RMDSZ PANASZKÖNYV
Virág György észrevételei az RMDSZ-ről
utolsó frissítés: 2015-03-02 09:48:02Az RMDSZ akkor tért el a kilencvenes évek elején még tapasztalható lelkes, őszintén hívő és részsikereket elérő politikától, amikor nem volt képes kezelni a vezetés csúcsán kialakult személyi ellentéteket.
Sokat gondolkoztam azon, hogy megszólaljak-e az RMDSZ-t érintő panaszáradat (?) kapcsán. Most, több nap után, látva a hozzászólásokat, a sommás véleményeket, bejegyzéseket, úgy döntöttem, mégsem maradok csendben.
Lelkiismeret furdalásom van, hogy egykori közéleti vezetőként (az RMDSZ színeiben, 1992-2004) Magyarországra telepedtem (2011-ben), a kilencvenes években már ide telepedett fiam és unokáim közelsége miatt. Fiam és menyem nem „protekcióval”, hanem saját munkájuk révén kerültek Budapestre, itt élnek, dolgoznak, adóznak, anyagi megélhetésüket nem egykori vezetői múltam alapozta meg, sem ismeretségem, sem ismertségem révén nem jutottak előnyökhöz, bár volt, marosvásárhelyi és magyarországi, több évtizedes barátaim segítségét valóban élvezhették. Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert szinte minden hozzászóló, de számtalan publicisztikai írás a romániai magyar sajtóban is azzal vádolta-vádolja az RMDSZ vezetőket, hogy gyerekeiket „kiprotezsálták” külföldre. Biztosan volt ilyen eset is, de lányom például Ausztráliába ment férjhez, skót vejemet 1991-ben, Marosvásárhelyen ismerte meg, szóval közéleti vezetői helyzetemnek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ez az ismeretség 2000-ben házasságkötéssel pecsételődött meg. Ennyi magyarázkodás után hadd térjek a témára!
Bánt, hogy a romániai magyarság még egyáltalán megszólaló része olyan általánosító vádakat fogalmaz meg, amelyek részigazságát nem tudom ugyan vitatni, de az elutasításnak, a „monnyon le!” sehova sem vezető hozzáállásnak semmi értelme. Egykori belső emberként a szervezet minden, az első 15 évben elkövetett hibájáért felelősnek vallom magam, mint ahogy részsikereiért nem várok elismerést semmilyen formában. Hiszem ugyanis, hogy nagyon sokan voltunk a szervezetben olyanok, akik nem önös érdekből, nem saját anyagi gyarapodásunkat elsőrendű szempontnak tekintve dolgoztunk, hétfő reggeltől vasárnap estig valóban szolgálatként tekintettünk munkánkra. Ehhez természetesen megkaptuk a megfelelő javadalmazást, a reflektorfényt, az ismertséget, de a munkánkhoz kötelességszerűen tartozó, kül-és belföldi utazások, protokolláris események sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a „mezei RMDSZ-tagok” körében, mint a napi gyötrődések, a kényszerű kompromisszumok, a háttértárgyalások, a kudarcok és a gyakori tehetetlenség elviselésével járó kínok.
Fenti felsorolásom nem panasz: természetes, hogy a hétköznapok embere irigyelhette a sokszor pazarlóan bemutatott színes híreket a közszolgákról, hiszen a média leginkább ebben élte és éli ki magát, különösen a kilencvenes évek második felétől kezdődően. Nem is vitatom, hogy ezt a világon mindenhol láthatjuk, a negatív színben bemutatott, fontosnak gondolt emberek balfogásain csámcsog mindenki. Ez az ismertséggel járó hátulütő viszont szinte teljesen eltakarja mindazt, amit sajnálatos módon most éppen Nagy Zsolt börtönjegyzetei is jeleznek: nagyon sok emberünk sorsa bicsaklott meg végzetesen azért, mert jóhiszeműen vállaltak olyan közfeladatokat, amelyekre nem voltak felkészülve. (Nagy Zsolt nem ezért, hanem politikai manipulációk szenvedőjeként került a rácsok mögé, rendkívül sajnálom!) Van közöttük olyan, akinek szerencséje volt visszatalálni a hétköznapi életbe, miután önszántából lemondott a közszereplésről, de van olyan is, akinek ez nem adatott meg. Szeretném, ha ezt is hangsúlyoznák hellyel-közzel a kommentelők vagy legalább elismernék, hogy nem mindenki gazdagodott meg látványosan a politikai pályafutása következményeként, hanem bizony van, akit az élete nagyon súlyos megpróbáltatás elé állította vagy állítja.
Csak egy hivatkozás olyan személyiségünkre, akik szolgálatukat nem magánügyként kezelték:
Király Károly egyike volt azoknak a valós ellenállóknak, aki 1972-től szembe helyezkedett a diktátorral. Élete, családi környezete, barátai (már aki merte vállalni a vele való közelséget) sorsa olyan szenvedésekkel telt, amelyeket a legtöbben csak akkor ismerhettünk meg, amikor Nyílt kártyákkal című emlékiratai megjelentek. Király Károly volt az, aki már az 1990-es év első hónapjaiban is ott állt a barikádon, aki 1991-ben inkább nem ragaszkodott szenátori mandátumához, de egyedüliként nem szavazta meg az 1991 december 8-án elfogadott román Alkotmányt, tiltakozásul az első cikkely magyarokat és más kisebbségeket kirekesztő tartalma miatt. Ő volt az, aki következetesen harcolt az autonómiáért és miután az RMDSZ vezetősége gyakorlatilag eltávolította a parlamentből, visszavonulva a politikából tevékenyen részt vállalt a Páter Bank alapításában (ezt a Román Nemzeti Bank végül megakadályozta), de a Székely faluért Alapítvány vezetésével számos település gazdasági gyarapodását segítette elő. Addig, amíg közeli munkatársai némelyike, egykoron az Ő támogatásával vezető szerephez jutott, közismert Kovászna megyei magyarok, ellehetetlenítették munkáját. Ezekkel a keserű tapasztalatokkal telepedett át Magyarországra, ahol Mezőkovácsházán emlékiratai folytatásának szerkesztésén dolgozik. Azzal a reménnyel, hogy tapasztalatai segíthetnek majd az eligazodásban a romániai magyar közösség majdani vezetőinek. Igaz, a jelenlegi vezetéstől semmi jóra nem számíthat, hiszen a róluk kialakított véleményét nem biztos, hogy szívesen olvasnák. Ennek megfelelően „természetesen” az öntömjénező ünnepségsorozatra (25 éves az RMDSZ) bár még meghívót sem küldtek számára, arról pedig szó sem lehet, hogy emlékiratai megjelentetésében bármilyen segítségre számíthatna az RMDSZ részéről.
Véleményem szerint az RMDSZ akkor tért el a kilencvenes évek elején még tapasztalható lelkes, őszintén hívő és részsikereket elérő politikától, amikor nem volt képes kezelni a vezetés csúcsán kialakult személyi ellentéteket. Domokos Géza önkéntes visszavonulása után (ez is megérne egy „misét”) már az 1993-as, brassói Kongresszuson megválasztott Markó Béla sikere Tőkés László és Szőcs Géza ellenében, jelezte, hogy az addigi egységes szervezet táborokra szakad. Nem részletezném a történteket, de ez a személyi ellentét mindkét személyiség számára óriási veszteséget okozott, de a legnagyobb baj az, hogy a szervezet tevékenységének egészét is meghatározta. A közismert Neptun-ügy csak tovább rombolta az egységes szervezet mítoszát, Tőkés László pedig tiszteletbeli elnökhöz méltatlan módon a szervezet vezetősége egészének folytonos bírálatával, néha egyenesen gyalázásával még hívei egy részét is eltántorította a közösségi szerepvállalástól.
Súlyos, a későbbi éveket is megmérgező hiba volt, hogy első kormányzati szerepvállalása révén (1996) az RMDSZ nem tudott áttörést elérni sem az önálló, államilag finanszírozott magyar tannyelvű egyetem ügyében, sem a nyelvhasználat lényeges kérdéseiben. Az 1997-es, rendkívüli RMDSZ Kongresszus (Marosvásárhely, Sportcsarnok) kapkodása (Petőfi-Schiller egyetem, amiből ugyanúgy nem lett semmi, a néhai, Radu Vasile által vezetett kormány minden ígérete ellenére sem), az ott és akkor is hangsúlyosan kifejezett személyi ellentétek miatt (lásd még a Csapó József szenátor autonómia-tervezete teljes elbagatellizálását is), teljesen hiteltelenné tették a magyar választók körében a politikai szervezetünk egyéb, kétség kívül valós eredményeit is. A kiábrándulások sorozata vezetett oda, hogy a 2000-ben megtartott választásokon (helyhatósági és parlamenti) a magyarság részvétele nagyon visszaesett, hiszen az emberek azt látták, hogy hiába volt kormányon az RMDSZ, fajsúlyos kérdésekben nem sikerült áttörést elérni.
Szóvá tettem, szigorúan a szervezeten belül azt is, hogy a látványos anyagi gyarapodás, amely köreinket is éppen úgy jellemezte, mint a román politikai pártokat is, rendkívüli módon sért sok választónkat, akik a napi megélhetés gondjai közepette nem értik, hogy választott tisztségviselőink miből gazdagszanak? Bizonyára határozottabban kellett volna fellépnem, saját köreinkben viszont nagyon sokan azt gondolták, hogy sértett vagyok, amiért nekem „nem sikerül” ugyanaz a gyarapodás. Ha arra gondolok, hogy a Fidesz egyik vezető politikusa, Pokorny Zoltán, néhány hónapja nyilvánosság előtt valami hasonlót állított párttársairól („a luxus nem fér bele”), akkor nagyon úgy érzem, 2000-ben én sem mondtam egyebet. Igaz, ismétlem, egy kolozsvári, belső megbeszélésen szóltam erről, ahol a sajtó nem is lehetett jelen, de biztos vagyok benne, hogy az RMDSZ csúcsvezetői és akkori megyei tanácselnökök, polgármesterek, akik jelen voltak, emlékeznek még kifakadásomra.
Érdekes, hogy szerintem a legeredményesebben a 2000-2004 közötti időszakban tudott politizálni az RMDSZ, amikor a PSD-t parlamenti szavazataival támogatta, de a kormányzásban nem vett részt. Ekkor sikerült elfogadni a helyhatósági törvényt, benne a decentralizációval, az anyanyelvhasználat törvényes kereteivel, akkor vált ismét magyar tannyelvűvé a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum, akkor sikerült elfogadtatni az erdélyi autópálya nyomvonalát, az alapkőletétel is megvolt 2004 júniusában, volt remény arra, hogy a magyar nyelvű orvosképzés ügye megoldódik, a közművelődési intézményekben sikerült némileg előre lépni a legalább könyvelésileg való szétválasztás felé, a tanügyi törvény előírásai is kezdtek kedvezőbb körvonalat kapni.
És akkor bekövetkezett az, amire utólag is azt mondom: ott bukott meg Romániában a demokrácia, amikor az államelnöki választáson Adrian Nastaseval szemben Traian Basescut hirdették ki győztesnek. Azóta talán nem vagyok egyedül azzal a határozott véleményemmel, hogy azt a választást csalások sorozata döntötte el, a következménye pedig az lett, hogy tíz évre olyan hatalomhoz jutottak az egykori titkosszolgálatok, amelyek messze felülmúlták az egykori szekuritáté hatalmát. Ezt kár volna tagadni, most látjuk, hogy kiket tartóztattak le és helyeztek börtönbe az elmúlt években és kiket óvtak az igazságszolgáltatástól, 2014 decembere óta pedig az eddig védelmet élvezők kezdik látogatni a börtönviszonyokat. A SRI élén változás történik ugyan, de csak azért, hogy most úgy tűnjön, valóságosan megindult a korrupció felszámolása. Klaus Johannis elnök ténykedése is igazolja azt, amilyennek megismerhettem első polgármesteri mandátuma (2000-2004) idején: semmi jóra nem számíthatunk részéről a magyar kisebbség valós gondjainak orvoslásában sem.
Ugyan már! Az RMDSZ pedig hol egyik, hol másik politikai alakulat uszályában lebegett, önálló politikai arculat nélkül. Igen, az elmúlt tíz évben folyamatosan! Elfogadhatatlan, hogy miután például 2009 októberében aláírásával is támogatva az akkori Boc-kormány megbuktatását, ugyanazon év decemberében, Traian Basescu újabb „győzelme” után Mircea Geoana-val szemben, részese lett az „új” Boc-kormánynak! Van valaki, aki ezt a bakkugrást politikailag tudja értelmezni? És azt ki tudja értelmezni, hogy a magyar orvosképzésben nyújtott, őszinte segítsége miatt a PSD által megbuktatott Traian Razvan Ungureanu-kormány után miért kellett az RMDSZ-nek ismét kormányzati szerepet vállalnia a Ponta-féle PSD oldalán? A súlytalan prefektusi posztokért, egy-két miniszteri tárcáért, gazdasági haszonlesésért? Tudom, igazságtalan vagyok, mert sok emberünknek biztos megélhetést jelenthet egy-egy ilyen funkció, de erkölcsileg-de akár politikailag is, nem lett volna helyesebb a csupán parlamenti támogatás úgy, ahogy erre most is kényszerülünk?!
Jómagam akkor cikket jelentettem meg a Népújságban (2010 január), amelyben súlyos hibának neveztem ezt a döntést. Szó se róla, az RMDSZ legfelső döntéshozó szervezete, az SZKT szentesítette ezt a döntést, de igazán jól tudom, mint az SZKT egykori titkára (1995-2001), hogy a döntést tulajdonképpen a szűk vezetőség hozta meg ebben a kardinális kérdésben is. Az a szűk vezetőség, amely személyi összetételében szinte semmit nem változott azóta, hogy Tőkés Lászlót (szerintem joggal) 2003-ban kiiktatta az RMDSZ tiszteletbeli elnöki funkciójából.
Nos, nekem „csak” ennyi bajom van az RMDSZ vezetőségével, az előzőekkel és a jelenlegiekkel is. Nem kétséges, hogy az időközben létre hívott, romániai magyar érdekképviseletre vállalkozó alakulatok (MPP, EMNP, de a semmilyen politikai szereplést fel nem vállaló SZNT is) kommunikációja, merevsége, az egység megbontására tett lépései, komoly magyarországi támogatással nagyon sok esetben, tovább gyengítették az RMDSZ támogatottságát.
Nézzünk egy kicsit szét a két székelyföldi megyében, vagyis a magyar tömbben, milyen éles szembenállás uralkodik továbbra is a kisebb régiók között: Udvarhely és Gyergyó vagy Csíkszereda, Alsó és Felső Háromszék, nagyobb léptékkel akár a két megye között is. Ha nem volna tragikus, akkor nevethetnénk azon, hogy az egykori székelyudvarhelyi polgármester úgymond ajándékban átad a Székelyföldnek egy megvalósíthatósági tanulmányt a Cekend tetőn létesítendő nemzetközi repülőtérről! Menyi magyar adóforintba került ez a tanulmány és kinek a zsebében landolt? Hogy állhat Hargita megye Tanácsának elnöke rögtön az „ügy” mellé, amikor szakmailag, gazdaságilag teljesen valótlan tervről van szó, ahogy csak érintőlegesen megkérdezett, igazi szakemberek röviden ki is fejtették?! Ez a repülőtér-őrület pedig már Gyergyószárhegy és Csíkcsicsó mellé is álmodik egy-egy ilyen objektumot! Tényleg nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek? Tényleg nem tudom, hogy ha valaki valamihez nem ért, akkor miért kell ezt még hangzatos nyilatkozattal is megerősíteni? Sokkal jobb lenne, ha előtte megkérdeznék szakemberek véleményét, akik némi fizetség ellenére biztosan nem adnák a nevüket egy ilyen légvár felépítéséhez. Igaz, egy román közmondás szerint „prostul nu e prost destul, daca nu e si fudul”, talán nem kell lefordítanom…
Nem tudom, segít-e bárkit is megszólalásom? Mégis úgy gondolom, hogy a párbeszédet azokkal is folytatni kell, akikkel első pillanatra úgy tűnik, semmi esély a megegyezésre. Éppen ennek a gondolatnak jegyében írtam le mindezt, mert azt tapasztalom, hogy a merev elzárkózás mindentől, ami nem tükrözi a „magas” vezetőség véleményét, a legnagyobb eredendő bűne az RMDSZ-nek. Márpedig a tagságot igenis meg kell(ene) hallgatni!. Ha egyáltalán még megszólítható arról a magas lóról!
Budapest, 2015. február 26.
RMDSZ PANASZKÖNYV
» Roman Katalin baja az RMDSZ-szel
» Kelemen Attila Ármin panasza
» Virág György észrevételei az RMDSZ-ről
» Simon Levente baja az RMDSZ-szel
» Aszalós István baja az RMDSZ-szel
» Farkas Levente baja az RMDSZ-szel
» Mostis Gergő baja az RMDSZ-szel
» Kovács Péter válaszai - első rész
» Kovács Péter válaszai - második rész
» RMDSZ Panaszkönyv extra: Borbély László válasza
további közviták »