2019. január 23. szerdaZelma, Rajmund
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

ÓRIÁSI HIBA

Ideje van a közéleti önvizsgálatnak

Borboly Csaba utolsó frissítés: 2014-06-23 16:21:30

Nem beolvadás, szórványosodás elleni modellekben kell nekünk gondolkodnunk, hanem kivándorlás elleni modellekben.

Az utóbbi időszakban a médiafogyasztók csak amúgy kapkodhatják a fejüket: lassan követhetetlen a Székelyföld egységéért, autonómiájáért, a székely emberek sorsának javításáért indított perek, aláírásgyűjtések és mindenféle közéleti akciók száma. Megyei tanácsi elnökként vagy területi RMDSZ-vezetőként az elmúlt években tartózkodtam az ilyen akciók szervezésétől, mert úgy gondoltam, hogy az emberek tőlem megyeelnökként nem petíciózást, perelést várnak el, hanem konkrét dolgokat, tehát a székely gazdákat, termelőket segítő programokat, a székely fiatalok identitását erősítő tankönyv megjelenésének a támogatását, Hargita megye kisfalvait segítő programot, kalákaprogramot.

Egy fenékkel nem lehet két lovat megülni, szól a mondás. A perelés, petíciózás egyfajta közéleti attitűd, szerepfelfogás, amelynek megvan a helye és a szerepe a közéletben, erre vannak a pártok (EMNP, MPP), politikai érdekképviseletek (RMDSZ), közéleti ügyek iránt elkötelezett civil szervezetek (SZNT). De nem ez a dolga és szerepe egy helyi közigazgatási intézménynek, mint a megyei tanács vagy helyi tanács. És ha a kérdést még inkább szeleteire bontjuk, meg kell különböztetnünk az RMDSZ mint parlamenti képviselettel rendelkező szervezet szerepét a parlamenten kívüli pártok vagy közéleti civilszervezetek szerepétől.


Dolgozni kell

A lényeg, hogy többszólamúságra van szükség, és nem szabad összemosni a szerepeket, mert azzal érdekeink érvényesítését hátráltatjuk. Természetesen adódhatnak olyan helyzetek, amikor törvény adta jogukkal élve a helyi, megyei tanácsok is petíciózásra, tiltakozásra kényszerülnek, például egy hátrányos regionalizációs kormányzati elképzelés ellen, de alapesetben az emberek mindennapjait érintő ügyek vitele a dolguk, és nem más. Nagyon sokszor elmondtam az SZNT vezetőinek, hogy az erdélyi, székelyföldi közéletben mindenki azt végezze, ami a dolga, végezze azt maximális hatékonysággal, és ne azzal foglalkozzon, hogy a másiknak szerinte mit kellene tennie. Én voltam az egyedüli vezető funkciót betöltő RMDSZ-es politikus, aki nyilvánosan síkraszállt a magyar összefogásért, és tettem ezt akkor, amikor e kérdés felvetésének tétje volt, mert a néppárt meg a polgári alakulat a jelenleginél erősebb befolyással rendelkezett az erdélyi magyar politikai mezőben. Az erdélyi magyar közéletben szerepmegosztás kell, sőt állítom, hogy az MPP, majd az EMNP léte serkentőleg, újítóan hatott az RMDSZ-re.

Tehát kell a perelés, kell a petíciózás, ám nagyon kell a munka. Mondhatunk bármit, szidhatjuk Románia regionális beosztását meg mindenét, de valljuk be: nemzeti közösségünk megmaradására a legnagyobb veszélyt a fiatalok, értelmiségiek elvándorlása jelenti. Hogy milyen a jelenlegi területi beosztás, és hosszas viták után milyen lesz az, érdekfeszítő kérdés, de teljességgel érdektelen azon fiatal (illetve szülei, nagyszülei) számára, aki a sikertelen érettségit vagy a több hónapos sikertelen munkakeresést követően rendeli meg a londoni útra szóló repülőjegyet.

A fiatalok Románia minden szegletéből kivándorolnak, de e kivándorlás – ma még – Székelyföldön némileg alacsonyabb, mint más térségekben. Az okokat ismerjük, alapvetően a hazainál jobb megélhetést biztosító élet perspektívája az, ami e nem könnyű döntés meghozatalára készteti a fiatalokat. A petíciózás, perelés hívei, ha megkérdezi őket az ember, hogy mégis mit gondolnak, mi az, amivel a jelenlegi helyzeten változtatni lehetne, mantraszerűen bármire rávágják: Dél-Tirol, mert ott, ugye, kolbászból van a kerítés. Szerintük logikus, ha valami csoda folytán valamely autonómiastatútumból Románia Hivatalos Közlönyében publikált jogszabály lesz, akkor nálunk is kolbászból lesz a kerítés, és minden jó lesz. Természetesen a fél méterrel a föld felett lebegő álmodozók megfeledkeznek arról, hogy Dél-Tirol olyan térségben helyezkedik el (Észak-Olaszország és Ausztria között), amely Európa egyik legprosperálóbb térsége már a rómaiak óta, ahol nem volt kollektivizálás, nem volt szocializmus, ahol virágzó kisvállalkozások ontják termékeiket Európa piacaira évszázadok óta, és ahol a gazdáknak, ha lekaszálják a füvet, nem kell azonnal hazaszállítaniuk attól való félelmükben, hogy polgártársaik a mezőről órákon belül mindent ellopnak, ami mozdítható.

Dél-Tirol, Észak-Olaszország gazdasági lehetőségei nem azonosak Székelyföld, Erdély, Románia perspektíváival. Az ő problémáik nem a mi problémáink. Azt ajánlom mindenkinek, nagyon óvatosan vonjon párhuzamot. Az oly sokat dicsért, hivatkozási alapként kezelt dél-tiroli autonómiamodell nem a gazdaságról szól, hanem a többnyelvűség biztosításáról, illetve arról, hogy az olasz, német, ladin ajkú polgárok etnikai arányuknak megfelelően vehessenek részt a közhivatali pozíciók elfoglalásában. A dél-tiroli autonómiamodell lényege, hogy a 250 ezer német ajkú polgár ne olvadjon be az őt körülvevő 50 milliós olasz közösségbe. Erről szól, nem másról. Nem beszélhetünk viszont dél-tiroli gazdasági modellről, ugyanis a tartományt körülvevő, olaszok lakta régiók legalább olyan fejlettek gazdaságilag, mint Dél-Tirol. Így feltevődik a kérdés: biztos-e, hogy Székelyföldön a beolvadástól kell nekünk tartanunk, a beolvadás ellen megalkotott dél-tiroli modellben kell nekünk gondolkodnunk, amikor a legutóbbi népszámlálás alapján a történelmi Székelyföldhöz tartozó települések mindegyikén növekedett a magyarság aránya? Székelyföldön, amint a legutóbbi népszámlálás is igazolja, a magyarság románságba való beolvadásáról nem beszélhetünk, legfeljebb fordított folyamatokról.


Dél-Tirol és Székelyföld

Aki nem tudja, hogy miről is szól Dél-Tirol, annak ajánlom, keressen rá a Wikipédián. Tulajdonképpen tizennégy hatáskörről beszélhetünk, melyek az alábbiak, és amelyekhez rövid megjegyzéseket fűzök:
 
A dél-tiroli parlament saját hatáskörei/Megjegyzéseim

Kultúra

Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön működik nemzeti színház, továbbá van állandó társulata Gyergyószentmiklósnak, Székelyudvarhelynek és Csíkszeredának. Hivatásos táncegyüttesből is van minimum négy (Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Kíváncsi vagyok, hogy a dél-tiroli testvérek e téren hogy állnak. Nekem az a sejtésem, hogy e téren állunk legalább úgy, mint ők.

Területgazdálkodás
 
Hargita Megye Tanácsában és Kovászna Megye Tanácsában az RMDSZ kétharmaddal rendelkezik, tehát bármely döntést meghozhatja e téren. Sajnos Maros megyében a legutóbbi választáson megoszlottak a magyar szavazatok, ezért a 25 éves demokráciánkban először fordult elő az, hogy nem RMDSZ-es a döntés-előkészítésért érdemben felelős szakmai apparátust irányító megyei tanács elnöke. Bízom benne, hogy két év múlva megint RMDSZ-es vezeti majd a megyét, és nem honosítjuk meg Maros megyében a dél-tiroli modellt, hogy X évig az egyik nemzetiséghez tartozó vezet, utána meg egy másik nemzetiséghez tartozó. Nekem az a véleményem, hogy egy választáson ne a nemzetiséghez való tartozás legyen a döntő, hanem a hozzáértés, a hozzáállás, az alkalmasság a tisztségre. Szatmárban is panaszkodnak, hogy amióta nem Csehi Árpád az elnök, sokkal rosszabbul mennek a dolgok.

Környezetvédelem
 
Romániában az a szabály, hogy a környezetvédelmet RMDSZ-es miniszter irányítja, akit vagy Borbély Lászlónak, vagy Korodi Attilának hívnak. Tehát e téren nem egy térség, hanem egy egész ország környezetvédelmi kérdéseinek szabályozására van meghatározó befolyásunk.

Vízgazdálkodás
 
RMDSZ-es minisztereinknek köszönhetően sok millió euró értékben került sor árvízvédelmi munkálatokra megyénkben, tehát e téren nem panaszkodhatunk.

Lakásépítés
 
Amíg működött állami lakásépítési program (ANL), azt RMDSZ-es miniszter felügyelte, nem két vagy három megyében, hanem az egész országban.  Egyébként ami érdekes, az építőanyagot forgalmazó cégek száma megyénkben nagyon magas a lakossághoz viszonyítva, ugyanis a székely emberek nem autóvásárlásra, utazgatásra költik el pénzüket, hanem lakásuk, házuk felújítására, csinosítására, bővítésére. A cégvezetők mondják, nem én mondom. És ami még érdekes, Hargita megyében a legalacsonyabb a lakosság eladósodottsága, ami szerintem szintén pozitívum.

Vásár és piac
 
Önkormányzataink nagy erőfeszítéseket tesznek vásárok és piacok nyitására, aminek látszik is az eredménye, egyre fontosabbá válnak az emberek bevásárlásaiban. E téren sem beszélhetünk igazán Székelyföldet érintő, célzott központi akciókról, ugyanis a nagyon gyorsan lezavart európai uniós tárgyalások kapcsán Románia számos olyan dolgot felvállalt, amit a rég csatlakozott uniós tagok sem vállaltak fel, nem tartanak be. A sajtkészítésről mint konkrét példáról az alábbiakban írok.

Bányászat

 
Bányák nincsenek, amelyek voltak, már mind bezártak. Ha kő-, illetve kavicsbányák nyitása kerül napirendre, e téma kapcsán helyi népszavazások döntenek, nem Bukarest.

Földművelés

 
Az elmúlt évben Hargita megye hívta le a romániai megyék közül a legtöbb vidékfejlesztési támogatást, 60 millió eurót. A Caritas gazdaképző programja segítségével több ezer fiatal juthatott el német, svájci gazdákhoz tanulni, tapasztalatot gyűjteni. Bízzunk benne, hogy a látottakat itthon érvényesítik. Ami még fontos, Románia más térségeihez képest örvendetes dolog, hogy a föld a helyben lakó emberek tulajdonában, használatában van, szemben a bánsági vagy Kárpátokon túli régiókkal. Nálunk a falusi emberek túlnyomó többségének van földje, amely után uniós támogatást kap, van erdeje a közbirtokosságban, amely után szintén kap évente részt, és nálunk annak a fiatalnak, aki gazdálkodni akar, megvan rá a módja, lehetősége.

Vadászat, halászat
 
Medvében nagyhatalom vagyunk mi is, Kovászna megye is. Szívesen adunk szaporítási célzattal néhány macit Dél-Tirolnak is. Bukarest e téren egy dologba szól bele, a medvék számának szabályozásába, de úgy tudjuk, hogy ezt uniós kérésre teszi.

Ipar
 
Ami Hargita megyét illeti, van sikeres város, mint Székelyudvarhely, van problémás, mint Csíkszereda, és van, ahol próbálkoznak, mint Gyergyószentmiklós. Itt is szabad a pálya. Saját tökéletlenségünkön túl nem igazán mutogathatunk másra, ha a kudarcok okát elemezzük.

Idegenforgalom
 
Sikerült komoly uniós forrásokat szerezni Hargita és Kovászna megye tanácsának a térségi turizmus népszerűsítésére, de még van mit dolgozni ezen a témán. Bukarest ebbe se szól bele, nem is szólhat bele.

Közgondozás

 
Történelmi egyházaink nyugati mintára olyan szociális ellátórendszert építettek ki megyénknek, amelynek csodájára járnak a Románia többi megyéjét vezető politikusok, szakemberek.

Kereskedelem
 

Van egy székelyföldi kereskedelmi hálózat, amely állja a multik versenyét. E cég állítja elő a Góbé terméket. Nincs tudomásom hasonló térségi kereskedelmi hálózatról Románia más vidékein.

Szakmai képzés
 
E téren sem igazán mutogathatunk Bukarest felé, ugyanis helyi döntés tárgya a szakmai képzés.

Óvodák

Bukaresti kormánypénzen nagyon sokat felújítottak önkormányzataink az utóbbi években. Működtetésükbe Bukarest nem szól bele, helyi döntés tárgya minden fontos kérdés.

 
A hatáskörökön túl a dél-tiroli autonómia legérdekesebb színfoltja, egzotikuma az etnikai arányoknak megfelelő személyzeti politika, tehát az etnikai arányosság jegyében betöltött közigazgatási tisztségek követelménye. Ha a dél-tiroli modell egyik napról a másikra meghonosodna nálunk, az többek között azt is jelentené, hogy, mondjuk, a csíkszeredai vagy sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalból az etnikai arányoknak megfelelő reprezentativitás okán el kellene bocsátani az alkalmazottak minimum 15–25 százalékát és helyüket feltölteni román alkalmazottakkal.

Természetesen, ugyanilyen akciókat kellene szervezni, mondjuk, a rendőrség vonatkozásában is fordított irányban. Felvetődik a kérdés, kikkel és hogyan, mert én még nagyon jól emlékszem arra, hogy az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének összes munkatársa, karöltve az RMDSZ-es önkormányzatisokkal, hetekig azzal volt elfoglalva, hogy a bukaresti Ioan Cuza Rendőrtiszti Akadémián fenntartott magyar helyekre hajtsunk fel kellő számú, esélyes jelöltet. Emlékeim szerint erőlködésünket kevés siker koronázta.

És még nem beszéltünk a politikai posztokról, polgármesterekről, megyeelnökökről. Az etnikai arányokat tekintve Székelyudvarhelyen még talán nem, de Csíkszeredában vagy Gyergyószentmiklóson 2016-ban kötelező módon román polgármestert kellene választani/kinevezni, ugyanis e városok lakosságának egyötöde román nemzetiségű, és a rendszerváltás óta több mint öt önkormányzati választás zajlott le. Az etnikai arányosság jegyében minden negyedik Kovászna megyei és minden hatodik Hargita megyei önkormányzati választás után szintén román kellene legyen a megyei tanács elnöke, és Maros megyében is várnunk kellene három ciklust, amikor megint magyar tanácselnökre kerülne a sor, ugyanis 40 százalékos etnikai arányunkkal 2012-ig több cikluson keresztül az etnikai arányosságot sértő módon „bitoroltuk” e pozíciót. Ahogy számolom, Dorin Floreának is lehetne még egy ciklusa az etnikai arányosság jegyében, és csak utána kellene átadnia a helyét magyar polgármesternek.

A közigazgatási intézményekre visszatérve: ha mondjuk egy szervezeti egységen, egy osztályon, igazgatóságon belül nincs egyetlen román sem, csak magyar, akkor mi lesz majd a teendő? Románosítunk? Megpróbálunk néhány munkatársat rábeszélni, hogy az etnikai arányosságot felügyelő bizottság soron következő ellenőrzésén vallja magát románnak? Szépen kérjük, hogy tegye meg, mert ha nem, kénytelenek leszünk őt vagy néhány kollégáját elbocsátani az etnikai arányosság  jegyében, tehát vállalja be, hogy személyi igazolványában az s vagy t betű alá kerülhessen egy vesszőcske? Kérdem én, nekünk tényleg az 1200 kilométerre levő Dél-Tirolban kell keresgélnünk a megoldást? Nem tennénk jobban, ha konkrét problémáink megoldására helyeznénk a hangsúlyt, és érdemi közvitát követően azon szakmák, állami tisztségek kapcsán, ahol egyértelműen nagyon alacsony a magyarok aránya, az okokat orvosolnánk?

Mindenki tudja, hogy azon szakok esetén, ahol a román nyelv és irodalom felvételi tárgy, ha éles verseny van, a székelyföldi magyar felvételizők nem nagyon rúgnak labdába, különösen a magas presztízsű felsőoktatási intézményekben, például jogi, rendészeti területen. Az autonómiázgatás helyett nem azzal segítenénk a felvételizni induló székelyföldi középiskolásokat, ha azért érvelnénk az illetékes minisztériumokban (oktatás, belügy, igazságügy) és a törvényhozásban, hogy a magyar nyelv és irodalom felvételi tárggyá tételével segítsenek a versenyhátrányból induló magyaroknak, ha azt akarjuk, hogy a szülők az óvodától az egyetemig magyar intézményben taníttassák gyerekeiket? Nap mint nap azon kell lennünk, hogy ez a döntés ne csak emocionálisan, hanem a pályaválasztási esélyek tekintetében racionális is legyen. Aki ennek ellenére is rázendítene Dél-Tirolra, annak felhívom a figyelmét arra, hogy az olasz meg a német világnyelv, a román meg a magyar nem az. Tehát ha azt akarjuk, hogy minél több román anyanyelvű állami tisztviselő tanulja nyelvünket, akkor etnikai listázás helyett előrébb leszünk, ha olyan javaslatokkal állunk elő, mint, mondjuk, egy 10–15 százalékos bérpótlék a kétnyelvűségért.

 
Kivándorlás elleni modell szükséges

Ami megnyugtató: a székely nem beolvadós fajta, legalábbis nem a Székelyföldön. Ezer esztendeje él egy tömbben. Nem kell nekünk félnünk a beolvadástól, de igenis komolyan kell aggódnunk a kivándorlás okozta népességfogyásért. Nem beolvadás, szórványosodás elleni modellekben kell nekünk gondolkodnunk, hanem kivándorlás elleni modellekben, ezek lényege pedig a munkahelyteremtés. És itt tényleg van mit tanulnunk Dél-Tiroltól, akárcsak az Alpok lábánál elhelyezkedő minden egyes osztrák, olasz, svájci vagy francia régiótól, amely kivétel nélkül nagyon jól áll a családi gazdaságokra, kisvállalkozásokra alapozott gazdasági szerkezetével. E térségek mindegyikében autonómia van, gazdasági autonómia, ami a legfontosabb, és ami azt jelenti, hogy nem a gazda, a vállalkozó, a polgár van az államért, mint nálunk, hanem fordítva.

Ezért például a svájci, francia, olasz hármas határ mellett elhelyezkedő Valle D’Aosta tartományban – amely Hargita megye testvértartománya – a helyi gazdának, ha tejfeleslege keletkezik, e tejből készít néhány sajtot, bepakolja gépkocsija csomagtartójába, és elszállítja egy begyűjtőközpontba, amely nem más, mint egy elhagyott bánya. Itt fából ácsolt állványokon szárítják a sajtot és terítik egész Európa-szerte az azonos recept alapján készülő terméket. Jártam e sajtszárító bányába, nincs ott inox, nincs ott semmiféle hókuszpókusz, szárítják a sajtot úgy, ahogy évszázadok óta szokták, és keletje van a terméknek, igen magas áron értékesítik. A gazdáknak nem kell bíbelődniük az értékesítéssel, ezt megoldja egy értékesítési szövetkezet. Nem kell odaadniuk a tejfelesleget a hízódisznónak, nem kell bíbelődniük a sajt tárolásával, szárításával, egy dolguk van: fejjék meg a tehenet, készítsék el a megadott recept szerint a sajtot, és vigyék el a begyűjtőbe. Szerintem ez az autonómia, mert az autonómia lényege az önálló családi egzisztenciák sokasága.

Nekem az a bajom az időről időre felröppenő SZNT-s felhívásokkal, petíciókkal, hogy a lényegről vonják el a figyelmet. Az autonómiát, megmaradásunk zálogát a munkahelyet teremtő és megőrző vállalkozások építik, a családok, amelyek gyereket vállalnak, a pedagógusok, akik felkészítik az életre a fiatalokat, a köztisztviselők, akik alacsony fizetés és hatalmas felelősség mellett végzik a dolgukat, nem pedig azok, akik reggeltől napestig járják az éppen aktuális, autonómiakoncepcióval meg felhívással a tévéket, rádiókat.

A sajtszárító bányára visszatérve, meg lehetne nálunk egy ilyet valósítani? Ha megnyitnánk egy ilyet, percek alatt rohanna ránk 15 hatóság és szabna ki igen borsos büntetéseket. És akkor nekünk az a fő problémánk, hogy mi van Dél-Tirolban? Szerintem nem ez a fő problémánk, hanem az, hogy jó pár posztkommunista országhoz hasonlóan nálunk még nagyon sok a tennivaló az állam és polgár, az állam és vállalkozás viszonylatában értve e tennivalók alatt az állampolgár, vállalkozás autonómiájának igencsak alacsony voltát, és kiszolgáltatottságát az állam fele. És nemcsak ez a probléma, hanem az is, hogy 25 esztendő igencsak rövid időszak a demokratikus vitakultúra elsajátításához, különösen olyan érzékeny kérdésekben, mint az etnikai együttélés, és az erről szóló viták nagyon gyorsan süketek párbeszédébe, tehát monológokba torkollanak.

Csodák nincsenek, sem a dél-tiroli autonómia, sem más önmagában nem gyógyír a problémáinkra, és bölcsebben tesszük, ha a csodavárás helyett a munkára koncentrálunk, mert azt a munkát, amit mi kell elvégezzünk, más nem fogja helyettünk elvégezni, és ha csak petíciózunk meg perelünk, azzal valójában egy helyben toporgunk, elvonva az energiát a sorsunkat ténylegesen jobbá tevő közösségi munkától.


Téves információk, magyar keresztbe tevések

Mindezeket előrebocsátva az alábbiakban arról írok, hogy az utóbbi hetekben, hónapokban felröppent az SZNT luxembourgi bíróságon folyó peréhez való csatlakozás kérdése. E témával mostanáig nem foglalkoztam, én is annyit tudtam e kezdeményezésekről, mint az egyszerű újságolvasó. Elárulom az SZNT-s dokumentum címét is: „Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért”. A címe világos, nem a területi autonómiáról szól, de ez nem akadályozta meg az SZNT képviselőit abban, hogy  közel egy éve a székelyföldi területi autonómiáért vívott küzdelem zászlóshajójaként vezessék fel azt, ami valójában egy ladik.

Ne panaszkodjunk. Az utóbbi időben brüsszeli petíciók tekintetében a bőség zavarában szenvedünk, az SZNT, az EMNP és az RMDSZ is rendelkezik saját beadvánnyal, de sajtózás tekintetében kétségtelen, az SZNT-s viszi a prímet. Egyébként akik még nem olvasták, azoknak megsúgom, hogy az SZNT kérelmét alapvetően két, a beadvány címével csak köszönő viszonyban levő, tartalmát tekintve vitatható érvre alapozza. Az SZNT álláspontja szerint a székelyföldi megyék uniós kohéziós politika terén tapasztalható sikertelenségeinek a területi, regionális beosztás az okozója. A másik érv, amely különösen a beadványt övező sajtóanyagokban olvasható, azt állítja – egyébként tévesen –, hogy a székelyföldi megyékben negatívabb demográfiai folyamatok játszódnak le napjainkban, mint a környező megyékben, beleértve ebbe a velünk azonos régióba tartozó három dél-erdélyi megyét (Brassó, Szeben, Fehér), ezért kell uniós szinten változtatni a szabályokon.

Rátérve az első SZNT-s érvre, „Brüsszel kohéziós politikájának a régiók közti egyenlőtlenségek felszámolását kell követnie, ezen elv érvényesítése Székelyföld javát szolgálhatja”, olvashatjuk az SZNT szóvivőjeként fellépő polgári párt sajtóközleményéből. Első olvasatra az ember bólogat, igen, kohéziós politika, EU, Székelyföld, nagyon profi, itt minden stimmel. De ha alaposan belegondol az ember, hogy mit akart ezzel a kijelentéssel mondani az SZNT, akkor értetlenkedve kezdi csóválni a fejét. Én még jól emlékszem azokra az időkre, amikor a Hargita megyét érintő, uniós kohéziós forrásból finanszírozandó három beruházás esetén az MPP ex-elnöke ott tett keresztbe, ahol csak lehetett. Volt két éve (2006–2008), amikor a különböző jogi csűrcsavaroknak köszönhetően Románia modern kori történetében először – és minden bizonnyal utoljára – egy személyben lehetett egy városnak (Székelyudvarhely) a polgármestere és a helyi tanácsa. Abban az időszakban, mint tudjuk, nem volt rest, úgy kiprivatizálta a város közműszolgáltatásait, mint a huzat. E privatizációi viszont a három kohéziós projekt kapcsán felértek egy-egy haslövéssel, amelyek mint tudjuk nagyapáink katonatörténeteiből, lassú és nagyon fájdalmas, de biztos végzetet jelentenek.  A témát számos alkalommal kifejtettem, nem szeretném ismételni magam. Mindezen keresztbe tevések ellenére a regionális víz- és csatornaprogram beruházásai folyamatban vannak, és lassan beindul a regionális hulladékkezelési program is, de ebben nagyon sok munka és kínlódás van. Majdnem sikerült a privatizációkkal e projekteket kisiklatni és ezáltal Hargita megye lakosságát megfosztani 140 millió eurónyi, 2%-os önrész mellett nyújtott fejlesztési forrástól. Nem buktuk el az említett kohéziós projekteket, mert, mondjuk, Bukarestben olyan RMDSZ-es környezetvédelmi miniszterek (Borbély László, Korodi Attila) követték egymást, akik pártunkat fogták egyes magánosítók lobbistái ellenében. És szerencsénkre, az Ungureanu-kormány bukását követően, amikor ellenzékbe került az RMDSZ, és amikor úgy tűnt, minden el van veszve, környezetvédelmi miniszterré egy olyan bihari román asszonyt, PSD-s politikust neveztek ki – Rovana Plumbot –, aki amikor szembesült azzal, hogy milyen akciók folynak megyénk hulladékgazdálkodási projektjének elbuktatása céljával a minisztérium környékén, odacsapott az asztalra és azt mondta, ennek legyen vége, majd nagyon hamar meglett az aláírt támogatási szerződés. 

Ne bújjunk az ujjunk mögé. Nézzünk szembe a valósággal, azzal, hogy önös anyagi vagy politikai érdekből, de bizony a legnagyobb kártevői nemzeti közösségünknek az elmúlt években magyar emberek voltak. Hargita Megye Tanácsának döntéshozó testületébe a választási eredménytől függően két vagy három román nemzetiségű tanácsos jut be, de előfordult olyan választás, amikor egyetlen román nemzetiségű tagja sem volt a testületnek. A 29 fős megyei tanácsban nehezen lehet beszélni román túlsúlyról. Brüsszel meg Bukarest 2007-ben biztosította számunkra lakosságarányosan a 140 millió eurós kohéziós forrást, és a megyei tanácsban, illetve e beruházások kimenetele szempontjából meghatározó szereppel bíró csíkszeredai, székelyudvarhelyi tanácsban elvétve volt román tanácsos. Megyénknek 2 százalékot kell biztosítani, a 98 százalék pedig támogatás, mégis majdnem elbuktuk az egészet. Ennek tükrében felteszem a kérdést, hogyan is állunk a kohéziós forrásokkal, és hol kell keresni a sikertelenségekért a felelősöket: Bukarestben, Brüsszelben vagy magunk között?
Nos, itthon kell keresnünk, és tanulnunk kell a múlt hibáiból.  A jövőre vonatkozóan tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy soha többé ne kerülhessenek döntéshozói pozícióba olyanok, akik szemrebbenés nélkül képesek elzálogosítani egy város, egy megye jövőjét évtizedekre.

Az Európai Unión sok mindent számon lehet kérni, de óriási hibát követünk el, ha úgy ostorozzuk a támogatáspolitikáját, hogy közben megfeledkezünk annak számunkra biztosított előnyeiről. Romániában egy olyan uniós támogatási program van, ahol nincs kecmec, uniós jog alapján történik minden, nem lehet egyik megyét a másik kárára preferálni, ahová nem lehet Dâmbovița-parti stikliket bevinni, és uram, láss csodát, ki az első, Hargita megye! A vidékfejlesztési támogatások esetében az országban elsők vagyunk mind a lehívott források értékét, mind a pályázó gazdák számát tekintve. Azért emelem ki a két dolgot egyszerre, mert vannak megyék, ahol nem több mint tízezer család (Hargita megye) részesül e támogatásokból, hanem két-három zöldbáró, aki pattintja is kifelé az adóparadicsomokba az uniós támogatások millióit. Az elmúlt évben 60 millió euró feletti összeg jött a gazdák zsebébe e jogcímen. Kérdem én, kell nekünk szidni az Uniót, kell nekünk panaszkodni, amikor egy év alatt nettóban (az emberek zsebébe) annyi pénz jön be megyénkbe, mint amennyi a pitești-i Dacia gyár éves bérkerete?

Természetesen van baj, éppen elég, a kohéziós politikával, de nem az uniós jogban, nem Brüsszelben hanem Romániában. Elmondható, hogy komoly problémák vannak a fejlesztési források elosztásával a három székelyföldi megyén kívül még nagyon sok megyében. A bukaresti pénzosztó intézményektől függő központi média naponta azt sulykolja az olvasóknak, nézőknek, hogy a falu,  a kisváros, az nem hatékony, azt nem kell fejleszteni, hagyni kell, sorvadjon el. Össze kell vonni a településeket, a falusi iskolákat be kell zárni, és úgy általában mindenre, ami vidéki közintézmény, lakatot kell tenni, mert nem hatékony a működtetése, városra, minél nagyobb városba, lehetőleg Bukarestbe kell vinni mindent. Romániában, minél nagyobb egy település, annak annál könnyebb, a fővárosnak pedig a legkönnyebb. A bukaresti főpolgármester egyik nagy projektje az volt, hogy aranyozott órákkal töltse meg sok millió euró értékben a főváros köztereit. Az egyik bukaresti kerület most írt alá százmillió euró értékben karbantartási szerződést parkjaira, tehát kaszálásra, gyomlálásra. A bukaresti útszegélyező köveket, az úgynevezett bordurákat, tudjuk már, hányszor felszedték, és tudjuk azt is nagyon jól, hogy nyolc romániai nagyvároson és 20–30 kilométeres körzetén, az úgynevezett fejlesztési pólusokon kívül nagyon kevés fejlesztési forrás jutott más térségekbe, így a maradék 33 megyeközpontba és a többi városba.

Tehát nagyon sok baj van, de akkor erről beszéljünk, és keressünk magunknak szövetségeseket, mert e hátrányos politika okán nemcsak Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy vagy Székelyudvarhely járt rosszul, hanem Marosvásárhely és még nagyon sok más romániai város is. Nekünk szövetséges kell, ha eredményt akarunk elérni, tehát olyan akciókra van szükségünk, amelyeknél magunk mögé állítunk nagyon sok romániai megyét, várost, az egész romániai vidéket. Az SZNT-s perelés erre nem jó eszköz, és természetesen a perben érvényesített érvelés is sántít, bár jó szándékú, jó célt szolgál. Nem mellékesen jegyzem meg, a következő hónapokban dől el a Románia uniós fejlesztési forrásainak elosztását a következő hét évre meghatározó megállapodás sorsa. Hargita Megye Tanácsa e megállapodás  kapcsán jelezte észrevételeit, javaslatait, de az illetékes minisztérium figyelmen kívül hagyta azokat. Írtunk Brüsszelbe levelet az uniós illetékeseknek, hogy súlyos problémákat látunk, és fittyet hánynak javaslatainkra, így a megállapodás következő verziójába már bekerült számos javaslatunk. Sajnos volt egy következő forduló is, jelenleg megint ott tartunk, hogy érveinket, javaslatainkat kidobálták, mert Bukarestben az az álláspont kerekedett felül, hogy maradjon minden úgy, ahogy volt az előző hétéves uniós ciklusban. Nem adjuk fel, megint írunk Brüsszelbe levelet, azt ugyanis mindenki tudja, hogy a mögöttünk hagyott hétéves fejlesztési ciklus nem térségek felzárkóztatásáról, hanem leszakadásáról, kiszipolyozásáról szól, minden erőforrást a fővárosba és még hét nagyvárosba irányítva.

Mindezeket csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, bőven akad tennivaló, van, mivel foglalkoznunk, a következő hét év fejlesztési politikája most dől el, és az SZNT-s perben felvázolt megoldási javaslatnál sokkal komplexebb problémakezelésre van szükség. Meggyőződésem, nekünk nem az Európai Uniót kell ostoroznunk támogatáspolitikájáért, hanem azt a becsontosodott bukaresti mentalitást, hogy mindent elvonnak a vidéktől a főváros és néhány nagyváros jóléte, fejlődése érdekében, vissza pedig csak csontokat, morzsákat adnak. Abban, hogy ezt megtehetik, nem Brüsszel, nem az Európai Unió a hibás.


Könnyű préda jogászoknak


Azt látom, hogy minden jó szándék és tenni akarás mellett az SZNT, pontosabban fogalmazva Izsák Balázs és Dabizs Attila magánszemélyek polgári kezdeményezése köré olyan érvrendszert sikerült építeni, amelyet bukaresti segédlettel az Európai Unió Bizottságának jogászai ízekre szednek majd. Az SZNT-s beadvány érvelésének másik sarokkövét az etnikai szempontból a magyarság számára hátrányos székelyföldi demográfiai folyamatok jelentik. Mit mondjak erre, öngól a javából, különösen, ha a perbeli ellenfél jogászcsapatatát az a Bogdan Aurescu államtitkár vezeti, aki néhány éve Ukrajnától visszaperelt 10 ezer négyzetkilométernyi, jelentős kőolaj- és gáztartalékokkal rendelkező fekete-tengeri talapzatot. Nem amatőr, az biztos. Nem tartom bölcs dolognak számunkra hátrányos demográfiai folyamatokról beszélni egy ilyen komoly perben, miközben Székelyföldön nő a magyarság aránya a románságéhoz képest, ezt bizonyítja a legutóbbi népszámlálás. Fogyunk, ez tény, de fogyás jellemzi Romániát és a környező országokat egyaránt, sőt még Németországot is. Ami kiemelendő: a magyar közösség fogyásának aránya alacsonyabb Székelyföldön, mint a székelyföldi román közösségé, és lényegesen alacsonyabb, mint a Románia más térségeiben tapasztalható népességfogyás. Egyáltalán nem mellékesen jegyzem meg, sajnos nem mondhatjuk el ezt Közép- és Dél-Erdélyben vagy a Partiumban a helyi magyar közösségek vonatkozásában.

Tehát a lényeg az – ha esetleg nem tudnák az SZNT vezetői –, hogy a demográfiai folyamatokat tekintve a székelyföldi megyék előkelő helyet foglalnak el az országos rangsorban. A legutóbbi népszámlálástól visszafelé számított tízéves időszakban két megyében, Ilfovban és Temesben növekedett a lakosság száma, 39 megyében csökkent. De e 39 megyén belül a legkisebb mértékű csökkenés Kolozs megyében (egyetemi központ) volt, utána pedig Hargita következik, és Kovászna meg Maros is az élbolyban található. Mégis, az SZNT-s polgári kezdeményezést támogató érvrendszer fajsúlyos eleme a székelyföldi magyarságra hátrányos demográfiai viszonyokra való hivatkozás. Az ilyen fals érvelés a valós állítások hitelességét is aláássa. És ami még károsabb, amiért valójában megírtam e cikket: azzal nem foglalkoznak az SZNT vezetői, hogy a középiskola vagy egyetem elvégzése után a „Budapesten, Londonban vagy Gyergyószentmiklóson boldoguljak” típusú dilemmán töprengő fiatalnak egyáltalán nem jelentenek a szülőföldön való boldogulásra ösztönző támpontot az ilyen közéleti megnyilatkozások. A fiatalok nem szenvedni, önmagukat sajnálni, búsulni akarnak, hanem munkahelyet keresni, családot alapítani, boldogulni. Eredményeket akarnak látni, nem bukott pereket és sirámokat.

Természetesen a székelyföldi régió mellett vannak érvek, súlyos érvek, olyan érvek, amelyeket talán még a brüsszeli bürokraták, illetve az uniós bíróságon eljáró bírók is megértenek, és amely az uniós alapelveknek minősülő helyi autonómia és szubszidiaritás elvén nyugszanak. A legfontosabb érv, hogy a Székelyföldön élő emberek többsége ezt akarja. Ez ilyen egyszerű. A székelyföldi magyarság álláspontja egyértelmű és világos. És ha sikerül elérni hogy a székelyföldi románság is magáénak érezze e célkitűzésünket, belássa, hogy a három székelyföldi megyéből álló régió románnak és magyarnak egyaránt jó, akkor nyert ügyünk van.  Ha nem tudjuk magunk mellé állítani a székelyföldi román közösséget, akkor az autonómiadiskurzus következmények nélküli polémia marad. Sajnos e problémára, tehát a románság meggyőzésére vonatkozó érvet még nagyítóval sem találunk az érvelésben. Ezért mondom: ha eredményt akarunk elérni, nem CSAK perléssel, petíciózással kell tölteni az időt, hanem párbeszéddel, a mindenki számára előnyöket hordozó közös megoldások keresésével.

Egyébként is, nekem az a véleményem, hogy a közéleti perléseket, petíciózásokat nagyon óvatosan kell szemlélni, mert az esetek többségében e kezdeményezések mögött valójában nincs más, mint egy kis politikaipecsenye-sütögetési szándék. Jelentsük be nagy dérrel-dúrral, hónapokig sajtózzuk, és hogy majd mi lesz a kifutása, az eredménye, az másodlagos. Ha pedig kudarcot vallott az egyik, már indulhat is a másik, ugyanis jön a soron következő választás vagy tévészereplés, és valamit már csak fel kell mutatni. Sajnos ez a mentalitás egyre jobban elburjánzik, és egyre több erdélyi magyar közéleti szereplő erre a siránkozáspolitikára áll rá. Könnyebb összecsapni néhány oldalas brüsszeli, bukaresti, luxembourgi beadványt, mint megbirkózni, mondjuk, azzal a problémával, hogy nagyon sok középiskola, szakiskola egy dolgot tesz teljes erőbedobással: élete első nagy kudarcára (munkanélküliségre, érettségi elbukására) „készíti fel” négy éven keresztül a székely fiatalt, hogy az utána nagyon gyorsan úgy kivándoroljon, hogy még hátra se nézzen.

 
Csodavárás és autonómia
 

A perlésre, petícióra is igaz, kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben méreg. Számomra nem kétséges, hogy e tekintetben már jó pár éve gyógyszer-túladagolásban szenved az erdélyi magyar közélet. Perre per, petícióra petíció, petícióra per, és fordítva – ez ismétlődik ciklikusan. Nem tudom, hogy van ezzel a tisztelt Olvasó, de én ezt nem tudom követni, és nem is akarom, mert a 2012. év júniusában 92 500 Hargita megyei polgár azért szavazott rám és az RMDSZ megyei tanácsi frakciójára, hogy a konkrét problémáival foglalkozzunk, és amit lehet, a polgármesterekkel és helyi tanácsosokkal közösen megoldjuk. A petíciók és perek egy dologra alkalmasak, elvonják a figyelmet a valós problémákról, azon kérdések megoldásától, amelyektől ténylegesen függ nemzeti közösségünk megmaradása (munkahelyteremtés, az oktatás színvonalának emelése, beruházások idevonzása stb.). A problémáinkat nekünk kell megoldanunk, hiába várjuk a sült galambot Brüsszelből, Strasbourgból, Luxembourgból, Bukarestből, Budapestről, egyik városból sem fog berepülni Székelyföldre.

Jó lenne, ha a közbeszédben a csodavárás időszakát felváltaná a valós problémák feltárására és megoldására való koncentrálás, mert ez az autonómia. Az autonómia lényege, hogy eldöntöd, melyek a problémáid és azokat te magad oldod meg, és nem mástól várod a megoldást. Az autonómiát nem adják, az nem valahonnan hull alá, hanem azt te magad építed, szélesíted. Valós problémáink megoldásának nem képezi akadályát sem Bukarest, sem Brüsszel, hanem csak és kizárólag saját korlátaink.

Azt mondjuk, Székelyföldben gondolkodunk, és közben olyan mellékes kérdéssel, mint a soron következő helyhatósági választás, nem foglalkozunk, amikor is ismételten terítékre kerül a marosvásárhelyi polgármesteri tisztség, illetve Maros Megye Tanácsának elnöki pozíciója. Arról már nem is beszélek, hogy még a gondolkodás szintjén sem jutottunk el oda, hogy Hargita, Maros, Kovászna megye megvizsgálja az egészségügyi, oktatási, közszolgáltatási, közlekedési intézményhálózat, infrastruktúra közös felügyelet alatti működtetését. Konkrét példa, igaz, kényszerűségből, Székelykeresztúr. Amint már írtam, 2006-ban megtörtént a székelyudvarhelyi víz- és csatornaszolgáltatást kiprivatizálása. Ezáltal megfosztottak, elvágták Udvarhelyszék települései többségét attól a lehetőségtől, hogy a 98 százalékos uniós és állami támogatásból megvalósuló Hargita megyei víz- és csatornaprojekthez csatlakozzanak. Nem maradt más választása Székelykeresztúrnak, csatlakozott a Maros megyei regionális projekthez, mert úgy gondolja, hogy 98 százalékos támogatásból mégiscsak olcsóbb egy beruházás, mint megemelt lakossági vízdíjból finanszírozott devizahitelből, mint ahogy történt Székelyudvarhelyen.
Beszélünk Székelyföldről, beszélünk az autonómiáról, de nem beszélünk a minél szélesebb összefogást, közösségi szolidaritást akadályozó személyekről, közéleti megnyilvánulási formákról, és közben megfeledkezünk arról, hogy a megyeközi együttműködések, illetve fejlesztési társulások keretében mindaz, ami lényeges és fontos, már most, mindenféle jogszabály-módosítás meg speciális státus nélkül megvalósítható. És persze fontos az egyetértés a három megyével szomszédos közigazgatási egységekkel, megyékkel is, hiszen ha megértetjük velük, hogy számukra is pozitív hozadéka lehet az együttműködésnek, akkor könnyebben megvalósíthatóak fejlesztési elképzeléseink.

Azzal sem foglalkozunk, hogy Romániában az államfőválasztást 70–100 ezer szavazattal szokás megnyerni, és csak a három székelyföldi megyében él 500 000 magyar szavazó, Erdélyben pedig 1 000 000, és e tény óriási politikai érdekérvényesítési lehetőség. Az RMDSZ-frakció támogatása nélkül megbukna a jelenlegi kormány! Mégis azt hallom nap mint nap, hogy így Dél-Tirol meg úgy Dél-Tirol, pedig az 50 milliós Olaszországban a 250 ezres német ajkú közösség az országos politikában, a törvényhozásban nem oszt és nem szoroz, szemben az országos választások sorsát eldönteni képes székelyföldi, erdélyi magyar közösséggel. Székelyföld felértékelődik, és nekünk ezen adottságainkat, lehetőségeinket ki kell használnunk.

És kellenek a szövetségesek. Nem elegendő, hogy csak Hargita-Kovászna-Maros megyék viszonylatában legyen közös gondolkodás, hanem mindenhol, mert valamit minél többen akarnak az országban, annál nagyobb az esélye a megvalósulásának. És fontos a szomszédos megyékkel való kapcsolat ápolása, a párbeszéd. Azon kell lennünk, hogy javaslataink ne csak számunkra kecsegtessenek előnnyel, hanem mások számára is. A másfél évvel korábbi regionalizációs vitában pontosan azért hallgattunk az elején, mert tudtuk, hogy ha nem telepszünk rá a témára, akkor más térségek is hallatni fogják hangjukat. Csendben voltunk és láss csodát, Partiumban közös javaslattal álltak elő a jelenlegi mamut-régiós beosztást felváltó 3-4 megyés régiós beosztás érdekében, és hallatni kezdték hangjukat moldovai megyék is. Sajnos, az egyre erősödő pártpolitikai cirkuszok kisiklatták 2013-ban a decentralizációs, regionalizációs folyamatokat, magát az alkotmányozást is, de ami késik nem múlik, előbb vagy utóbb a racionalitás győzedelmeskedik.

 
Óriási hiba

Amint írásom elején is említettem, többszólamúságra van szükség, azaz mindenki maximális hatékonysággal dolgozzon nemzeti közösségünkért ott és abban a közéleti szerepben, amelyben van. Egy zenekar akkor tud élvezhető produkciót nyújtani, ha a dobos dobol, a hegedűs pedig hegedül, és mindenki a saját kottájára koncentrál, nem pedig a másikéra. Ha a dobos állandóan hegedülni akar, a hegedűs meg azzal foglalkozik, hogy eldugja a dobos dobverő pálcáit, azzal nem megyünk semmire, és azzal sem, ha vannak egyesek, akik egy csípőfogóval vagdossák állandóan a hangosítás kábeleit. És azzal sem megyünk semmire, ha azt gondoljunk, hogy az itt élő emberek számára megfelelő színvonalú előadást tudunk nyújtani úgy, hogy csak magunkban alakítunk zenekart, és hagyjuk, hogy a román hegedűsök meg dobosok a kulisszák mögül szánakozva vagy fülüket bedugva kövessék azt a macskazenét, amit előadunk. Azon kell legyünk, lépjenek be ők is a zenekarba, hagyjanak fel azzal a magatartásukkal, hogy csak minket kritizálnak, és nap mint nap elmondják, na, ezzel a cirkuszista társasággal egy zenekart soha az életben. A kivándorlás, a munkahelyek hiánya románt és magyart egyaránt sújt Székelyföldön. E problémákra nincs különutas megoldás, és nekünk is, nekik is be kell látniuk, hogy egyről a kettőre akkor jutunk, ha problémáinkat közösen oldjuk meg.

Óriási hibának tartom az SZNT részéről azt a magatartást, hogy a nyilvánosság különböző fórumait kihasználva olyan témákban akarja határozathozatalra kényszeríteni a helyi és megyei tanácsosokat, polgármestereket, a két megyeelnököt, amely témákban e testületeknek nincs törvényi hatáskörük, vagy ha úgy gondoljuk is, hogy van, e döntéseket a prefektusok százszázalékos hatékonysággal napok alatt felfüggesztik, elkaszálják a bíróságon. Nem értem, Izsák Balázs SZNT-elnök miért gondolja úgy, hogy az uniós bíróság előtt folyamatban levő pere sikerét elősegíti egy prefektus által százszázalékos bizonyossággal elkaszált megyei tanácsi beavatkozási kísérlet. Az elmúlt hetekben e témában nem szólaltam meg, mert azt az elvet vallom, hogy ha valamit nem tudok segíteni, legalább ne hátráltassam.

Feltevődik a kérdés, mi a cél: a per sikere, vagy a sajtózás? Ha a per sikere a tét, akkor Hargita Megye Tanácsának nem szabad e témában határozatot hoznia, mert azzal a per sikertelenségében érdekeltek malmára hajtja a vizet. A jogi kiskapuzás luxusát nem engedhetjük meg magunknak, mert mi azon csak veszítünk, lejáratva magunkat és közös ügyeinket.

Az utóbbi években az SZNT által szervezett tömegdemonstrációkon az ellenérdekelt bukaresti hatalmi és médiakörök azért nem tudtak fogást találni, mert az SZNT ezen demokratikus megmozdulásokat egyedül szervezte. A székelyföldi és helyi tanácsok nem léptek be hivatalos szervezőként, hogy ne szolgáltassanak támadási felületet. A magunk erejével, közéleti szereplőként ezeket támogattuk, ha elromlott a megrendelt vonat, hát kocsira, lóra, szekérre pattantunk, és ott voltunk a Székelyek Nagy Menetelésén, a rendezvény totális siker volt. De nem rendelkeztünk társszervezői státussal, és ezzel igencsak nehéz helyzetbe hoztuk az Antena 3 „magyarbarát” kommentátorait azon igyekezetükben, hogy félremagyarázzák, kiforgassák a rendezvényt. Még egyszer mondom, többszólamúságra van szükség, egymás tiszteletére. Arra kérem az SZNT képviselőit, hagyjanak fel azzal a médiakampánnyal, amely során a székelyföldi polgármestereket hajkurásszák az SZNT által elgondolt témákban, mert nekünk nem tanácsi határozatok százait felfüggesztő prefektusi határozatokra van szükségünk Székelyföldön, hanem a fiatalok itthon maradását segítő konkrét eredményekre, megvalósításokra. Polgármestereink, tanácsosaink, az önkormányzati intézményekben dolgozó köztisztviselők nap mint nap igen komoly felelősséget vállalva végzik az őket megválasztó helyi közösség érdekében munkájukat, sőt ha kell, hát járják az ügyészséget, bíróságot, büntető- és polgári perek tucatjainak terhével a vállukon. Ezért igencsak felháborító magatartásnak tartom, hogy egyesekben egyáltalán a gondolat szintjén felmerült az anyaországi testvértelepülések beugrasztása a sehova nem vezető közéleti akciósorozatba. A fogjuk meg és vigyétek elve mentén nem fogunk előrehaladni, elvonjuk a figyelmet, az energiát a lényeges kérdésekről, pedig van feladat bőven, jut mindenkinek, ha hajlandó közösségünk érdekében felelősséget vállalni, dolgozni.

 
A politika felélte tartalékait

Az elmúlt 25 esztendő, de történelmi léptékkel akár évszázadokra visszamehetünk, bebizonyították, hogy Székelyföldön, Erdélyben a magyarság megmaradása szempontjából meghatározó szervezetrendszert történelmi egyházaink jelentik. Nemcsak a politikában, hanem általában, a hétköznapi életben azt látom, hogy az egyre sokasodó, egyre bonyolultabb problémák okozója az egyház tanításától való eltávolodás. A politika felélte tartalékait. A támogatottság, a magyar emberek választási részvétele folyamatosan csökken, teret vesztünk. E folyamat megállításában, sőt az erdélyi magyar közösségi érdekképviselet, az RMDSZ növekedési pályára állításának itt látom a megoldását. Iskolákat, erdőket, földeket visszaszerezni, jogokat törvénybe foglaltatni – ez az elmúlt 25 esztendő meglehetősen tekintélyes RMDSZ-es eredménylistája. De élni e jogokkal, élni a lehetőségekkel, eredményesen és hatékonyan működtetni oktatási, szociális, egészségügyi intézményeket, a kevés halat és kenyeret úgy osztani el, hogy mindenkinek jusson, már olyan feladat, amelyben a mostaninál is szorosabbra kell fűznie az RMDSZ-nek a történelmi egyházakkal kialakított viszonyát. Még jobban, szorosabban be kell vonni történelmi egyházainkat közügyeink megoldásába, mert szeretet nélkül nem megy és az egyház a szeretet intézménye.

Falvaink többségében nem működik helyi RMDSZ, de egyháztanács, pap, lelkész minden magyarlakta faluban van. A politika egyre több helyen visszavonulót fúj. Tudomásul kell ezt venni, és ehhez a realitáshoz alkalmazkodnia kell a politikának, együttműködve a felekezetekkel.

Ma a közbeszéd olyan tematikákkal van tele, amelyek ilyen vagy olyan – legtöbbször választási – megfontolásból csak a politikusoknak fontosak. Az autonómiadiskurzus egy  e tematikák közül, de, mondhatni, a legnagyobb figyelemben részesül. Ezt nem tartom helyénvalónak, mert úgy gondolom, hogy az erdélyi magyar emberek többsége pontosan azért fordult el a politikától, azért nem megy szavazni, mert úgy érzi, a politika nem foglalkozik az ő problémáival. Naponta kapom az olyan leveleket, ahol a lakásmaffia áldozatává vált család kálváriáját írják le, vagy azt, hogy egy hirtelen jött baleset, haláleset, vagy a munkahely elvesztése teljes reményvesztésbe taszít családokat. A szülők, nagyszülők gyerekek, unokák iskolai tanulmányait végigaggódják, mi lesz, ha majd végez a fiunk, lányunk, itthon marad, vagy kivándorol. Ezekre a kérdésekre az újabbnál újabb autonómiakoncepciók nem adnak választ. Az emberek viszont választ várnak, megoldást problémáikra. Ezért az a feladata a politikának, minden egyes politikusnak, hogy energiáit, lehetőségeit az embereket ténylegesen érintő kérdések megoldására használja.

Példának okáért ott a Sapientia Egyetem helyzete. Nem magánegyetem, tulajdonképpen úgy működik, mint egy klasszikus romániai állami egyetem, azzal a különbséggel, hogy a romániai adózó polgárok gyerekei oktatásának költségeit a magyar állam állja. Nincs ez jól így, nem korrekt dolog, hogy a román költségvetés nem kezeli a Sapientiát finanszírozás szempontjából azonos módon, mint a többi állami egyetemet, amelyekből van mintegy 130 az országban. Ha a Sapientia megkapná, ami jár neki, a román állami támogatást, és maradna a magyarországi támogatás is, nagyon versenyképes felsőoktatási intézménye lehetne nemcsak Erdélynek, Székelyföldnek, hanem az egész országnak. Téma ez ma a közbeszédben, cikkezik erről a sajtó? Nem.

Azamfirei
rektor úr az oktatási törvényből azt tart be, ami neki jólesik, ami nincs ínyére, azt megkerüli az egyetemi autonómiára hivatkozva. Azt látom, hogy lassan ehhez is hozzászokunk, még egy ideig téma, aztán belenyugszunk arra való hivatkozással, hogy nem akarja Azamfirei. Közben pedig megfeledkezünk arról, hogy akárhonnan is nézzük, egymillió szavazati joggal rendelkező magyar nemzetiségű polgár van Erdélyben, akivel nem lehet viccelni, különösen azok nem viccelhetnek velünk, akik a mi adónkból is kapják fizetésüket, így Azamfirei úrnak sem. Az RMDSZ nélkül 1996 óta nincs stabil kormány. Minden fontos állami intézményben, kezdve a Román Nemzeti Banktól egészen a Számvevőszékig a felügyelőtanácsnak van magyar tagja. A kilenctagú alkotmánybíróságnak, melynek szerepe meghatározó, szintén mindig van magyar tagja. Az erdélyi helyi és megyei tanácsokban befolyásunk meghatározó, egyeseknek mégis az jut eszébe, hogy a prefektusokkal bohóckodjunk.

Beszélhetünk a kulturális autonómiát tartalmazó kisebbségi törvénytervezetről is. Nincs olyan mérvadó román párt, amely kormányzati pozícióból ne terjesztette volna be a parlamentbe, mégis, a mai napig nem lépett hatályba a törvény. Nincs érdemi ellenállás, tulajdonképpen mindenki elismeri, hogy az fontos lenne, de lassan lekerül ez is a napirendről.

Székelyföldön jelenleg is van kulturális autonómia. A mi szemszögünkből e törvény megléte nem oszt és nem szoroz, viszont a szórványban és ott, ahol a magyarság nincs többségben, ahol az etnikai arányokat tekintve is visszaszorulóban a magyarság, nagyon fontos lenne.

Még hosszasan sorolhatnám mindazon közéleti témákat, amelyekben lépni kellene, és amelyek nemzeti közösségünk megmaradását szolgálnák, de azt látom, hogy nagyon sok közéleti szereplőnek kényelmesebb az autonómiázgatás, mint a valós problémákkal, kihívásokkal való szembenézés.

Azt gondolom, eljött az ideje annak, hogy a tükörbe nézzünk, hagyjunk fel a másra mutogatással, a valós problémákra koncentráljunk. Járjuk nyitott szemmel az országot, és meg fogjuk látni, hogy ami nálunk probléma, az más térségben is gond, és amit mi problémának látunk, azt a Bánságban, Dobrudzsában, a Partiumban, Bukovinában is problémának tartják. Kiszámíthatóságra, normalitásra, fejlődésre vágyik mindenki. Tehát keressük közösen a megoldásokat, beleértve a jelenleginél racionálisabb fejlesztési régiós beosztásokat. Hajlamosak vagyunk mindent átpolitizálni, átideologizálni, a szakmai érvekkel nem foglalkozunk, a másik fejével nem gondolkodunk, és akkor csodálkozunk azon, hogy bármivel is állunk elő, merev elutasításban van részünk.

Írásom meglehetősen hosszúra sikeredett, érveim felsorolását nem folytatom, a lényeg az, e megszólalással arra akarom felhívni a figyelmet, hogy az erdélyi magyar emberek egyre nagyobb része – szerintem joggal – úgy érzi, hogy a politika egyre inkább nem az ő problémáival foglalkozik, hanem valami mással. Sok a cirkusz és kevés a munka, így látják az emberek a helyzetet. És ha így látják, akkor a politikának nem az a dolga, hogy elmagyarázza, minden szép és jó, hanem az, hogy megpróbálja megérteni az elégedetlenséget, és pótolni a hiányosságokat.

A szerző Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Címoldali fotó: nito via Shutterrtock.com