OLVASÓNKTÓL
Az erdmagyar kollektív apátia, avagy süvít a szél a Kárpátokon innen
Kruppa Noémi utolsó frissítés: 2015-11-04 10:48:41Kimondatlanul azt gondoljuk, különbek vagyunk, és természetesen jobbak, és semmiképpen sem tartozunk „ide”.
Ahogyan Mihály Lászlónak, péntek óta nekem is két, párhuzamos, látszólag egymást sosem keresztező szálon fut a Facebook idővonalam. A barátaim több mint fele román, a román barátaim több mint fele bukaresti, ezért alkalmam volt rengeteg általuk megosztott cikket, blogbejegyzést, videót megnéznem a történtekről, a Kárpátokon innen viszont süvít a szél, és még Caragiale-hoz sem kell visszanyúlnunk, hogy a zeitgeist abszurdumát lássuk, olyan önfeledten okádjátok, kedves erdmagyarok, a vacsorátokról készült fotókat.
Ez a tömeges, lokálpatriotizmussal legitimizált apátia sajnos végigkísérte az életem Kolozsváron töltött javarészét, és lépten-nyomon belebotlottam a társadalmi, kollektív élet minden szférájában, középiskolában, felsőoktatásban, és a családom legszűkebb köreiben is. Bármiről is legyen szó, szublimáltan, a kollektív erdmagyar tudatban mindig azt véltem felfedezni, hogy itt mi kimondatlanul azt gondoljuk, különbek vagyunk, és természetesen jobbak, és semmiképpen sem tartozunk „ide”.
A szomorú valóság viszont az, hogy hiába empatizálunk leginkább a főhőssel, hiába hisszük azt magunkról, hogy mi vagyunk az egy a százból, ez a mentalitás, mivel kollektivizált, egy tömeg tűhegynyi részévé tesz minket, egy olyan tömeg részévé, melyhez mi, erdélyi magyarok, nem akarunk tartozni, és egy olyan tömeggé, mely Trianon óta nyalogatja a sebeit, és makacs tiniként megtagadja azt a társadalmi szintű szerepvállalást, mely nem kizárólag a személyes szféráját illeti.
A még szomorúbb tény meg talán az, hogy társadalmi és felelősségvállalás terén szinte semmit sem tudunk letenni az asztalra, mely képzelt felsőbbrendűségünket igazolná, hogy régió létünkre is úgy működünk, mint egy falu, hogy kisujjunkat sem mozdítjuk, ha nem szólít fel rá X (X-et behelyettesítheted tetszőleges erdélyi magyar párttal, városatyával, lelkésszel, alkalom adtán magyarországi párttal stb.).
Az elmúlt 4 évben Kolozsváron, egyetemi város lévén, megmutatkozott annak a ’89 után született generációnak a foga fehérje, mely mára már felnőtt, és alkalomadtán szolidaritását fejezte ki az Európa-szerte folyó Pro-Democracy tüntetéshullámmal, felfüggesztette a bányatörvény jóváhagyását, a demokratikus világgal együtt tüntetett a SOPA ellen, az LGBT jogokért, a külföldön élő állampolgárok szavazási jogáért, az a generáció, mely november 4.-én Kolozsvár főterén újra találkozik, az a generáció, akiket ti az autótok, a buszok, a kávézók ablakából, vagy éppen otthonotok kényelméből, egy mainstream média által eltorzított ködön át néztek majd.
Azt mondjátok, kedves barátaim, hogy magánügy a gyász, hogy a közösségi médián tett megnyilvánulások nem feltétlenül tükrözik azt, amit éreztek. Tükrözzék hát reggeliteket, ebédeteket, vacsorátokat. A Colectiv tömegkatasztrófa szimbólumai közösségi médián való megosztása mellett számos online megnyilvánulással vehettek részt, akár íróasztalotoknál ülve is abban, ami jelenleg azokon az országhatárokon belül történik, melyben éltek. Íme néhány tipp:
- külföldi ismerőseiteket tájékoztathatjátok a valós történtekről, hisz a nemzetközi médiához gyakran késve, sarkítva érkeznek a hírek
- ismerőseiteket tájékoztathatjátok arról, hogy melyek a hozzájuk legközelebb lévő, ad-hoc véradóközpontok, melyekben a sebesülteknek célzottan lehet vért adni
- megoszthatjátok azokat a felületeket, melyeken adományokat gyűjtenek a sebesültek és családjaik, valamint az elhunytak számára is
- elolvashatjátok és kibővíthetitek, terjeszthetitek azt a követelménylistát, melyet a bukaresti tüntetők állítottak össze
Kérdőjeles marad, hogy tiszta lelkiismerettel nevezhetem-e a barátaimnak azt a közösséget, melyben rágalom azt mondanom, hogy ugyanannyira vagyok román, mint magyar. A kevés, kül- és belföldön élő magyar barátomnak, aki bármilyen szerepet is vállalt ezügyben pedig köszönettel tartozom.