2019. március 18. hétfőSándor, Ede
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

RE: RÉGIÓÁTSZERVEZÉS

Régióátszervezés, de merre?

Ongjerth Richárd utolsó frissítés: 2013-02-05 16:37:29

Ha nem tudunk szakítani a "felhőnézéssel", akkor a politika találja ki a megoldásokat, ezek pedig nélkülözni fogják a távlatos gondolkodást.

Vitára ingerlő tanulmányt tett közzé a közelmúltban a Transindex Csák László PhD MeRSA tollából, amely markánsan, sok konkrét javaslattal, de a kívülálló számára nem mindig alátámasztottan fogalmazta meg a romániai régióátszervezéssel kapcsolatos követelményeket.

Bár őszintén be kell vallanom, nem ismerem sem a jelenlegi romániai területfejlesztési helyzetet, sem pedig a közkézen lévő átalakítási szándékokat, érdeklődő kívülállóként az elmúlt tizenöt-húsz év magyarországi tapasztalatai alapján szeretnék néhány olyan alapállítást megfogalmazni, amelyek legjobb szakmai meggyőződésem szerint – vitatkozva, vagy egyetértve Csák Lászlóval – közös kultúránk okán


az anyagiakat előtérbe helyezve

mindkét országban közelebb vihetnék a területfejlesztési politikát a széles társadalmi rétegek számára sikeresnek mondható, szakmailag megalapozott megoldások megtalálásához.

1. A felülről finanszírozott, támogatáson alapuló közpénz-újraelosztási rendszerek hatékonyság hiányában fenntarthatatlanok. Ha a települési közgazdálkodás nem gondolkodhat érdemi bevétel-generálásban, ha a közigazgatási értelemben felülről irányított támogatási rendszerek az uralkodóak, amelyek pórázon tartandó költségvetési sornak tekintik az önkormányzatokat, akkor az utóbbiakat irányítók mindig is az igazodás kényszerére szocializálódnak, és esélyük sem lesz a hatékony, eredmény (és bevétel) orientált közgazdálkodás elsajátítására.

Ez pedig olyan hatékonysághiányhoz vezet, amely motiváció hiányában Romániában és Magyarországon – és persze máshol is – egyaránt a gazdaság pangásához, a személyi jövedelmek csökkenéséhez vezet. Ha a gazdálkodás a közösségi irányítás minden szintjén megtérülés-érdekelt, ráadásul a hierarchiában „feljebb” lévő szint az „alsó” szint gazdálkodásának eredményességéből is részesül, akkor


sokkal könnyebben létrejöhet az a befektetés-ösztönzési piramis,

amely egyfajta multilevel-marketing rendszerként vonzza magához több szinten is a befektetni vágyókat.

Lényegesen eredményesebb gazdaságfejlesztés, befektetésösztönzés várható akkor, ha azzal nem csak egy-kétszáz ember foglalkozik egy állami kormányzati hivatalban, hanem a térségi-területi és települési önkormányzatok szintjén is hathatós erőfeszítések történnek a befektetők, fejlesztők megnyerésére.

2. A szubszidiaritás (vagyis az a működési modell, amelyben a közhatalmi döntéseket a polgárokhoz legközelebb lévő olyan döntéshozó szinten kell meghozni, ahol azok értelmesen, megfelelő információk birtokában meghozhatók) nem pusztán elvont, távoli „EU-hablaty” kifejezés, hanem a demokratikus piacgazdaság hatékony működésének egyik alapeleme.

Ha ettől tartósan eltérünk – pl. túl sok döntési kompetenciát összpontosítunk kormányzati szinten –, akkor


átláthatatlanná válnak a döntési folyamatok,

csökken a „multilevel-marketing” tovagyűrűző, partnereket mozgósító hatása, növekszik viszont a korrupció esélye, és ez együttesen és törvényszerűen – a rossz állampolgári közérzet, romló közerkölcsök mellett – ismét csak a gazdasági hatékonyság erőteljes csökkentését eredményezi.

A mi kontinentális, európai kultúrkörünkben egy Románia, vagy Magyarország méretű országban a tapasztalatok szerint elegendőnek mondható három közhatalmi döntéshozatali szint (a mi országainknál lényegesen nagyobb Németországban is főként annak szövetségi köztársaság jellege miatt van négy, ilyen, egy-egy országnyi tartományon belül általában három működik).

Az országos és a települési önkormányzati döntési kompetenciákat önmagukban nem szokás megkérdőjelezni, nagyobb viták inkább a „regionális középszint” mibenlétében indokoltak. A „megye, vagy régió?” kérdése leginkább annak a lassan feledésbe merült „európai régió-kritériumnak” a tükrében dönthető el értelmesen, amely szerint az európai régiónak érdemi hatáskörrel, választott döntéshozó testülettel, és


saját bevételekkel kell rendelkeznie.

A térségi rendszer meghatározásánál, a tervezési statisztikai adatgyűjtésnél – a régi EU-tagállamok példái alapján – sokkal inkább érdemes (lenne, vagy lett volna) a kialakult, meggyökeresedett, a nemzeti kulturális sajátosságoknak és a sokszínű szolgáltatási praktikumnak megfelelő regionális egységeket – pl. megyéket, grófságokat, körzeteket, stb. – beletuszkolni az EU-s méret-ajánlásokba, mintsem bizonyos méret-ajánlások alapján sosem volt, művi, tényleges közhatalommal nem rendelkező, így a régió-kritériumnak több szempontból meg nem felelő új egységeket létrehozni.

Ettől függetlenül persze működtethetők az állami-kormányzati intézményhálózat polgárközeli szolgáltató egységei – pl. földhivatal, állat-egészségügyi hivatal, stb. – eltérő területi beosztásban. Az ilyen, a közigazgatási zsargonban csak dekónak becézett „dekoncentrált államigazgatási szervezeteket” azonban


nem szabad összetéveszteni a közhatalmi döntési szintekkel,

hiszen ezek a végrehajtó államszervezet kinyújtott karjaiként csak konkrét, leginkább hatósági ügyekkel foglalkoznak, itt tervekről, és azok megvalósításáról döntéshozó testület hiányában nem hozható döntés.

Rendszerint kormányzati körökből eredő, de Magyarországon szakmai körökben gyakran gondolt – bár többnyire ki nem mondott – hiedelem az, hogy a helyi önkormányzati hivatalok gyakrabban és egyszerűbben eshetnek áldozataivá a (helyi) politikai korrupciónak.

Magyarországon mindeddig nem terjedt el széles körben olyan összehasonlító elemzés, amely a helyi és az országos politikusok korrupciós viszonyait vetette volna össze, így ez a hiedelem érdemben nem erősíthető meg, ezért nem szabadna, hogy befolyásolja a különféle hivatalok működési szintjeinek elosztását.

3. A tervezés az irányítás eszköze. Bár a tervezők, kutatók gyakran szakirodalmi produktumnak tekintik a területi terveket – és azok persze ilyen oldalról is megítélhetők –, nem szabad szem elől téveszteni, hogy a területi tervezés csak az adott területen közösen megcélzott, az érintettek számára kedvező jövő eléréséhez vezető utat, az ehhez szükséges beavatkozásokat, azok különféle feltételeit tartalmazó közhatalmi döntéscsomag előkészítéseként és megvalósításaként lehet értelmes.


Ellenkező esetben a fióknak készül,

és legfeljebb a kifizetett tervezők jólétét szolgálhatná. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy tervek készítése csak a megfelelő döntési kompetenciával (és ehhez tartozó, választott testülettel bíró irányítási szinteken indokolt, a kompetenciával összhangban lévő tartalommal, megvalósulás-orientáltan).

Leszögezhető ugyanakkor az is, hogy egyes sajátos térségfajták – pl. sok települést magukban foglaló kisebb-nagyobb városkörnyékek, funkció-vesztett, kiürülő ipari térségek, üdülőkörzetek stb. – együtt-tervezése leginkább nem adminisztratív intézményekkel oldható meg: a nagyobb terület térségi terveiben és tervezési kompetenciájában – igen kevés kivételtől eltekintve – rendszerint képezhetők olyan sajátos súlyponti területek, ahol a megvalósítás érdekében – lehetőleg az érintettek minél teljesebb bevonásával – a tervet jóváhagyó regionális szervezet – pl. a megye – beavatkozás-csomagot, speciális programokat tervez, és ennek érdekében akár fejlesztési célszervezetet is létrehoz.

Tekintettel arra, hogy az előrelátó, sokirányú tervezés lehet a garanciája a közpénzek hatékony elköltésének, úgy hogy az minél nagyobb mértékben bevételeket is hozzon a tervező közhatalmi egységnek, a pusztán


az EU-pénzek elérésére irányuló tervezés rövidtávú zsákutcát jelent.

A terveknek mindig a tényleges igények gazdaságilag fenntartható kielégítését kell céloznia, figyelembe véve a finanszírozhatóság – pl. az EU-források részleges felhasználásának – követelményeit is.

A tervezés során a megvalósítási partnerségek megteremtése, vagy megalapozása, a privát szféra érdeklődésének felkeltése szintén lényeges szempont kell legyen. Nem nyilvánvaló széles körben, hogy az EU által elvárt, országainkban gyakran szokatlannak számító módszerek igen sokszor a fejlett Nyugat-európai gyakorlatot próbálják meg átültetni a saját, rendszerint túlzottan műszaki-jogi orientációjú gyakorlatunkba, így sok mindent érdemes megtanulni belőlük a pályázatokon, támogatási kérelmeken kívül is.

4. A települések, területek fejlesztése minden esetben az adott egység szolgáltatásainak a bővítését, minőségjavítását jelenti, a jelentkező társadalmi igények jobb kielégítése érdekében. Az ötletalapú tervezés – ahol a tervezők önmagukban kiváló, logikus, de társadalmi igények, és pénzügyi megvalósítás, fenntartás, megtérülés szempontjából alá nem támasztott ötleteiket kívánják a fejlődés kulcselemeként érvényre juttatni –


számos impulzust adhat a tervezésnek,

de tényleges sikert csak az igények ismeretén alapuló, gazdaságilag is fenntartható akciók rendszerébe illeszkedő elemek hozhatnak.

Ugyanígy diszfunkcionális a legtöbb esetben a közhelyalapú tervezés, ahol a „szokásos” EU-konform sablonok szlogenszerű ismétlésével kívánják a tervezők a terveztető közhatalmi szervezet forrásszerzését előmozdítani. Ez önmagában nem is jelentene súlyos gondot, az azonban igen, hogy az ilyen tervek a források megszerzését és elköltését követően szinte azonnal elavulnak, így alapos átdolgozásra szorulnak, ami viszont igencsak alkalmas a laikusok (ide értve a döntéshozókat is!) szemében a tervezés hitelének rombolására, presztízsének aláásására.

5. Az együttműködés nem önmagában vett érték! Regionális kutatóink és tervezőink közül sokan hajlamosak arra, hogy az önkormányzatok közötti együttműködést a térségfejlesztés önmagában vett értékének, alapkövetelményének tekintsék.

Ezt az állítást úgy érdemes a gyakorlat számára pontosítani, hogy az egyes szereplőknek, önkormányzatoknak olyan viszonyban kell állniuk egymással, hogy képesek legyenek a több önkormányzat közös munkájával előnyösebben megvalósítható akciókat ilyen módon lebonyolítani, és az esetleges ellenségesség, kapcsolathiány


ne gátolja a legkedvezőbb megoldás alkalmazását.

Ez természetesen nem jelentheti az együttműködés feltétlen kényszerét: folyamatos együttműködésre lehet szükség például közös intézmények fenntartására, a fejlesztéseknél azonban a helyzet összetettebb. Amit ugyanis kedvezőbb egyedül megvalósítani, azt indokolt egyedül elvégezni, és általában csak a közhatalmi beruházások kisebb csoportjára igaz az, hogy az együttműködés szokásos nehézségei megérik a fáradságot.

Tipikusan ilyenek azok a városkörnyéki területek, ahol az együttműködést igénylő kérdések sűrűsége rendszerint olyan magas, hogy nemegyszer az intézményesített együttműködés a megfelelő megoldás. Ez az oka annak, hogy például a városkörnyékek önkormányzatai számára az EU kedvezőbb támogatásokat fog teremteni azért, hogy az ilyen intézményi beruházások minél több ember számára hozzanak előnyöket.

Mindebből levonható az a következtetés, hogy


nem érdemes adminisztratív eszközökkel kényszeríteni

az együttműködést ott, ahol a szereplők számára ez nem jelent nyilvánvaló előnyt. A tapasztalatok szerint a gazdasági jellegű preferenciák rendszerint kellő motivációt jelentenek az önkormányzatok számára, hogy megtalálják a számukra többoldalúan elfogadható, legkedvezőbben megvalósítható kooperációs megoldásokat.

6. Végül, de nem utolsó sorban érdemes rendet tenni az integrált megközelítésmód és az ágazati gondolkodás viszonyában. Le kell szögezni, hogy az ágazatok nem az ördög művei, hanem az egyre specializálódó szakmák gyakorlóinak természetes – és szaporodó, változó – működési hálózatai, a megvalósítás egyes szegmenseinek szakértőit tömörítve.

A sokszínű gyakorlati problémák megoldása természetesen sokszor a szakmákon átívelő, több szakma sajátos eszköztárát összehangoltan alkalmazó megközelítésmódot – az integrált megközelítést – igényli, ez az állapot azonban csakis a tervezésre vonatkozik, hogy az egyes szakmák aztán


összehangoltan végezhessék saját feladataikat,

amihez értenek, szükség esetén egyeztetve a különféle szempontok együttesen legkedvezőbb megoldásának követelményeit.

A rokon szakmák intézményeinek „egy fedél alá hozása” gyakran felmerülő gondolat, de a gyakorlatban sokszor inkább bonyolultabb folyamatokat eredményeznek, mintsem egyszerűsítenék a helyzetet. A jelenlegi magyar kormány például összesen tíz minisztériumból áll, ez azonban a szakmaközi egyeztetést lényegesen bonyolultabbá teszi, hiszen sajátos módon az urbanisztika által legalább 5-6 tárca érintett közvetlenül, ami folyamatos tárcaközi egyeztetést igényel(ne) a konkrét ügyekben alkalmazandó illetékességek terén.

Ugyanakkor a „többszakmás” minisztériumokban, kormányzati hivatalokban a több szakma szempontjainak házon belüli egyeztetése a legtöbbször nehézkesebb, mint az egyes szakmák álláspontja, törekvései közötti külső – pl. tervezői – egyensúlyteremtés. A törvényszerű szakmaközi konfliktusok ugyanis a mi kultúránk hivatalnoki viselkedésmódjában lényegesen nehezebben alakíthatók közös állásponttá, mint a kívülről koordinált egyeztetési folyamatban.

A magyarországi tapasztalatok számomra mindeddig nem igazolták vissza azt, hogy pl. egy egyesített regionális környezetvédelmi-vízügyi-erdészeti-földvédelmi-természetvédelmi igazgatóság hatékonyabban működne, mint ugyanezek külön-külön, leszámítva természetesen néhány adminisztratív munkahely megtakarítását.

Van tehát min gondolkodnunk, de ha nem tudunk szakítani a „felhőnézéssel” (ez egy budapesti várospolitikus kedvesen elmarasztaló minősítése a mai magyar urbanisztikának célozva), és nem leszünk képesek már rövid távon is alkalmazható, anyagilag előnyös, pénzügyileg megvalósítható „földhözragadt” rendszerekben gondolkodni, akkor a politika találja ki a megoldásokat, és – ebben biztosak lehetünk – ezek a leginkább nélkülözni fogják a számunkra oly kedves távlatos gondolkodást, a szélesebb összefüggések integrációját.

Az alcímeket szerkesztőségünk emelte ki.