2017. november 24. péntekEmma
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

MÓDOSÍTÁSRA VÁRVA

Alkotmányjogi okoskodások

Borboly Csaba utolsó frissítés: 2013-04-03 13:24:09

Az alkotmányban található diszfunkcionalitások megszüntetése fontosabb kérdés, mint az oly sokat mediatizált regionalizáció.

A regionalizáció kérdése kötötte le a közvélemény figyelmét, ezt taglalja a sajtó, pedig ez a téma csupán egy kis szelete az alkotmányjogi kérdéseknek. A magyar sajtóban nem olvastam eddig az alkotmánymódosítással kapcsolatos alaposabb elemzést, ami sajnálatos, mert az alkotmányt mondhatni kőbe vésték azzal a rendelkezéssel, hogy csak népszavazás útján módosítható. Ha valami bekerül az alkotmányba, az alkotmánybíróság által kikényszeríthető, nem vonható vissza, nem módosítható, szemben a törvényekkel, amelyek a politikai felállás függvényében mindig módosíthatók.

Nagyon fontos tehát az alkotmánymódosítás kérdése. Az alábbiakban felvetek néhány olyan kérdést, amely vonatkozásában közvita kezd kialakulni.

Az egyik ilyen kérdés a különböző államhatalmi ágak elválasztásának kérdése. Egy demokráciában ez folyamatos téma, mert az államhatalmi ágak már csak olyanok, hogy hatalmi jellegükből adódóan mindent és mindenkit maguk alá akarnak gyűrni, tehát egyik a másikat. És ez nem jó dolog. Nem kétséges számomra, hogy ha valahol, hát e téren, ha nem is újraszabályozni, de pontosítani kell a törvényhozás, a végrehajtói hatalom, valamint az igazságszolgáltatás közötti viszonyt.

Nem akarok hosszabb fejtegetésekbe bocsátkozni, rövid bekezdésenként ismertetem, mi az, amin szerintem változtatni kellene e hármas viszonyrendszeren belül:


Jogalkotás – végrehajtó hatalom

A törvények kormányzati felelősségvállalással való elfogadása, illetve a sürgősségi kormányrendeletek (OUG) útján történő jogalkotás tulajdonképpen minimalizálja a parlament szerepét, látszatintézménnyé degradálja. Ez óriási hiba, mert ezáltal kiürül a parlamentáris demokrácia. A parlament házszabályának módosításával garantálható, hogy akár egy-két nap alatt is lehessen új törvényt elfogadni, ha erre konszenzus van a parlamenti pártok között.

A felelősségvállalás, illetve a hírhedt OUG-k által azonban nemcsak a parlamentarizmus sérül, hanem instabillá válik az egész jogrend. Orrba-szájba követik egymást a törvénymódosítások, nincs parlamenti vita, nincs elemzés, nincs semmi, és akkora blődségek emelkednek törvény rangra, hogy kiverik a plafont. Természetesen jelentéktelenné teszik az ellenzék szerepét is, de a lényeg az, hogy ha maradnak az OUG-k meg a kormányzati felelősségvállalással való törvényhozás, akkor kijelenthetem, hogy a három hatalmi ágból egy, a törvényhozás már nem nevezhető hatalmi ágnak, maximum a végrehajtó hatalomnak alárendelt ágacskának.



Fotó: travellight via Shutterstock

Végrehajtó hatalom – igazságszolgáltatás

E téren, az MCV néven ismert uniós ellenőrzési folyamatnak köszönhetően, jelentős sikereket ért el az ország az utóbbi években, ezért kár lenne, ha a beindult folyamatok közül bármelyik is kisiklana. Az igazságszolgáltatás autonómiája, függetlensége mindenek feletti érdek kell hogy legyen. Ezért nem tudok egyetérteni az olyan felvetésekkel, amelyek, mondjuk, az ügyészség kormány alá rendelését pedzegetik. Tudom, vannak ilyen megoldások, de azokat olyan országokban alkalmazták, ahol a polgári demokráciát nem 20 éve építgetik, hanem minimum 200. Ami itt fontos, az igazságszolgáltatás vezető posztjait betöltő személyek kiválasztási, kinevezési folyamatába a konszenzuskényszert kellene beépíteni. Az alkotmánybírák, valamint a legfőbb ügyész, illetve az igazságszolgáltatási csúcsszerv (CSM) vezetőjének kinevezésénél szerintem járható út lehetne, hogy a miniszterelnök és az államfő közösen jelölné e személyeket, a parlamenti jóváhagyás pedig kétharmados döntéssel születne. Ezek olyan fontos funkciók, amelyek betöltésénél beleszólása kell hogy legyen mindenkinek – így az ellenzéknek is – a döntésbe, ami a kétharmados döntéseknél normális parlamenti felállás esetén biztosított. De ha nem sikerül ilyen irányba elmozdulni, akkor inkább maradjon minden úgy, ahogy van, még mindig jobb annál, mint amit az ügyészségnek a kormány alá rendelése jelentene.


Jogalkotás – igazságszolgáltatás

A mindennapi életben az állampolgár e viszonyrendszer hiányosságaival szembesül mindennap. Mi a jogos, és mi nem, ebben a kettősségben tapogatózik mindenki, és ez a helyzet nem az állampolgárok, a vállalkozások, intézmények hibája, hanem az átláthatatlan és gyakran értelmetlen jogszabályoké, illetve az azokból felálló jogrendé. Ezért a jogalkotás hiányosságainak pótlása céljából olyan kérdések is bíróságra kerülnek, amelyeknek nem ott lenne a helyük. A jogrend instabil, állandóan változik. Nehezen követhetők és érthetők a gyakran egymásnak ellentmondó jogszabályi rendelkezések, ezért némi fenntartással kezeli mindenki azt, amit a törvény ír, azon az alapon, hogy ki tudja, majd a bíróság miként ítéli meg.

A jó szándékkal, tisztességgel eljáró állampolgárok, intézmények, cégek is kénytelenek olyan esetekkel is bírósághoz fordulni, amelyekkel egy koherens, kellőképpen kidolgozott jogrend esetén nem kellene. Minden ügy, minden szerződéses viszony a bíróságon köt ki, mert csak az a biztos, amiben jogerős bírósági ítélet született. Például az állami intézmények és a cégek közötti szerződéses viszonyban még az is bíróságra kerül, ami valójában a felek között nem képezi vita tárgyát, s a pereskedés költséggel, késedelemmel, idegeskedéssel jár. Ez mindennapi gyakorlat, különösen az állami szektor, illetve a magáncégek közötti viszonyban, a jelenlegi jogrend ugyanis nem tudta kellőképpen szabályozni sem jogilag, sem humán oldalról azt a helyzetet, hogy az egykor klasszikus igazgatási funkciót ellátó önkormányzati és állami hivatalok egyik napról a másikra átalakuljanak sok millió eurós beruházásokat lebonyolító fejlesztési ügynökségekké. „Ne döntsünk, mert ki tudja, mi lesz, ki tudja, melyik ellenőrző szerv perel be később” alapon működnek állami intézményeink. Ez egyrészt érthető, ugyanis a „ha nem írok alá semmit, abból baj nem lehet” bölcsesség igazságtartalma vitathatatlan, másfelől pedig ennek az állapotnak az a siralmas következménye, hogy a rendelkezésre álló uniós források döntő hányadát Románia nem tudta lehívni.

Egy szó, mint száz: a jogalkotás és a jogalkalmazás között relatívvá válik a határ, amit elsősorban az a sajnálatos körülmény okoz, hogy egyre romlik a jogalkotás produktumainak színvonala. Törvényi szinten olyan rendelkezések születnek, amelyekről ordít az alkalmazhatatlanság, más törvényeknek ellentmondanak, és így amit a törvénynek kellene valójában eldöntenie, majd így-úgy eldönti a bíróság.


Jogalkotás és jogbiztonság

A gépkocsik környezetvédelmi illetéke kapcsán kialakult sok százezer per, de említhetnénk a földügyekkel kapcsolatos milliónyi pert vagy akár a közalkalmazottak juttatásaival kapcsolatos sok százezer pert, mind olyan dolgok, amelyek az alacsony színvonalú jogalkotás következtében követelnek időt, pénzt és energiát az emberektől – teljesen feleslegesen, mert normális országban ilyesmire nem kerülhetne sor.

Természetesen a jogalkotás és jogalkalmazás közötti határ szabályozatlanságára nemcsak az országos jogalkotás vonatkozásában lehet példákat hozni, hanem a helyi jogalkotás tekintetében is. A helyi és megyei tanácsokban demokratikus úton választott tisztségviselők döntenek a helyi közügyekről, helyi jogalkotás folyik. De ez nem számít, ha bárkinek bármikor eszébe jut, nyugodtan mehet és perelhet korlátozás nélkül a helyi/megyei tanácsi határozatok hatályon kívül helyezését kérve. Nálunk ez természetes, pedig tőlünk nyugatabbra egyáltalán nem az, ugyanis ami általános érvényű, mindenkire kötelező norma, tehát jogszabály, annak stabilitását védeni kell, például olyan megoldásokkal, melyek szerint, mondjuk, csak felső bírói fórumon vagy az Alkotmánybíróságon kezdeményezhető ezek felülvizsgálata, joghoz értő, jogban jártas olyan személyek által, mint egy prefektus vagy a nép ügyvédje. De nálunk nem, akinek eszébe jut, perelhet, és nincs vesztenivalója, mert per vesztése esetén még a perköltségek viselésének veszélye sem fenyegeti. Sziklaszilárd helyi, országos jogrend nem tud úgy kialakulni, ha minden relatív, időleges, és bármikor bármit meg lehet támadni, kezdeményezni lehet a hatályon kívül helyezését. Bárki perelhet, bármeddig perelhet egy helyi/megyei tanácsi rendelet hatályon kívül helyezése érdekében – ez pedig nem jogállamiság, hanem a káosz maga. És itt jön szóba a helyi autonómia, amelynek a lényege az, hogy a helyi közösséget érintő ügyekben a választottak döntenek, és döntésük csak nagyon kivételes esetben bírálható felül. Aki pedig szeretné megváltoztatni a dolgok menetét, az jelölteti magát, indul a választásokon, és ha a választópolgárok többsége őt támogatja, akkor döntési helyzetbe kerül. Nálunk a polgár, akinek valami nem tetszik, nem kell ilyesmivel fárassza magát. Nem tetszik neki, hogy a kormány döntött egy magyar kar létrehozásáról, vagy egy megyei tanács egy megyei zászlóról? Nincs semmi gond, megszerkeszt egy bírósági beadványt, és pláne, ha magyar témáról van szó, jó eséllyel lehet várni a panaszt emelő számára kedvező, de sok százezer polgár számára kedvezőtlen végkifejletet.


A helyi autonómia mai olvasata

A helyi autonómiára visszatérve: e fogalomnak mindenki nagy barátja, de sajnos nálunk ezt az elvet sem a jogrend, sem a joggyakorlat nem ismeri el. Nálunk azt értik helyi autonómia alatt, hogy a helyhatóságok választott képviselői csak abban és csak arról dönthetnek, amit nekik valamely felsőbb jogszabály előír. De megyeitanács-elnökként nincs miért panaszkodnom, mert egy olyan országban, amelyben a kormányrendeleteket helyi bíróságokon hatályon kívül lehet helyeztetni, ott az a „természetes állapot”, hogy nincs senkinek döntési autonómiája, sem egy helyi tanácsnak, sem egy megyei tanácsnak, sem egy kormánynak. Nyilván, ez a helyzet nonszensz úgy, ahogy van. De ettől még ez van… És jó lenne ezen változtatni, mert egy olyan országban, amelyben a notórius pereskedőknek és a névtelen feljelentőknek áll a zászló, ahol minden képlékeny, ahol minden kiszámíthatatlan, ott biza nem tudnak autópályák épülni, nem tudnak munkahelyteremtő zöldmezős beruházások létrejönni, és onnan biza milliószámra menekülnek a fiatalok.

Az alkotmányozásnak ez a tétje valójában. Meggyőződésem, hogy az általam felsorolt diszfunkciók megszüntetése, csökkentése fontosabb kérdés, mint az akár oly sokat mediatizált regionalizáció kérdése, mert ha valami csoda folytán tényleg létrejön a valós decentralizáció, valamint egy racionális regionális beosztás is, a hétköznapok rideg valósága ellehetetleníti a jó szándékú kezdeményezéseket.