OLVASÓI LEVÉL
Marosvásárhely választások után és előtt
Dobrai Zsolt Levente utolsó frissítés: 2016-06-08 15:15:04A marosvásárhelyiek június 5-én fontos csapást mértek a városházán tizenhat éve uralkodó status quora: megváltoztatták a városi tanácsosi helyek megoszlását.
Most viszont nem a kampány és a stratégia szinte teljes hiányának problémájáról szeretnék szólni néhány szót, hanem arról, hogy azok a marosvásárhelyiek (magyarok és románok egyaránt), akik különböző megfontolásból a jelenlegi városvezetéssel elégedetlenek, nos azok június 5-én fontos csapást mértek a városházán tizenhat éve uralkodó status quora: megváltoztatták a városi tanácsosi helyek megoszlását. Tehát, annak ellenére, hogy Florea polgármesterként olyan pozícióban maradt, melyből az új felosztású tanács munkáját döntő módon befolyásolhatja, pozíciója gyengült. Az őt támogató politikai alakulat – idén a PNL, korábban az Marosért Szövetség (PDL-UNPR-PER) – hét tanácsosi helyéből hatot tartott meg, a PSD pedig négy helyet szerzett. Az RMDSZ idén is 10 tanácsosi helyet foglalhat el, míg az új helyi párt, a POL/SZEP, mely alakulása óta éppen azt a célt tűzte ki magának, hogy megtörje a helyi pártok monopóliumát, mostantól három helyet tölt be. Ez azt jelenti, hogy a hagyományosan és burkoltan nacionalista pártok többsége megszűnt a tanácsban.
Ez az új felállás elvileg alkalmas arra, hogy bizonyos kulturális kérdésekben (kétnyelvű utcanévtáblák, intézményi kétnyelvűsítés, interkulturális események, rendezvények szervezése stb.) előrelépés történjen az elkövetkező négy évben. A városháza például olyan helyi projekteknek a támogatásából is kivehetné részét, mint az András Lóránd Társulat által kezdeményezett kortárs művészeti központ megvalósítása, vagy átláthatóan kezelhetné a tér- és területrendezési ügyeket, pályázatot írhatna ki magyar és román nyelvtanfolyamok indítására a kölcsönös megismerés és/vagy a nyelvi felzárkózás jegyében stb.
Ezek, meglátásom szerint, gesztusértékű intézkedések volnának, melyek jeleznék a városlakók számára, hogy a nyelvi jogok érvényesüléséről vagy a kulturális normalitás alapfeltételeiről is lehet dönteni Marosvásárhelyen. Amíg a közösségi kohézió kiépítésének ilyen és sok más ehhez hasonló minimális feltételei nem adottak, más területeken, mint például az önálló, független munkaszervezés, a döntéshozatal és az önkormányzás decentralizálásának ágazati szakszervezetek horizontális működésén keresztüli kiépítése vagy más, hasonló közösségi és emberjogi előrelépések, melyek ugyancsak rendkívülien bonyolultak és összetettek, szóval ilyen téren aligha lehet tapodtat is mozdulni, mi több, ez utóbbiak szóba sem jöhetnek a nagyobb nyilvánosság előtt.
A közbeszéd és a közös cselekvés, ember és politika viszonyát akkor tudjuk megváltoztatni Marosvásárhelyen, ha minél többen, egyre többen vállaljuk, hogy ötleteink vannak, melyeket érdemes megvalósítani, és hogy a mandátummal felruházott tanácsosaink munkáját figyelemmel követjük, ha kell, kollektív nyomásgyakorláshoz folyamodunk, amikor elégedetlenek vagyunk választottaink ügyintézéseivel, munkájával. Szóval nem csak a választottaknak, hanem a választóknak is felelőssége bekapcsolódni bizonyos döntéshozatali folyamatokba.
Az ilyesmire vannak előírt és unortodox módszerek is. Egy önkormányzat pedig csak akkor működhet demokratikus(abb)an, ha vannak a közösségben szép számmal olyanok, akik figyelemmel követik a városi tanács munkáját, azonosítani tudják a visszaéléseket, önkényes eljárásokat, hiányosságokat, illetve a jogorvoslás és az érdekképviselet autonóm módszereit.
Európa-szerte növekvőben vannak olyan lokális civil önszerveződések, melyek többek között abból a felismerésből jöttek létre, hogy a négy évente megszervezett önkormányzati, országos vagy európai parlamenti választásokon – melyekre bizonyos orgánumok előszeretettel és szarkasztikusan „a demokrácia ünnepeként” hivatkoznak – való részvétel önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az adott kormányzat (főképp a helyi és/vagy a regionális) valóban demokratikusan működjön. Illetve abból a felismerésből, hogy a törvények nyújtotta szabadságjogaink egyre gyakrabban, egyre láthatóbban puszta formalitást, megszeghető szabályokat jelentenek egy olyan korban, ahol a politikai és gazdasági elit érdekeinek összefonódása, a pénzügyi szektor, a nagyvállalatok, a fogyasztói társadalom dominanciája érvényesül szemben a demokráciát kiterjeszteni, megszilárdítani szándékozó kollektív akarattal, mozgalmakkal.
Noha a társadalmi valóság sosem ennyire „egyértelmű”, azaz fekete-fehér, ezek a tendenciák léteznek és tartani lehet felerősödésüktől, függetlenül attól, hogy Isztambulban, Marosvásárhelyen vagy Barcelonában élünk. A gondolatok és a közös cselekvés nem ismernek határokat, ezért készek kell legyünk arra, hogy belássuk – és e belátás tükrében cselekedjünk – a hatalom (döntések és kollektív cselekvések sorozatának hálózata) nem egy személyben vagy egyetlen testületben összpontosul, nem Florea, Bretfelean vagy Soós Zoltán Marosvásárhely városának tótumfaktuma, ellenben, ami valóban döntő lehet, az a különböző helyzetekben, ügyekben megszervezett és kifejezett közös, konszenzuális akarat.
A várossal kapcsolatos gondolatainkat meg kell fogalmazzuk, nyilvánosan meg kell vitassuk őket ahhoz, hogy körvonalazható legyen, milyen irányt vegyen a város, mik a prioritásaink. Úgy gondolom, útmutatóul szolgálhat ennek keresésében akár Kolozsvár is, néhány tekintetben (pl. diáktanácsok müködése, önkétesség) Sepsiszentgyörgy is, de alapvetően azok a kevésbé látható, tőlünk távolabbi, de az aktív kolozsvári, bukaresti kulturális/civil életet részben meghatározó municipalista mozgalmak, melyeket a domináns médiák (hazaiak és külföldiek egyaránt) valamiért nem tartanak annyira relevánsnak, hogy rendszeresen beszámoljanak nekünk róluk.
Ilyen például a múlt évi spanyolországi helyhatósági-regionális választások egyik lokális győztese, a Barcelona en Comú, azaz a Közös Barcelona nevű platform. Az Ada Colau „vezette” platform azokból a kollektív önszerveződő mozgalmakból, projektekből született, melyek a társadalmi igazságosság, a fenntarthatóság és a részvétel-inklúzió elveinek érvényesítésére törekedtek és állandóan változó konfigurációkban, lokálisan vagy országosan szerveződő horizontális platformokban tevékenykedtek (pl. a PAH – a lakáshitelek által bajba jutott emberek platformja, aminek romániai megfelelője a bukaresti Frontul Comun pentru Dreptul la Locuire vagy a kolozsvári Grupul de Acțiune Locală pentru Incluziune Locativă, vagy szintén jó példa a kolozsvári La Terenuri - Spațiu Comun în Mănăștur több éve működő projektje stb.). 2015-ben a Barcelona en Comú tanácsosi listája kapta a legtöbb szavazatot, a spanyol fővárosban, Madridban pedig a szintén municipalista Ahora Madrid (Madrid Most) platform jelöltje, Manuela Carmena nyerte meg a választásokat.
Az iránymutató példák sorát hosszan lehetne folytatni, azonban ami ezekben az önszerveződő modellekben mind közös, az az, hogy egy adott politikai holtpontról elmozdulni akaró tevékeny közösség termékei, melyek azért működhetnek a közösségi/politikai önszerveződés, az önkormányzat fogalmának és gyakorlatának megújítására törekvő alternatívákként, mivel egyszerre önreflexívek/elméletiek és gyakorlatiak/horizontálisak, azaz egyszerre próbálják teljesíteni elképzeléseik személyi és szervezeti-intézményi feltételeinek tárgyiasulását.
Tudom, hogy a marosvásárhelyi feltételeket erőltetve sem tudnánk párhuzamba hozni azokkal a feltételekkel, melyek az itt említett városokban többé-kevésbé megvannak, viszont ha nem kezdünk el a többek között általam érintett problémákról, jelenségekről nyilvánosan beszélni, az uralkodó kontraproduktív autonómia-diskurzusokat esetleg átértékelni, úgy gondolom, semmivel nem járulunk hozzá olyan haladó szemléletű elképzelések és gyakorlatok megismertetéséhez, bevezetéséhez, melyek élhetőbbé, szabadabbá és közössé tesznek egy várost.