2019. aug. 24. szombatBertalan
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

A SZEMTANÚ MESÉL

Ügynökök és vezércikkek

Boros Zoltán utolsó frissítés: 2007-10-29 10:55:42

“(...) az egyre abszurdabbá váló diktatúrában is kitartó közösségépítő igyekezetbe épült bele BF. A táncházmozgalom egyik lelkes kolozsvári szervezőjét, támogatóját hálózta be (...) megbízóinak nagy megelégedésére.”



A Transindex egy idő óta megpróbál az erdélyi magyar közélet szippantója lenni. Magába szívja és kifröccsenti mindazt a szagos produktumot, amit az utóbbi fél évszázad kies tájainkon kitermelt. S a termék, akárcsak a természetben, előbb orrfacsaró bűzt áraszt, majd bomlani kezd, bogarak rágják, madarak, férgek lakmároznak rajta, aztán valószínűleg, remélhetően, felszívódik, kiszárad, a levegő - adja Isten - megtisztul s az élet megy tovább.

A portál egy rendkívül hasznos feladatot tölt be, amit, eddig azt reméltük, más fórumok vállalnak fel: a múlt mocskának lebontását. A folyamat azért is hasznos, mert, főleg a hozzászólásokból, kiderül, hogy az, amit az én korosztályom közelmúltnak vél, az azóta felnőtt nemzedékek részére olyan régmúlt, mint nekem gyerekkoromban a "magyar világról", meg a "békebeli" időkről szóló történetek ideje:


vagy igaz volt vagy nem,

vagy így volt vagy nem. Ilyenkor a szemtanúk erkölcsi kötelessége, hogy megszólaljanak.

Itt van például a Bíró Ferenc-ügy. Nekem a hivatalosan még nem azonosított, Bíró Ferenc fedőnéven működő beszervezett és kiképzett ügynök a képlet szerint kollegám, és ki tudja, lehet, hogy (vélt?) barátom volt. A napvilágot látott dokumentumok alapján a kor ismerője (pl. Stefano Bottoni történész) pontos látleletet fogalmaz meg.

De elindul a - nem tudhatjuk, mennyire manipulált - hozzászólások sora:

- "Mér bántják szegény operatőrt? Biztos a szerkesztője volt a hibás, mert az irányította",
- "Tessék átvilágítani mindenkit, aki 89 előtt élt. Mindenki gyanús! Csak a fiatalok - azaz mi - vagyunk tiszták."
- "Jó, jó, voltak ügynökök is, de mások meg vezércikkeket írtak! Őket ki számoltatja el? Mit teszünk azokkal akik ma is a közéletben nyomatnak ezerrel és annak idején nem elhagyatott lakásban jelentettek, (esetleg) kényszer hatása alatt, hanem vezércikkben a címlapon?"

Mindegyik felvetésről volna mondanivalóm, de most csak a legutóbbihoz fűznék néhány gondolatot. A kérdés kétségtelenül jogos.


Kiváló szórakozás lenne például

egy olyan kötetet fellapozni, amelyben a pártos verseket, a Sztálint, Dejt vagy Ceaut dicsérő költeményeket és prózai írásokat szerkesztené össze valaki, figyelmen kívül hagyva a szerzők utóéletét (!). Micsoda fényes nevek kormozódnának be!

Csak azzal van baj, hogy az ügynök és a vezércikkek együtt emlegetése, ez a megközelítés azonos szinten kezeli a Bíró Ferenc fedőnevű, különleges kiképzésben (instructaj special) részesült ügynök sötét, és az akkori magyar közéletre rendkívül káros tevékenységét azzal, hogy a korszak újságíróinak egy része elvállalta, hogy


megírja a hatalom által elvárt

"mussz-anyagokat" is. Nem vitás, a mai olvasónak hányingere lehet ezektől az írásoktól. Az akkorinak is az volt, illetve nem volt, mert a cím láttán már el sem olvasták és ezt valószínűleg a szerző is remélte, aki gyakran a megélhetése érdekében vagy éppen karrierizmusból vállalta el a megírását, attól függően, hogy a szerkesztőségben milyen pozíciót foglalt el. Volt, aki egyszerűen kihagyta a helyet és a főszerkesztőre bízta, hogy milyen (kötelezővé vált) Ceausescu idézetet tesz be cikkébe.

Az ügyről korábban:

>> Könczei Csilla blogbejegyzése a jelentésekkel együtt itt olvasható >>
>> Xantus Gábor jelentett a táncház-mozgalomról >>
>> Stefano Bottoni: Ha Xantus kényszerből jelentett, akkor miért volt olyan buzgó? >>
>> Orbán Gyöngyi kommentárja a "Bíró Ferenc"-ügy kapcsán >>
>> Gáspárik Attila blogbejegyzése >>
>> Kacsó Sándor, az RTV magyaradásának főszerkesztője nyilvánosságra hozza megfigyelési dossziéját >>

Az igaz, hogy nem mindenki írt ilyeneket. Jómagam sem, mert amikor már nem lehetett vállalható tartalmat közölni az adásban (Román Televízió magyar nyelvű műsora), visszavonultam szűkebb szakmámhoz, a zenei szerkesztéshez, rendezéshez. Az viszont végleg hamis, hogy akik ilyen cikkeket adtak ki a saját nevük alatt, azok ma mind


a Markó fémjelezte politizálás ellenzékéhez tartoznak.

Épp ellenkezőleg, aki a múltban be tudott simulni a hatalom árnyékába, az most is ott érzi jól magát, mert ez inkább alkati kérdés, mint ideológiai. De hol van mindez "Bíró Ferenc" árulásától?

A hetvenes években az erdélyi magyarság önkifejezése a kultúrára szorítkozott, hisz politikai színtér, politikai nyilvánosság nem létezett. Rendkívül fontos volt tehát minden műkedvelő együttes fellépése, minden kórustalálkozó, régizene vagy könnyűzene fesztivál, táncháztalálkozó, minden olyan esemény, ahol az emberek együtt énekelhettek, táncolhattak, beszélgethettek.


A román sajtóban egymást érték

a magyarok múltbeli rémtetteiről szóló propaganda-kampányok, ugyanakkor a magyarság valódi történetéről a nyilvánosság előtt nem lehetett beszélni.

A táncház és a régizene elmondta szavak nélkül azt, amit akkor már írásban, szóban nem lehetett: hogy az erdélyi magyarság kultúrateremtő közösség, amely évszázadokon át megőrizte sajátos hagyományait, zenéjének, táncainak legősibb rétegét, hogy az erdélyi fejedelmi udvarban vagy a váradi püspöki palotában évszázadokkal ezelőtt európai szintű művészeti élet folyt.

Ez ma közhelynek tűnhet, de a kommunizmus idején nem tanítottak magyar történelmet, még kevésbé művelődéstörténetet, a magyarországi könyvekhez pedig csak kockázatok árán lehetett hozzájutni.

A táncház- és a régizene-mozgalmat kitalálói és mozgatói (köztük e sorok írója) a hatalom irányában


a legkülönfélébb csomagolásban próbálták eladni,

hogy szalonképessé váljon és a minden magyar rendezvénnyel szemben élő gyanút eloszlassák. "Gúzsbakötve is táncolni" volt a titkos jelszó, Kányádi hasonlatával: mint egy Noé bárkájába, behordani mindent, "a szavakat is, egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint ... mert leapad majd a víz és felszárad majd a sár..."

Nos, ebbe, az egyre abszurdabbá váló diktatúrában is kitartó közösségépítő igyekezetbe épült bele BF. A táncházmozgalom egyik lelkes kolozsvári szervezőjét, támogatóját hálózta be, annak minden lépését, minden olyan kijelentését jelentette, ami kiválthatta a hatalom negatív reagálását. Mindezt


megbízóinak nagy megelégedésére.

Törhették a fejüket a Kaláka c. táncház műsor televíziós szerkesztői, hogy a felfelé tetszetős műfaji megjelölés - "muzică şi dansuri populare" - ellenére miért ütközik számtalan, sokszor abszurd akadályba a sorozat minden rendezvényének és felvételének a megszervezése.

De elmesélhetném a Vajdahunyadi Zenés Karaván (régizene, történelmi táncok, Balassi versek, széphistória), vagy a temesvári "Fiatal Zene Fesztiválja" (rock, könnyűzene) történetét is. Ez utóbbinál a koncerttermet gépfegyveres járőrök őrizték, a szakállasok, köztük Virányi Attila, a Matropol együttes vezetője, ki voltak tiltva a színpadról és 50-60 rövidre nyírt hajú fiatalembert ültettek be a terembe, hogy vigyázzanak a rendre. Végül a megyei első titkár kiadta a parancsot, hogy ha hangosan muzsikálnak, le kell állítani a koncertet,


nehogy összedőljön a zeneiskola koncertterme.

Hogy miért volt fontos akkor a televízió, a magyar nyelvű műsor? Mert nemcsak tükrözte, hanem részt vállalt ezeknek a mozgalmaknak a szervezésében, sőt finanszírozásában. Egynyelvű kulturális rendezvényeket a hetvenes évek végén már nem lehetett tartani, a Maros együttes is csak fele román, fele magyar műsorral léphetett fel.

A hat magyar színház előadásain kívül kizárólag a televízió szervezésében létrejött találkozók, - legyen az táncház, régizene, zenés irodalmi összeállítás, könnyűzene, rock - nyelve volt még magyar. De, ahogy Temesváron is történt, a műsorkészítés elé egyre több akadályt gördítettek, furcsa szereposztásban nem a központi, hanem a megyei szervek. A szerkesztők és az előadók idegrendszerét


alaposan próbára tette minden felvétel...

És ennek a szerkesztőségnek a munkájáról is jelentett BF. Aztán 1986-ban bekövetkezett a többi, a néma csend. Egy kivételével megszűnt a magyar nyelvű média Erdélyben.

Nem lehet tehát a mindent eláruló ügynök-provokátor (talán máig) kitartó titkos működését egy napon sem emlegetni (bármilyen szégyellni való) penzumcikkek megírásával!