmakat is. Ugyanez a gócpont teszi lehetővé azt, hogy egy jogállamban példátlan módon a jogalkalmazó (konkrétan igazságszolgáltatás) tiltakozásának ad hangot a törvényhozó hatalom kizárólagos hatáskörébe eső egyes törvénytervezeteiről. Ugyanez a gócpont minden eszközzel (akár emberek utcára rángatásával is) meg kívánja akadályozni az Alkotmánybíróság döntéseinek érvényesülését. És nyilván ugyanez a gócpont mondja meg a bírónak, hogy el kell venni a magyar egyházaktól az ingatlanokat, le kell venni az épületekről zászlót és feliratot, be kell szüntetni a magyar iskolákat, el kell némítani a magyar közösség hangosabb, népszerűbb – és ezáltal számukra kényelmetlenebb, veszélyesebb – vezetőit.
Korábban is állítottam, ma is meggyőződésem: mindaddig, amíg ez a gócpont ebben a formában és ilyen intenzitással képes felülírni minden demokratikus és alkotmányos rendet vagy szabályt, addig fölösleges bármilyen magyar közösségi jogbővítési szándék. A társadalom szervezetét rákként átszövő háttérhatalom visszaszorítása, kiműtése, alkotmányos helyretétele nélkül bármilyen magyar ügy vagy jog papíron marad – ha egyáltalán ezek után lesz még parlament, amely megszavazná azokat a gócpont támadásai ellenére. Bármilyen jog – köztük a magyar közösség bármilyen joga – kizárólag jogállami keretek között, független és befolyásmentes igazságszolgáltatás mellett érvényesíthető. Ha ezek nincsenek, akkor a papírjog épp annak a diplomáciának az eszköze marad, amely elbölcsködi, hogy milyen modellértékű a román kisebbségvédelem. Ebben a hangulatban és ebben a jogállami deficitben bizton állítom, hogy ha netán bár egyet is elfogadtak volna az RMDSZ javaslatai közül is, az kevésbé lenne a magyar közösség tényleges joga, ám sokkal inkább lenne lobogtatható eszköz a román diplomácia kezében – épp a nemrég általunk beterjesztett árnyékjelentésekkel szemben. Ilyen értelemben szükség volna a prioritások átértékelésére, hisz csak akkor lehet jogbővítést, valós jogalkalmazást és kiszámítható jogérvényesítést tervezni, ha elsősorban adott maga a közeg, a jogállam léte, a jogot a maga valóságában értelmező igazságszolgáltatás. És ez, ebben a Dragnea-ellenes hangulatban, természetesen azt is magában foglalja, hogy aki bűnös, az feleljen tetteiért – de aki ártatlan, az képes legyen igazát érvényesíteni. A jog – legyen az egyéni szabadságjog, közösségi szimbólum, magyar nyelvi jog – abszolút jellege nyilván mindig valamelyest érzékeny a társadalom szubjektivitására. De soha nem szabad függnie egy utasításra teljesítő bírótól, ügyésztől, gombnyomásra beinduló politikusi vagy újságírói kirohanástól.