Meguntam és elfáradtam. Fáj és dühít.
Markó Attila utolsó frissítés: 2017-03-31 16:50:52Fáj és dühít, hogy jogilag és tényszerűen is hiába biztos az igazam, hogy ezzel már szart sem érek.
Fáj és dühít, hogy az én szülőhazámban most már végérvényesen megomlani látszik a parlamenti demokrácia. Fáj és dühít, hogy a hatalmi ágak közötti alkotmányos egyensúly megtört, hogy a jog uralmának helyét átvette a gyűlöletkeltő, általánosító megfélemlítés, ellehetetlenítés. Fáj és dühít az igazságszolgáltatás manipulálhatósága, függetlenségének elvesztése. Fáj és dühít, hogy miközben a szekusok és baráti ügyészeik nyomására sürgősségi kormányrendelettel kényük-kedvük szerint és társadalmi ellenszegülés nélkül módosítgatják a büntető jogszabályokat, aközben lassan már senki sem vállalja fel, hogy az ártatlanság vélelmére vonatkozó európai direktívát, vagy olyan alkotmánybírósági döntéseket beépítsenek a jogrendszerbe, amelyek elejét vehetnék például különböző tényállások önkényes és visszaélésekre alapot adó értelmezésének – lásd a hivatali visszaélés „in mod defectuos” elemét. Fáj és dühít, hogy miközben joggal és okkal százezrek tüntettek egy hibás és politikailag is lehetetlen módon elfogadott jogszabály eltörléséért, ezek a százezrek ezzel meg is álltak, és a jogállamiság védelmére létrejött „Rezist” mozgalom már nem érdekelt abban, hogy a jogállamiság védelmében a helyes és szükséges lépéseket is kierőszakolja. Fáj és dühít az is, hogy vannak olyan elemzők, akik a mennyekbe emelik és sikeresnek minősítik a román korrupcióellenes küzdelmet, közben meg elfelejtik azt, hogy egy jogállamban fogalmilag kizárt az orvosolhatatlan jogi visszaélés, és hiába ezer helyes döntés, ha akár egyetlen esetben is az alkotmánybíróság kénytelen beszólni a hatalmi ágak szétválasztásának biztosítása érdekében, vagy ha egyetlen esetben is bizonyítható az ügyészi visszaélés. Ezekről bővebben írtam már korábban, de legyen rá példa Nagy Zsolt börtönbüntetése úgy, hogy a védelemhez való alapvető jogától fosztották meg azáltal, hogy nem engedték hozzáférni a vád bizonyítékainak egy részéhez, legyen példa az, hogy a Mikó-perben olyan dolgok miatt ítéltek el, amivel soha nem is vádoltak az ügyészek, illetve legyen példa saját peres „gyűjteményemből” az is, amikor az ügyész letartóztatásomat rendelte el egy olyan ügyben, amiben a saját maga által összeállított iratcsomóból eleve tudnia kellett volna, hogy ott sem voltam azon az ominózus ülésen – és ezt tetézendő, mindaddig nem volt hajlandó ejteni az ellenem hozott vádakat, amíg egy fél év múlva újabb ügyet nem gyártott nekem. Fáj és dühít, hogy jogilag és tényszerűen is hiába biztos az igazam, hogy ezzel már szart sem érek.
Na szóval én már meguntam és elfáradtam, fáj és dühít. Már az sem tud vigasztalni, hogy egy kártérítési ügyet nem is olyan rég megalapozatlanság miatt visszadobtak a bírók, hisz jön helyette pontosan annyi, ahányat a mindenek felett álló ügyészek büntetlenül nem szégyellnek, vagy egy alkotmányossági sebekből vérző, rendbe nem tett jogszabályi környezet megenged. Feladom. Végleg. Majd csak megleszek valahogy, mert mellettem vannak mindazok, akik számomra fontosak.