2017. szeptember 24. vasárnapGellért, Mercédesz
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

OLVASÓI LEVÉL

Nyílt válasz egy kiábrándult lelkes fiatalnak

Borboly Csaba utolsó frissítés: 2013-02-25 10:34:18

Aki a közállapotokon akar javítani, az nem engedheti meg magának az egész életre való kiábrándulás luxusát.

A minap névtelen levelet kaptam egy magát „Egy életre kiábrándult lelkes fiatal”-nak nevező feladótól. Mellékelt egy videót is, utólagos engedelmével itt megosztom:



Nem tudhatom biztosan, ki áll a levél mögött, lehet, hogy mindez csak egy beugratás, de nem ez az érdekes.

Azt gondolom, hogy a kiábrándult lelkes fiatal által megfogalmazott kérdésekkel foglalkozni kell. Ha a fiatalok vették maguknak a fáradságot, és elkészítették ezt a kritikus videót, akkor a politikusoknak erre reagálniuk kell.

Talán azért vagyok erre a témára érzékeny, mert magam is voltam lelkes fiatal, majd később kiábrándult fiatal is – bár szerencsére a kiábrándultságom megállt azon a határon, amit ma inkább kijózanodásnak neveznék.

A mellékelt felvétel egy másfajta kiábrándultságot közvetít a Fészbuk Dzsenerésön részéről, amit az én egy életre kiábrándult lelkes fiatal levélíróm a következőképpen fogalmaz meg:

„....elképzelésem szerint – az RMDSZ létezésének egyetlenegy fő célja van (kellene legyen), hogy az erdélyi magyarságot képviselje. Ehhez képest, miért csak 2013-ban akarjuk kitenni a székely zászlót, ez a probléma miért nem a kilencvenes években jelent meg? Miért hagyjuk cserben a szórványtelepüléseket? Miért hagyjuk, hogy Vajdahunyad várában egyetlen magyar felirat se legyen? Miért hagyjuk, hogy magyar iskolák szűnjenek meg olyan helyeken, ahol létfontosságú lenne? Miért hagyjuk, hogy a magyar anyanyelvű fiatalok a román nyelvet is anyanyelvi szinten tanulják? Hogy történhet meg az, hogy nem lehet magyarlakta városokban magyarul is kiírni az utcaneveket?”

Valóban döbbenetes, hogy 2013-ban problémát okoz a székely zászló használata, hogy a tanügyi vezetés nem hajlandó a román nyelvet idegen nyelvként tanítani, és hogy számos városból hiányoznak ma is a magyar utcanevek. Biztosan tehetett volna az RMDSZ többet, jobban, hogy ez ne így legyen – de ne felejtsük el, honnan indultunk.

Az én gyermekkoromban még piros, sárga és kék trikóban futkostunk a futballpályán, hogy megafonos pártkáderek ostoba lózungokat rakjanak ki belőlünk a gyepen. Persze román nyelvű lózungokat. A Márton Áron Gimnáziumban már alig volt magyar osztály. Számomra a fiatal lelkesedés és a kiábrándulás kora a kilencvenes évek első fele, a rendszerváltás ideje volt. Nagy reményekkel indultunk neki ennek a korszaknak, és nagyon hamar jött a hideg zuhany – a fekete március, a bányászjárások, a FSN-féle féldemokrácia, a gazdasági összeomlás, a nyugat-európai országok által Románia ellen bevezetett vízumkényszer, Magyarország felemás hozzáállása a határon túli magyarsághoz stb.

A mai fiatalok erre nem emlékezhetnek, és nem vigasztalja őket, hogy mindez mára megváltozott. A fiatalok mindent akarnak, most – és ez eddig rendben is van. Nem látják érdemnek Székelyföld infrastrukturális fejlődését, a visszaszolgáltatott köz- és magánvagyont, a magyar nyelvű iskolahálózatot, a helységnévtáblák és a vasútállomások magyar feliratait, a törvény által garantált nyelvhasználati jogokat, a székely jelképek használatát, a székely történelemkönyvet. Oké.

Számon kérik rajtunk, hogy miért nincs már autonómiája Székelyföldnek:

„Önök 1996-tól érdemben semmit nem kezdeményeztek az autonómia ügyében. Abba születtem bele, hogy az autonómia egy jó kis szöveg a választásokkor, de politikai (érdemi) szinten egy millimétert nem mozdítottak.” (Idézet az egy életre kiábrándult fiatal leveléből.)

Igen, ’90-ben mi is azt gondoltuk, hogy pár éven belül meglesz a székely autonómia – de nem lett. Mi is azt gondoltuk, hogy a politikusaink nem képviselték elég karakán módon a nemzeti ügyeket. Úgy véltük, hogy a román kormányt nemzetközi nyomással kellett volna rászorítani a székelyföldi autonómia elfogadására, az ország NATO- és EU-csatlakozása folyamán.

Vajon lehetséges lett volna ez? Talán igen. Sosem fogjuk megtudni. De ha el is értük volna, nem biztos, hogy jobb helyzetben lennénk. A kierőszakolt autonóm közigazgatás egy sértett és ellenséges Románia közepén kellett volna működjön, ami nagyon nehéz feladat.

Be kell látnunk és ki is kell mondanunk, hogy Székelyföld területi autonómiája olyan cél, amit mindenképpen el kívánunk érni, de amit nem érhetünk el a román közvélemény egy jelentős részének támogatása nélkül. Hiába tudjuk mi, hogy az autonómiatörekvések nem irányulnak senki ellen, ha ezt a románok túlnyomó többsége nem hiszi el. Egy tavalyi közvélemény-kutatás szerint a románok 48%-a hitte azt, hogy Magyarország Románia területi integritására tör. Nevetségesnek tűnik? A ’90-es években majdnem minden román ezt hitte. Bármilyen képtelen magyarellenes szlogennel mozgósítani lehetett jószerint az egész országot. Vajon mennyire lett volna életképes egy székely autonómia ebben a fokozottan magyarellenes közegben? Nem elég az autonómiát elérni, azt működtetni is tudni kell. A nyugat-európai autonómiák azért működnek jól, mert az ottani társadalmak elfogadták a létezésüket. Pedig egy sincs közöttük, amely az ország közepén helyezkedne el, többségi területekkel teljesen körbevéve.

Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani – meg kell győznünk a románokat arról, hogy nem akarunk semmi rosszat az országuknak. Ilyen tekintetben komoly előrelépés történt az utóbbi 10–15 évben, de ez még nem elég. Éppen az elmúlt hetek mutatták meg, hogy a magyar (székely) kártyát ma is ki lehet játszani. Azok az erők, amelyek a regionális újjászervezést nem a decentralizáció eszközének tekintik, hanem éppenséggel a megyék feladatait és legitimációját koncentrálnák regionális szinten, a székely szimbólumok és a székely termékek elleni támadással próbálták a maguk malmára hajtani a vizet. Sajnos magyar részről is sokan bedőltek a provokációnak, műcirkusz műcirkuszt követett, és mára majdnem sikerült elérni a célt: olyan közhangulatot alakítani ki, hogy a „székely veszély” miatt ne lehessen használható méretű régiókat kialakítani és azokat valós, decentralizált feladatokkal ellátni.

Remélem, hogy az események kedvező fordulatot vesznek a következő napokban, de a tanulság adott. Reális képet kell adni a román közvéleménynek Székelyföldről, hogy ne legyen tere a félrevezetésnek. Ezért építgetjük a megyei tanácsnál gondosan a román sajtókapcsolatokat. (Igaz, a legutóbbi eseményt egy Nagy-Magyarország-térképekkel sűrűn dekorált vendéglátó-ipari egységbe sikerült szervezni, meg is jegyezték a román kollégák, hogy ez elég bizarr helyszíne a félreértések eloszlatásának, de máskor majd erre is figyelünk.)

Nem kötelező velem egyetérteni. Biztosan lehet jobban csinálni, mint ahogy én csinálom. Jöhetnek az újak, a friss erők. Én úgy látom, hogy a kudarcok mellett nagyon sok sikert is elértünk az utóbbi 20 esztendőben a közösségi jogok területén. Többet, mint az előttünk lévő generáció. És bízom benne, hogy az utánunk következő generáció még többet fog elérni. Bízom, hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már... – ahogy József Attila mondta néhány generációval előbb.

Ehhez nem is kell más, csak lelkes, tevékeny fiatalok. Nem baj, ha kiábrándultak. A kiábrándulás fontos lépés a kijózanodás felé, de ki kell lábalni belőle, hogy aztán cselekedhessünk. A kritika fontos, de önmagában nem sokat ér. Nem csak panaszkodni kell, hogy ez sem és az sem jó, hanem cselekedni is. És gyenge kifogás, hogy azért nem cselekszem, mert kiábrándultam, „egy életre”. Aki a közállapotokon akar javítani, az nem engedheti meg magának az egész életre való kiábrándulás luxusát.

Kívánom a Fészbuk Dzsenerésön tagjainak, hogy mielőbb legyenek túl a kiábrándultság életre szóló fázisán. Utazzanak el, ha külföldön jobban boldogulnak, tapasztaljanak, lássanak, és térjenek vissza. Vagy maradjanak itthon, és készüljenek átvenni tőlünk a stafétát. Csinálják jobban!

Azért úgy érzem, hogy nekem is van még jó pár tevékeny évem. Mostanában olvastam, hogy a Facebook már kezdett elöregedni, a tizenéveseknél az új trend a Tumblr. Igyekszem tartani a lépést, és regisztrálni egy Tumblr-oldalt – remélve, hogy a mai tizenévesekkel is lesz alkalmam közéleti vitákat folytatni pár év múlva.