A MEDVE NEM JÁTÉK
Megváltják-e Székelyföldet az önkormányzatok autonómiahatározatai?
Borboly Csaba utolsó frissítés: 2015-08-09 18:28:45Ráduly Róbert Kálmán három tusványosi "nemzetpolitikai" kijelentéséről.
Azt javaslom, ne essünk abba a csapdába, amibe az egyszeri székelyföldi téeszelnök, aki a merénylet áldozatává vált Reagan elnök iránti együttérzését úgy fejezte ki, hogy „ez a sorsunk nekünk, elnökökül”. Kabát-kabát s elnök-elnök vagy polgármester, de azért nem szerencsés a polgármesteri, megyeitanács-elnöki pozíciót összetéveszteni a Fehér Házzal, bármilyen nagy formátumú, utat soha nem tévesztő politikus üljön is benne.
Ezen a ponton bújnak elő, mint szög a zsákból, azok a tusványosi kijelentések, amelyeket számos önkormányzati vezető – köztük jómagam – nehezen tud értelmezni. A sajtó által közvetített diskurzusból Ráduly Róbert Kálmán három kijelentése emelkedik ki. Az egyik szerint „azt kell megértetni az Amerikai Egyesült Államokkal”, hogy Székelyföld autonómiájának ügye a térség egyetlen stabilizációs lehetősége. A másik szerint a székelyföldi önkormányzatok autonómiaügyben „gyengén muzsikálnak”, mert sokan közülük nem fogadták el az SZNT által javasolt úgynevezett autonómiahatározatot. A harmadik a legkeményebb: „2016-ban ott, ahol nem fogadták el az önkormányzatok az autonómiahatározatot, söprünk” – állítja Ráduly. Azt gondolom, hogy egy ilyen súlyos kijelentést egy kicsit jobban meg kellene gondolni s indokolni. Ez a beszéd röviden összefoglalva ugyanis azt üzeni, hogy a Székelyföld területi autonómiájának megteremtését szolgáló jogszabályi keret megalkotásában a székelyföldi önkormányzatok rendelkeznek hatáskörrel (pedig nem rendelkeznek, mert bukaresti parlamenti hatáskör), hogy ennek legfőbb eszköze az SZNT-féle autonómiahatározat, amely olyan fontos mérföldkő, hogy aki ezt nem teljesíti, azt ki kell söpörni a helyi politikából.
A Székelyföld autonómiájával én magam úgy vagyok, mint az egyszeri székely ember a házastársi szerelemmel: egyszer megmondtam, hogy ezt tartom a legfontosabb stratégiai célnak, s nem fogom ezt ismételgetni mindennap. Majd ha változás lesz ezen a téren, szólok. Az autonómia iránt elkötelezett önkormányzati vezetőként az tehát a kérdésem: az SZNT-féle határozat tényleg az a próbakő, ahol elválik az ocsú a búzától? Valóban ez lenne az autonómiaküzdelem Szent Grálja? Hogyha igen, akkor pontosan hogyan is fog működni? Eddig azt láttuk, hogy 55 határozat született, ezeket a prefektusok mind megtámadták a bíróságon, és az önkormányzatok kivétel nélkül elveszítették a pereket első fokon. Tudtommal néhány esetében nyújtottak be fellebbezést az érintettek az elsőfokú bírói döntések ellen. Mások mellett Csíkszereda sem fellebbezett a mai napig.
Nemzetközi szinten az Európa Tanácsban az ügy a vitáig se jutott el, szakbizottsági szinten született döntés arról, hogy a kérdés tagállami kompetencia, nem foglalkoznak vele plenáris ülésen. Innen akkor hogyan tovább? Pontosan hogyan akarjuk „megértetni” Európával és az Egyesült Államokkal, hogy a Székelyföld autonómiája a stabilizáció sarokköve? És mennyiben segíti a „megértetést”, ha 55 helyett 99 elkaszált határozatunk van?
Félreértés ne essék: minden, az autonómia irányába mutató kezdeményezést szimpátiával kísérek. Lehet, hogy az SZNT-féle kezdeményezés is egy lépés az autonómia felé. Én nem ebben az útban hiszek, és nem vitatom el senkinek azon jogát, hogy abban higgyen, amiben jónak látja. Lássuk a jogi procedúra végét, és adja Isten, hogy ne legyen igazam: állapítsa meg valamilyen belföldi vagy nemzetközi instancia, hogy a prefektusok jogtalanul jártak el, amikor megvétózták a határozatokat. Csakhogy ehhez a jogi harchoz akár egyetlen határozat is elég lenne. Ha egy település kiharcolja a jogot, a többi automatikusan megkapja. Semmi szükség tehát arra, hogy egy ilyen kezdeményezés mentén „jó” és „rossz” székelyekre osztassanak az önkormányzatok vezetői, és utóbbiak „kisöpörtessenek”, mint a pénzváltók a templomból, és a nyári politikai uborkaszezonban a román sajtónak 55-ször legyen alkalma kárörvendően beszámolni e perekről.
Azt gondolom, hogyha valami, akkor a „kisöpréseket” követelő vagdalkozás biztosan nem visz közelebb az autonómiához. Egyetlen olyan magyar önkormányzati vezetőt sem ismerek Székelyföldön, aki ne támogatná az autonómia gondolatát (jelenleg éppen azon dolgozunk, hogy a román önkormányzati vezetők véleménye ilyen irányban változzon). A célok tekintetében tehát nincs vita, a cél elérésére azonban mindenki más eszközöket használ: van, aki a határozatokban hisz, és van, aki a Székely termékben, a székely történelemtankönyvben és a székelyföldi munkahelyekben, az Egyesült Államok geopolitikai döntéseinek befolyásolását pedig meghagyja a diplomaták és egyéb arra hivatottak számára. Ezek a kezdeményezések jól megférnek egymás mellett, mint ahogy a kezdeményezések kritikája is elfér a politika porondján.
Kicsit sem haragszom Ráduly Róbertre, amiért szerinte én „letértem” a helyes útról: közszereplőként tiszteletben tartom mindenki jogát arra, hogy véleményt alkosson a politikai tevékenységemről, és örülök neki, ha a véleményét el is mondja. A kritika hasznos. Ami nem hasznos, az a „kisöpréssel” való fenyegetés. Nem gondolom, hogy keményen dolgozó, a településüket fejlesztő, identitásőrző programokat kezdeményező, munkahelyeket teremtő vezetőket azért kellene pellengérre állítani, mert nem fogadtak el egy SZNT által javasolt határozatot. A sértő fenyegetőzés ráadásul fölösleges is, hiszen ilyenfajta „kisöprésre” a valóságban csak a választói közösségeknek lenne lehetőségük, ők pedig ennél összetettebb módon értékelik a vezetők teljesítményét. Eltekintve a politikai szinten vezényelt puccs lehetőségétől, nincs tehát mód a beígért „kisöprésre”; puccs pedig nem készül – nekem legalábbis nem szólt senki.
Az a javaslatom, hogy a véleménykülönbségek fenntartása mellett, ámde vagdalkozás helyett próbáljuk az energiákat az építkezés irányába csatornázni. Örömmel hallottam, hogy Ráduly Róbert a jövőben több energiát kíván az autonómiaküzdelemnek szentelni. Távol álljon tőlem, hogy feladatokat osztogassak másoknak, de jelzem, hogy személy szerint szívesen látnám Ráduly Róbertet az RMDSZ székelyföldi autonómiafelelőseként: ebben a minőségében lehetősége lenne egységes platformra hozni a különböző autonómiakoncepciókat, az egységesített elképzelés mögé felsorakoztatni valamennyi magyar politikai erőt, és ezzel új lendületet adna a küzdelemnek. Ki tudja, talán még engem is meg tud győzni az SZNT-féle határozat fontosságáról.
Egyvalamiben biztosan egyetértünk Ráduly Róberttel: szerintem is lesz autonómia. Hogy mikor és miként, az még nagy kérdés számomra, de ha kitartóak vagyunk, célhoz érünk.
A Castro-féle kubai forradalom győzelmét követően állítólag Che Guevara megkérdezte a főnökét: „Szerinted valaha visszaállítja velünk a diplomáciai kapcsolatot az USA?” Mire Fidel Castro viccesen azt felelte: „Persze, majd ha az elnök fekete lesz, a pápa meg argentin, mint te.” Ezen aztán mind a ketten jót derültek akkor.
A világ változik, és a legvalószínűtlenebbnek tűnő forgatókönyvek is megvalósulhatnak, ha a megfelelő lépéseket a megfelelő időben tesszük meg. A 90-es években a kétnyelvű feliratok, az anyanyelv használata a közigazgatásban elérhetetlennek tűnt, és mára a helyzet, bár nem tökéletes, lényegesen változott. Arra kell kérni a Jóistent, hogy segítsen javítani azon, amin javítani tudunk, elfogadni azt, amin nem tudunk változtatni, és világosítsa meg az elménket, hogy meg tudjuk különböztetni ezt a kettőt egymástól, mint az egyszeri tanácsadó a báránytól a pulikutyát.