VÁLASZ EGY CIKKRE
Mosdóvízzel a gyermeket is
Rácz Norbert Zsolt utolsó frissítés: 2015-03-16 15:09:36Azt hittem, hogy a leegyszerűsített, bombasztikus, szenzációhajhász stílus helyett esetleg egyesek, az érdeklődők, több információt kérnek majd.
Pénteken olvastam el az írást, és szentül meg voltam győződve arról, hogy az nagyon gyorsan a lap aljára kerül, hiszen – gondoltam én – mindenki megérzi majd, hogy a valóság nem pont az, amit nekünk az író kínál. Azt hittem, hogy a leegyszerűsített, bombasztikus, szenzációhajhász stílus helyett esetleg egyesek, az érdeklődők, több információt kérnek majd, hogy megérzik a tendenciózus gondolatvezetést, az egyoldalúságot. De tévedtem! Éppen ezért gondoltam úgy, hogy legalább – ismétlem – az archívum számára szükség van egy másik hangra is. Annyit még, hogy írásom nem az iskola hivatalos válasza, hanem egy kollégista véndiák, újabban pedig két kollégista gyermek apjának a véleménye. Hát tessék!
Először is, elviekben nem értek egyet a XI. humán osztály bekamerázásával! Arra kérem az Olvasót, hogy ezt az első mondatot ne felejtse el, amíg az írásomat olvassa. Azért éreztem mégis szükségesnek írni, mert több szempontból is övön alulinak érzem mind a Transindexen megjelent cikket, mind a Facebookon megjelent gyűlöletáradatot. Megpróbálom tehát valamennyire koherensen összefoglalni a mondandómat. Adott szerintem egy dacosabb, nehezebben kezelhető osztály, ahol az elmúlt két és fél év (tizenegyedikesekről van szó) létrehozott egy belső kohéziót, egy „rablóvirtust”: ilyenek vagyunk mi, „rosszak”, de vagányok, lazák, kreatívak, lázadók és „establishment-ellenesek”. A felvett szerep természetesen megköveteli a válogatott szívatásokat, amiknek alá lehet vetni a tanári kart. Nyilván csak a fantázia szab határt ebben a kérdésben. S persze vannak tanárok, akiket lehet szívatni, mert „kérik”. Diákként (ugyanebben az iskolában, de egy másik évezredben) mi is hasonlók voltunk. Most is emlékszem (most már nem annyira büszkén) arra a zsigeri gyönyörre, amit nyújtott egy-egy jó poén, egy-egy megbőgetett fiatal tanárnő, vagy egy-egy csődöt mondó egyetemista, aki gyakorlatozni jött be, de nem tudta, hogy hová. Közben a viccek eldurvulnak, a poén húsba vág, és a tanár is ember (nem démon, nem angyal és nem gép), egy idő után már nem veszi a lapot, ingerültebbé és érzékenyebbé válik. Végül aztán szakad a cérna és drasztikusabb, megkérdőjelezhető megoldást választ a fegyelmi bizottság. Jön a kamera, mert mit tehet mást? Ordibálni nevetséges és értelmetlen, tettes nincs, pofozkodni hál' Istennek nem szabad. A kemény, lázadó osztálynak rögtön eszébe jutnak a jogai, hogy ők egy valóságshow-ban élnek, hogy ezt már Orwell is megírta, és különben is ez az egész iskola egy börtön. Csengi (jól ismerem, remélem, hogy nem haragszik rám azért, hogy így használom a nevét) kipakol Főcze Jánosnak, aki jó anyagot lát a dologban, s felszínesen utánanéz a dolgoknak, majd szépen úgy vezeti a gondolatot, hogy abból kerekedjen ki egy egyértelműen elfogult és felszínes, de botrányízű cikk. Az ember valósággal hallja olvasás közben, amint kb. egy bekezdés után Pink Floyd-osra fordul a hangnem, menetelnek a kalapácsok, üvöltenek a kegyetlen tanárok, és darálják a szerencsétlen gyermekeket. Végül meg elszabadul a pokol. Már mindenki dönög, hőbörög és hőzöng, hozzászól, megoszt, cöcög és sajnálkozik. Az igazgatónő, az osztálynevelő, meg a tanárok, úgy ahogy vannak, inkompetens, rosszindulatú, farizeuskodó, kétszínű, félművelt bagázs (persze, látszik, hogy ez egy felekezeti iskola, mi mást is várna el az ember), akik túlreagáltak egy gyerekes kis csacskaságot, sőt, még a procedúrát sem tartották be, nem hívtak össze azon percben szülői értekezletet, félretéve minden egyebet a világon. Kiderül továbbá, hogy ebben az iskolában ennél sokkal rosszabb dolgok is megtörténnek (azt nem lehet tudni, hogy pontosan mi, de jobb is így, mert sejtelmesebb, és az olvasó fantáziájára lehet bízni, hogy a réseket zaftos bűnökkel, tanári túlkapásokkal, Orwell-i és Pink Floyd-os akkordokkal kitöltse), az a csoda, hogy eddig hogyan bírták ki az emberek szó nélkül.
A gond csak az, kedves Olvasó, hogy az imigyen vázolt kép nagyon sok sebből vérzik! A János Zsigmond Unitárius Kollégium nem pokol, hanem az adott tanügyi rendszerben az egyik legjobb alternatíva ebben az országban. Nem szabad elfelejteni, hogy a romániai tanügyi rendszer elavult, nem gyermekbarát, merev és túlzsúfolt. De látni kell azt is, hogy ebben az iskolában (is) a tanárok nagy része – a vezető pozícióban levők kivétel nélkül – arra törekednek, hogy élhetővé és hasznossá tegyék ezt a rendszert. Ezt pedig onnan tudom, hogy volt alkalmam több tanárral is beszélgetni, és tőlük hallani, hogy milyen akrobata mutatványokat visznek véghez annak érdekében, hogy a gyermekek maradjanak is valamivel, de közben legyenek képesek eleget tenni az egyre gyakoribb vizsgakövetelményeknek. Tudni kell azt, hogy van jó pár tanár ebben az iskolában, aki él-hal a munkájáért, pontosabban nem csak a tantárgyáért, hanem a tanításért. Ez hamar meglátszik az elért eredményekből is, mert azért még talán egyszer rá lehet kényszeríteni valakit, hogy elmenjen egy-egy versenyre, s ott teljesítsen is, de folyamatosan, csak kényszerrel kisajtolni a legtöbbet a diákból lehetetlen. Tudni kell azt is, hogy az iskolában szinte heti rendszerességgel zajlanak programok és rendezvények, amelyeket örömmel szerveznek maguk a diákok. Egy tizenéves nem marad fenn éjszakákon át, vagy nem költözik be a suliba egy pár napra, hogy ott aztán jóval többet tegyen az elvártnál csak puszta kényszerből. Az ember csak akkor dolgozik többet, ha motivált, ha látja a munkája értelmét, ha alkothat, és ezt – a tények erről beszélnek – meg is találják sokan a JZSUK-ban. Így motiválni nem lehet hivatástudat nélkül. Mindezt pedig úgy teszik tanárok (ezek az állítólagos kétszínű zsebdiktátorok), hogy a hónap végén szembe kell nézzenek azzal a nagyon sovány borítékkal, amivel az állam díjazza az erőfeszítésüket. Ilyen körülmények között, elvárható, hogy legalább a közvélemény legyen egy kicsit bölcsebb, és ne dőljön be gondolkodás nélkül egy felszínes írásnak, hanem próbáljon látni a színfalak mögé.
Most képzeljék el! Lejárt a hétvége, az igazgató, az osztálynevelő, a tanárok szépen végigolvasták, amint a Kárpát-Medence minden tájáról kórusban öntik rájuk a szitkokat olyan emberek, akik sose találkoztak velük, akik nem ismerik ezt az iskolát, vagy olyanok, akik ki tudja, milyen kisstílű frusztrációktól fűtve monomániásan fújják ugyanazt a lemezt, a valóságnak egy karikatúráját alkotva, hétfőn pedig fel kell varrni megint a mosolyt, elő kell venni a tananyagot, be kell menni az osztályba, le kell törölni a nyálat a székről, s úgy kell oktatni, hogy közben lelkesítsenek, buzdítsanak, szerettessenek meg egy megszerethetetlenül komponált tananyagot, és persze legyenek nevelők is.
Nem az a baj tehát, hogy felhorkant a közvélemény egy döntés fölött, hanem az, hogy itt a mosdóvízzel kiloccsantották sokan a teljes fürdőszobai berendezést is. Repül a kád, a tükör, a gyermek és a csempe, s marad az érdemtelenül bezsebelt sértés, a mi a fenéért érdemes ezt csinálni keserű érzése, és az egyre nehezebben összesepregethető lelkesedés, hogy azért talán minden hozzászólás, egyoldalú cikk, lejárató beköpés ellenére is érdemes talán tanítani.
A szerző a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkésze.