RE: REGIONALIZÁCIÓ
Észrevételek az USL regionalizációs elképzeléseihez
Borboly Csaba utolsó frissítés: 2013-02-01 18:10:30Meggyőződésem, hogy a regionalizáció kérdésében nem az a legfontosabb, hogy kinek van többsége, ki a legerősebb, hanem az, hogy ki tud jól együttműködni a többiekkel.
A gandul.info-n jelent meg a mellékelt cikk, amelyben számos konkrétum olvasható elsősorban PSD-s politikusoktól. Nem kétséges számomra, hogy a cikkben felvázolt elképzelések azok, amelyek kiindulópontját képezik a majdani átalakításnak, ezért fontosnak tartok ezek vonatkozásában néhány észrevételt, hivatali kötelességként is, mint Hargita Megye Tanácsának elnöke és az RMDSZ önkormányzati tisztségviselőit összefogó Országos Önkormányzati Tanács elnöke.
>> Csák László: Területi reform – versenyképes Románia [vitaindító] >>
Először is fontosnak tartom leszögezni, hogy az a szándék, hogy minél több jogkört lehozzanak minisztériumi szintről régiósra, már önmagában üdvözlendő. Ha csupán ennyi történik, már az is óriási dolog, pozitív előrelépés még akkor is, ha marad a jelenlegi 8 régiós felosztás. Nem kétséges, hogy e minisztériumi jogkörök többségének lehozása vidékre, a régiós szintre
igen nagy ellenállásba fog ütközni,
és a PSD-s megyeitanács-elnök, polgármester kollégák, a miniszterelnök, Dragnea miniszterelnök-helyettes igen komoly csatákat kell majd vívjon a bukaresti kormányzati vízfej apasztása érdekében.
Nem kétséges számomra az sem, hogy a jelenlegi állapotok megőrzésében érdekelt erők, érdekcsoportok megtesznek mindent annak érdekében, hogy kisiklassák a regionalizáció kérdését, ahol az egyik kedvenc fegyverük a jól bevált magyar kártya kijátszása lesz.
Ezért meggyőződésem, hogy mi, RMDSZ-es és RMDSZ-en kívüli magyar politikusok csak óvatosan nyilatkozhatunk e kérdésekben, hogy ne szolgáltassunk érveket e folyamatot megbuktatni szándékozó erőcsoportoknak. A jelenlegi helyzetben a legfontosabb az, hogy a fenti cikkben vázolt reform elinduljon, a célkitűzések megvalósuljanak, még akkor is, ha minden részletkérdésben nem tud konszenzus kialakulni.
Tudom, ha nyilvánosan megszólal egy többségében magyarok lakta megye tanácsának elnöke, akkor mindenki azt várja, hogy ha nem is az első, de legalább a második, harmadik mondatában előadja, hogy egy a lényeg, Hargita, Kovászna és Maros megye egy régiót alkosson, a többi, hogy mi lesz, milyen jogkörök lesznek a régióknál, nem számít.
Tudom, sokaknak nem fog tetszeni itthon, de kijelentem: az erdélyi magyarság szempontjából
nem az az elsődleges, hogy mely megyék alkotják a régiókat,
hanem az, hogy annak mi a tartalma: milyen jogkörök kerülnek át e régiókhoz Bukarestből, milyen döntéshozatali mechanizmusok működnek ezekben, illetve az, hogy a régiókat alkotó megyék gazdasági, civil szereplői, egészségügyi, oktatási, kulturális intézményeinek vezetői mennyire tudnak együttműködni, közös jövőt, fejlesztéspolitikát kivitelezni. Meggyőződésem, hogy a regionalizáció kérdésében nem az a legfontosabb, hogy kinek van többsége, ki a legerősebb, hanem az, hogy ki tud jól együttműködni a többiekkel.
E bevezető után rátérek a cikkre vonatkozó észrevételekre:
Ahogy elolvastam a gandul.info cikkét, az az összkép alakult ki bennem, hogy itt már nem is regionalizációról, hanem egyenesen föderalizációról beszélünk, ugyanis a PSD-s kollégák által felvázolt elképzelések a kormányzókkal (guvernator) meg regionális döntéshozatallal, a megyei prefektúra felszámolásával az egész folyamatnak ilyen látszatot adnak. Azt látom, hogy a PSD túl nagy hangsúlyt fektet a regionalizációban a hatalmi, politikai faktorra, pedig a román kormányzati teljesítmény gyatraságának – a történelmileg kialakult alulfejlettségen és periferikus helyzeten túl – pont az a fő problémája, hogy mindent elnyom, elfoglal a politikum.
Nem vagyok álszent, tudom, hogy ha létrejön egy közigazgatási szint, azt a politikumnak kell irányítania, de abban már nem vagyok biztos, hogy szerencsés lenne átültetni a régiókra azokat a hatalmi struktúrákat, amelyek a településeken, a megyéken belül működnek. Meggyőződésem, hogy ha csak 2016-tól is kerül rá sor, szükségtelen a közvetlen választás intézményét bevezetni a régió elnökei, a régiós tanács tagjai vonatkozásában. A megye az a legnagyobb entitás, amelyen belül a közvetlen választás még indokolható, ahol még a választott és választó akár napi kapcsolatot is tud tartani. A régió, különösen, ha marad a 8 régiós felosztás, ehhez túl nagy.
Ezért a régiós tanács tagjai, vezetői vonatkozásában én szerencsésebbnek tartom a közvetett választást, akár azon rendszernek a megőrzését, amelyet a 2014–2016-os átmeneti időszakra terveznek, tehát azt, hogy 2016-tól is egy adott régió polgármestereiből, megyei tanácsosaiból álló elektori gyűlés válassza meg a régiós tanács elnökét, tagjait.
A fent említett cikkből az is kiderült, hogy a régiós tanács tagjainak számát lakosságarányosan határozná meg az USL, választásuk pedig közvetlenül történne, feltételezem, hogy listákon. Meggyőződésem, hogy e választási rendszer nem szolgálja azt az összehangoló, egyeztető, fejlesztéspolitikai funkciót, ami a régió feladata. Sőt, abból a szempontból, hogy mennyire konszenzusorientált, még hátralépést is jelentene a jelenlegi állapothoz képest. Ma regionális kérdésekben a megyei tanácsok képviselői döntenek, és minden megyének van egy szavazati joga. Ami a Központi Régiót illeti, Hargita megyének annyi szavazata van, mint Brassó megyének, annak ellenére, hogy csak Brassó városában több polgár él, mint egész Hargita megyében. És ez a rendszer működik. A Központi Régiót alkotó hat megye együtt tudott működni, ahogy az ország más régióiban sem okozott problémát a megyék egyenrangúságára alapozott rendszer.
Közvetlen, lakosságarányos választás esetén e rendszer megszűnne. A nagyszámú lakossággal rendelkező megyék tudnák érvényesíteni sajátos fejlesztéspolitikai érdekeiket a kevesebb lakosú megyék rovására. Pedig pont az a problémája a jelenlegi regionális rendszernek, hogy nem szolgálja kellő hatékonysággal a rurális térségek felzárkózását a városi, illetve metropolisz-övezetekhez. A Román Akadémiai Társaság (SAR) egyik tanulmánya ezt számokkal világosan kimutatta. Ezért meggyőződésem, hogy a régiós döntéshozatali struktúrákat
csakis a megyék egyenrangúsága alapján lehet megvalósítani,
tehát minden megye azonos számú küldöttel kell hogy rendelkezzen a régiós tanácsban, illetve ha elnöki pozíciót nem is, de alelnökit kapjon a régió végrehajtó testületében.
Úgy vélem, hogy a minél magasabb konszenzuskényszer jelentős mértékben hozzájárulna a régiók sikeréhez. A fejlesztéspolitika alapja ugyanis az, hogy minél több érdeket, véleményt, álláspontot tudjon becsatornázni, majd azokból álljon össze egy konszenzusos, koherens elképzelés. A hatalmi logika ezt nem szolgálja, hanem keresztülhúzza, és a következmény az összeveszés, az elfordulás, az érdektelenség, ami kudarcot jelent.
Azon túl, hogy azonos reprezentativitást kell biztosítani minden megyének, fontosnak tartom azt is, hogy a régiós tanácsban ne a feles, hanem a kétharmados döntéshozatal legyen az általános, sőt bizonyos kérdésekben szükségesnek tartom a háromnegyedes, de esetenként akár minden megyei küldöttség jóváhagyását igénylő döntéshozatal bevezetését.
A 27 tagú Európai Unió konszenzusos alapon működik, nem látom, hogy négy-öt, de akár hat megye alkotta régió miért ne tudna így működni. Egyébként is, a kétharmados döntések nem jelentenek újdonságot, ma is kétharmados döntés tárgyát képezik a helyi tanácsokban, megyei tanácsokban a legfontosabb – vagyoni, költségvetési – kérdések, és a rendszer fennakadás nélkül működik. A román politikai kultúra, a mindenféle zajok, cirkuszok és viharok ellenére, konszenzusorientált politika. Igaz ez a parlamentre, és igaz ez a helyi, megyei tanácsokra is. Döntéseiket nagy többséggel, a legtöbb esetben konszenzussal hozzák.
Tehát ha valahol konszenzuson kell alapulniuk a döntéseknek, akkor abban biztos vagyok, hogy ez a régiós szint. Szerintem akkor jár el a kormánytöbbség helyesen, ha a régiós szintet
a megyék együttműködésén, összefogásán alapuló
fejlesztéspolitikai szintként hozza létre, nem pedig egy, a megyei realitásoktól teljesen elszakadt képződményként.
Az általam elemzett interjúban felvetődött a régiós központok kérdése is, amely kérdés elől nagyon diplomatikusan kitértek a megszólalók. Volt olyan interjúalany, aki azt mondta, hogy nem is lesz régiós központ. Meggyőződésem, hogy régiókat központ nélkül létrehozni olyan, mint testet alkotni fej nélkül. Lehetetlen. Egy régió attól régió, hogy van regionális identitása, a régiót alkotó térségek együttműködnek, és van központja.
A jelenlegi 8 megyés régióknak nincs igazi központjuk, de nem is töltik be a regionális fejlesztéspolitikai funkciót. A Központi Régióban jelenleg három ítélőtábla működik (Brassó, Marosvásárhely, Gyulafehérvár). Ez is azt mutatja, hogy túl nagy, akárcsak a többi, ezért az új beosztásban a régiók számát növelni kell. A különböző állami rendszereket, közigazgatást, igazságügyi intézményrendszert egy világos területi elv, a regionális beosztás mentén kell felépíteni, és igenis vállalni kell azt az elengedhetetlen döntést, hogy régiós központokat kell megjelölni, és a legfontosabb regionális szintű közigazgatási, igazságszolgáltatási intézményeket e központba csoportosítani.
Tudom, hogy egzisztenciákat érint, és igen komoly hatása van egy városra, egy megyére, ha régiós központtá válik, vagy elveszíti régióközponti jellegét. De e döntést most kell meghozni, mert minél tovább elodázódik, annál több kárt okoz. Vannak ugyanis bizonyos fejlesztések, beruházások, amelyek csak régiós központok vonatkozásában indokoltak, mint a repülőtér-fejlesztések, illetve a legmagasabb orvosi szolgáltatást nyújtó egészségügyi intézmények kialakítása, de ide sorolhatjuk a felsőoktatási fejlesztéseket is.
Egy régió akkor erős, akkor halad előre, ha egy központja van, és az egyre jobban dolgozik. A több, rivális központtal rendelkező régió csak helyben áll, forog a tengelye körül, de nem fog előre haladni.
A nagy gyorsasággal kijelölt jelenlegi 8 régiós felosztás minden szempontból idejétmúlt. Átmeneti megoldásnak jó volt. Jobb volt, mint semmi, de eljött az ideje a valós, a hosszú távon életképes és az érintettek konszenzusán alapuló régiók létrehozásának.
A sikeres reformhoz a jó szándék nem elég.
Az USL vezetői jót akarnak a regionalizációban, de azt látom, hogy félnek az érzékeny, a jelenlegi regionális rendszer rákfenéjét jelentő kérdések napirendre tűzésétől. Székelyföld kérdése a hivatkozási alap, de ez csak álca, nem merik érdemi vita tárgyává tenni a jelenlegi regionális beosztás újragondolását, mert attól félnek, hogy, különösen a Kárpátokon túl, egy kollektív összeveszés lesz a vége. Pedig ezt a kérdést nem lehet megspórolni, és jó lenne, ha az USL, a PSD vezetői igenis vita tárgyává tennék a regionális beosztás kérdését, ugyanis számos olyan jellemzője van a jelenlegi 8 régiós struktúrának, ami miatt az tarthatatlan.
A régiók fejlesztéspolitikai, tehát fejlesztési forrásokat elosztó és közigazgatási funkciókat gyakorló entitások lennének. Egy Hargita megyei állampolgár egy nap alatt nem tudná elintézni az ügyeit, ha Gyulafehérvár régiós központban kellene közigazgatási ügyet intézzen. Még Brassót, Marosvásárhelyt saját gépkocsival meg tudja járni egy nap alatt, de Gyulafehérvárt még így sem igazán. Tömegközlekedésről már ne is beszéljünk. Tehát ebből is látszik, hogy például a jelenlegi 6 megyés Központi Régió mint közigazgatási entitás túl nagy, és hasonló a helyzet más régiókban is, különösen, ha a központ a régió szélén helyezkedik el.
De van egy másik kérdés, a fejlesztéspolitika, az uniós források elosztásának kérdése. Az Európai Unió a fejlesztési, tervezési egységeket 3 millió állampolgárban plafonálta.
A jelenlegi rendszer ennek nem felel meg,
ugyanis van két olyan fejlesztési régiónk, az Északkeleti, illetve a Déli Régió, amelynek lakosságszáma ezt a számot lényegesen meghaladja. Tehát önmagában már csak ezért is hozzá kell nyúlni a jelenlegi felosztáshoz. Nincs mit kerülgetni a forró kását, a lényeg az, hogy túl nagyok a jelenlegi fejlesztési régiók. Ezt mindenki látja pártállástól függetlenül, csak a román politikai elitben nincs bátorság ennek kimondására, mert attól félnek, hogy ha az újraosztás terítékre kerül, akkor az egész folyamat úgymond kompromittálódik a román közvélemény előtt a felbukkanó viták miatt. Inkább maradjon a régi rossz, mint az, hogy legyen mindenki megelégedésére egy jobb és hatékonyabb. Ma ezt vallja az USL, és azt látom, hogy a PDL megszólaló képviselői is ezt fújják. Egy kicsivel több politikai bátorságot elvárna az ember egy kétharmados koalíciótól. Az USL lehetősége történelmi, de a felelőssége is az. A jelenlegi uniós költségvetési ciklust elbuktuk, kevés pénzt tudtunk lehívni, de ha megyünk tovább a torz, életképtelen megoldásokkal, akkor a következőt is bukni fogjuk.
Ahhoz, hogy Románia sikeresen tudjon európai uniós fejlesztési pénzeket lehívni, sikeresen tudjon fejlesztési politikát folytatni, jó ütemben tudja a szegényebb térségeket felzárkóztatni, az kell, hogy ezen célkitűzésnek megfelelő regionális beosztást, illetve hatáskör telepítést és döntéshozatali mechanizmust hozzon létre a régiókban.
A középkorban egész Európa egyik legfejlettebb térségének számított a szászok lakta jelenlegi Brassó, Szeben és Fehér megye alkotta dél-erdélyi térség. Ezt a ma is fejlett régiót a román politika összezárta Hargita, Kovászna és Maros megyével, amelyek egészen más fejlődési perspektívákkal rendelkeznek. Így értelmetlen. Nem lehet területi kiegyenlítést, felzárkóztatást megvalósítani úgy, hogy a gazdagot a szegénnyel, a gyorsat a lassúval, az iparosítottat, urbanizáltat összezárod a rurálissal, az iparilag kevésbé fejlettel. Rakj össze gazdagot a gazdaggal, a szegényt a kevésbé fejlettel, a hozzá hasonlóval, és utóbbiaknak adj több uniós, kormányzati fejlesztési forrást, mint a gazdagnak, akkor várhatod a területi kiegyenlítést. Ha nem ezt teszed, folytatódik a vidék leszakadása, az elvándorlás, és fejlesztéspolitikád kudarcot vall.
Nem tudnák ezt az USL-ben? Kétlem.
Szerintem nagyon jól tudják, mert világos, mint az egyszeregy. Tudjuk, hogy vannak megyék, térségek, ahol tulajdonképpen nincs munkanélküliség, és vannak, ahol nincs munkalehetőség. A jelenlegi struktúra e térségeket egybezárja, azonos pályára szorítja, ami olyan, mint egy Mercedest versenyeztetni egy Logannal, hogy Trabantot ne mondjak. Értelmetlen, haszontalan dolog, senkinek sem jó. A szegény térség más ligában focizik, mint a gazdag. Mások a lehetőségei, perspektívái. Egy gazdag térségben akkor is fejlődik a gazdaság, munkahelyek jönnek létre, ha semmit sem tesznek, mert fejlettségének alapvető magyarázatát a jó adottságok jelentik.
Ha az a cél, hogy a szegényeket is felzárkóztassuk, illetve legalább megállítsuk távolodásukat a fejlettektől, ezt csak adekvát munkaerő-piaci, fejlesztéspolitikai intézkedésekkel lehet megvalósítani. Például úgy, hogy a hátrányos (defavorizat) vagy kevésbé fejlett térségeket egy fejlesztési régióba tesszük, és számukra többletlehetőségeket biztosítunk. Esetükben a fejlesztések során egyebeket kell hangsúlyozni, mint egy magas szinten urbanizált térségben. Más eszközök, források szükségesek egy vidéki régió esetében, amely nem eshet el ezektől amiatt, mert tartalmaz egy nagyvárosi térséget.
A felzárkóztatás azt jelenti, hogy például térségenként eltérő minimálbér megszabását és alkalmazását teszi lehetővé a jogrend. Ha egy fejlett régióban is legkevesebb annyi bért kell adni egy dolgozónak, mint egy fejletlen megyében, akkor a vállalkozónak előnyösebb a fejlett térségbe menni, mert ott jobbak a körülmények, jobb az infrastruktúra. A fejletlen térségbe csak akkor fog menni, illetve csak olyan munkahelyet fog létesíteni, amelyre a fejlett térségben nem kap embert. A differenciált minimálbér már pluszmotivációt jelent arra, hogy a fejletlen régióba telepítsen munkahelyeket. De a differenciált minimálbér lehetősége csak egy a sok közül, amivel lehet a munkahelyteremtést támogatni, ösztönözni a fejletlenebb térségekben. Megfelelő régiós beosztás esetén lehet differenciált támogatáspolitikát folytatni, ami azt jelenti, hogy a fejletlenebb térségeknek egy főre számolva több kormányzati, uniós forrást adunk, mint a fejlettekbe. Differenciálni kell, amelynek a térségi alapja a régiós beosztás kell hogy legyen. A mai, 8 régiós beosztás az ilyen megközelítésre teljesen alkalmatlan.
De vegyünk egy másik példát. A humán, állami szolgáltatások közül kettőre nem alkalmas a megye: egészségügy és felsőoktatás. Számomra nyilvánvaló, hogy egy város akkor lehet régiós központ, ha rendelkezik a legmagasabb szintű orvosi ellátás biztosítására alkalmas intézménnyel. Ennek logikus velejárója az orvosi egyetem, hiszen az egyetemi klinikákon teremthető a legmagasabb szintű szakirányú ellátás. És számomra az is nyilvánvaló, hogy egy város akkor nevezheti magát régiós központnak, ha egyetemi központ is. Az előbbi vonatkozásában például
Marosvásárhely kiváló régiós központ lehetne, mégsem az.
És az utóbbi vonatkozásában is jók az adottságai, de attól szenved, hogy nem tud megerősödni, bővülni a felsőoktatási rendszere, mert más régióban – Kolozsváron vagy Bukarestben – levő intézmények erős hatást gyakorolnak rá, elszívják a diákságot. Marosvásárhely, Brassó, Nagyszeben – három egyetemi központ egy régióban, mindenki küzd a maga boldogulásáért. Egyik sem tudja megerősíteni, stabilizálni helyzetét, mert olyan struktúrába van kényszerítve, amely képtelen a hosszú távú fejlesztéspolitika, felsőoktatás-politika megvalósítására.
Jelenleg túl nagyok a régiók ahhoz, hogy olyan felsőoktatás-politikát tudjanak megvalósítani, ami arra ösztönzi a fiatalt, hogy továbbtanulásra ne hagyja el a régiót. A Hargita megyei fiatalok, akiknek jobbak a tanulmányi eredményei, ma mind Kolozsváron tanulnak tovább, ami azt jelenti, hogy vagy ott maradnak, vagy továbbmennek Magyarországra, Nyugat-Európába. Ha egy olyan régiónak lehetnénk a tagjai, amelynek a központja Marosvásárhely, és e régióban nincs más konkurens egyetemi központ, akkor saját regionális ösztöndíjrendszerrel és más ösztönzőkkel volna esélyünk megerősíteni a marosvásárhelyi felsőoktatási rendszert, hogy minél több fiatalt a régión belül tartsunk. Ma ez nem áll módunkban, és csak tétlenül nézzük, fiataljaink hogyan vándorolnak el a megyéből, a térségből. És számos hasonló érv van a jelenlegi regionális beosztás tarthatatlanságának indokolására.
Ezért azt ajánlom a kormányzó pártoknak, ne akarják megspórolni a régiós beosztás kialakításához szükséges társadalmi vitát, mert nem lehet. A jelenlegi 8 régiós beosztás területegységeire vonatkozóan valójában csak egy tekinthető ésszerűnek, a négy megye alkotta Nyugati (Bánáti) Régió. A többi mind túl nagy, és olyan térségeket zár egybe, amelyek nem alkothatnak konzisztens fejlesztéspolitikai egységet.
Mi a közös például Vrancea, Buzău és Konstanca megye között? Azonosak a lehetőségeik? Képesek azonos fejlesztéspolitika mentén mozogni? Nem hiszem. Ha egy régióba tartoznak, azonos pályázati feltételeket kap a jelenlegi régiós felosztásban a Konstanca megyei és a Vrancea megyei vállalkozó. Ez nem jó, mert a fejlett Konstanca megyében egy vállalkozás előnyösebb helyzetben van a lényegesen fejletlenebb Vrancea megyéhez képest. Vranceának és számos kevésbé fejlett romániai megyének többletlehetőséget kell adni.
A cikkben azt olvasom, hogy Vrancea Megye Tanácsának elnöke, Oprișan is egyetért a jelenlegi beosztás megőrzésével. Figyelmébe ajánlanám azonban, hogy Magyarországon, amely lakosság és terület szempontjából is fele Romániának, 7 fejlesztési régiót hoztak létre, három megyéből egyet, illetve a fővárosból és a körülötte levő 700 ezres Pest megyéből szintén egyet. Magyarországon, ami a főváros dominanciáját illeti, még rosszabb a helyzet, mint Romániában, ugyanis a főváros termeli meg a magyar GDP 40 százalékát. És mivel az uniós szabály szerint abban a térségben, ahol az egy főre eső GDP eléri az uniós átlag 75 százalékát, kevesebb finanszírozást lehet leosztani, Pest megye igen komoly forrásoktól esik el annak ellenére, hogy egyes térségei fejlettségüket tekintve nem térnek el az átlag magyarországi megyéktől. Pest megyét összeházasították a fejlett fővárossal, és ezért igen súlyos eurómillióktól esett el csak a jelenlegi uniós költségvetési ciklusban.
Ma még az uniós átlag 75 százalékának meghaladása nem veszélyezteti, Bukarest kivételével, a romániai régiókat, de nem zárható ki, hogy e 75 százalékos mutatót csökkenti az Európai Unió a legelmaradottabb térségek felzárkóztatása miatt. És akkor előfordulhat, hogy Vrancea megye azért nem kap uniós többlettámogatást, mert egybezárták Konstancával, Hargita megye meg azért, mert valakik úgy döntöttek, hogy egy ligában focizzon Szebennel, Brassóval.
Amint már kifejtettem, az, hogy szegény régiót a gazdaggal összezártak, komoly probléma. De ha ezt a regionális beosztást kőbe is vésik, tehát
ha beviszik az alkotmányba, akkor elveszik a lehetőségét is
annak, hogy az uniós fejlesztéspolitika változása esetén ezen korrigálni lehessen. Ha nem sikerül nemzeti konszenzus alapján megalkotni az új regionális rendszert, óvnám az USL-t ettől a lépéstől, a fejlesztéspolitika terén ugyanis igen képlékenyek a dolgok az Európai Unióban. Nem látunk világosan még a következő hétéves költségvetési ciklusra sem. Tehát csak azt szabad kőbe vésni, az alkotmányba foglalni, amiben mindannyian biztosak vagyunk. A jelenlegi megyei beosztás meggyőződésem szerint megérett arra, hogy alkotmányba foglaljuk, mert kiállta az idő próbáját. A regionális beosztás vonatkozásában viszont e lépést csak akkor tenném meg az USL helyében, ha széles körű társadalmi vita alapján kialakuló politikai, társadalmi konszenzus jönne létre.
Természetesen nem problémamentes, ha hozzányúlnak a jelenlegi régiós beosztáshoz, de ha ez az ára annak, hogy egy jobb, hatékonyabb, a realitásokhoz közelebb álló rendszer kialakuljon, akkor meg kell tenni.
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, mit látnék helyesnek a regionalizációban, akkor én azt mondhatom, hogy a polgármesterekből és megyei tanácsokból álló elektori kollégiumok által választott döntéshozó testületekkel rendelkező, a régiót alkotó megyék egyenlőségén alapuló, elsődlegesen fejlesztéspolitikai funkciókat betöltő közigazgatási szintként indokolt létrehozni a régiós szintet, amelyek valós központokkal rendelkeznek és hasonló fejlődési adottságokkal, kilátásokkal rendelkező 3-4 (legtöbb 5) megyét fognak össze.
A jelenlegi regionális beosztás és struktúra bizonyította, hogy ezen elvárásoknak nem felel meg. Nem képes a térségek közötti felzárkóztatás megvalósítására, és bár a kormányzati szinthez képest lényegesen jobb teljesítményt mutatott az uniós források lehívása terén, azért bőven van mit alakítani, ésszerűsíteni rajta.
A fent belinkelt cikkben még arról is olvastam, hogy megszüntetnék a megyei prefektusi hivatalokat, és régiónként egy prefektúrát hoznának létre. Ezt nem tartom jó ötletnek.
A prefektúrákat nem megszüntetni, hanem megerősíteni kell.
Meglepő egy RMDSZ-es politikustól ilyet olvasni, de igenis a prefektúrákat abból a szempontból mindenképp meg kell erősíteni, hogy az államigazgatási, helyi, megyei tanácsi döntéshozatal törvényességének ellenőrei és felelősei legyenek. Ma egy megyei tanács elfogad egy határozatot, elküldi a prefektúrára, ott megkapja a törvényességet igazoló hozzájárulást (aviz de legalitate), egy év múlva azonban jön a Számvevőszék, 3-4 év múlva jön egy állampolgár, megtámadja a bíróságon a tanácsi határozatot, és az bukik.
Súlyt, komolyságot kell adni a prefektúrának, és ha az valamire azt mondja, hogy jogszerű, akkor csak kivételes esetben szabad lehetőséget biztosítani bárkinek is ennek megkérdőjelezésére.
Magyarországon, ha egy község (szép számban van ott 500 lakos alatti község is önálló helyi önkormányzattal, polgármesterrel) egy kérdésben dönt, tehát helyi jogot alkot úgy, hogy a törvényben előírt eljárási szabályokat betartotta, e döntés csak az Alkotmánybíróságon támadható meg, sehol máshol. És Magyarországon igaz ez minden jogszabályra, legyen az helyi önkormányzati, miniszteri, kormányrendelet vagy törvény. Jogszabály, mindenkire kötelező jogi norma mindenik, és ezek felülvizsgálatának fóruma ott nem a bíróság, hanem kizárólag az Alkotmánybíróság. Egy helyi közgyűlés a törvényben meghatározott feladatkörében pont azt teszi helyi szinten, amit a parlament országosan, jogot alkot. Az az ésszerű, ha a jogalkotás produktumainak jogszerűségét egy fórum, az Alkotmánybíróság vizsgálhatja felül.
Nálunk a kormányhatározatokat meg lehet sikerrel támadni a bíróságokon, a helyi, megyei tanácsok határozatairól már nem is beszélek. Megyeitanács-elnökként lassan úgy érzem, nem egy döntéshozó testületnek vagyok a tagja, hanem egy döntés-előkészítő testületnek, mert az érdemi döntéshozatal a fontosabb kérdésekben a bírósághoz, Számvevőszékhez és más ellenőrző meg felügyelő szervekhez kerül.
Ennek következtében a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság kódolva van az egész rendszerben, jogalkotási kérdések vegyülnek jogalkalmazási, igazságszolgáltatási kérdésekkel. Sajnos nálunk nem kellően éles a határ a jogalkotás, az igazságszolgáltatás és a végrehajtás között, a jogkörök összefolynak, pedig hát Montesquieu óta tudjuk, hogy ez nem bölcs dolog.
Van baj, probléma és javítanivaló épp elég, ezért arra kérem a kétharmados kormánykoalíciót, legyen bátorsága górcső alá venni a problémákat, és azokat orvosolni. Mi, magyar helyi és megyei választott tisztségviselők, az RMDSZ, illetve az általunk képviselt romániai magyar közösség abban vagyunk érdekeltek, hogy az egész román állami szervezetrendszer fejlődjön, hatékonysága javuljon. Partnerek leszünk minden előremutató elképzelésben, nem félünk a tabudöntögetéstől sem, ha értelmes, valós célok megvalósítása érdekében szükség van arra.
A régiós beosztásból sokan etnikai problémát akarnak kreálni, pedig a kisebbségvédelem elsődleges eszközei a törvények. A régiós beosztásra
nem etnikai szemüvegen keresztül tekintünk,
hanem a hatékonyság, a fejlesztéspolitika szemszögéből. Ezért arra kérem a román politikusokat, a sajtó képviselőit, hogy az elkövetkező hónapokban tartózkodjanak e fontos közigazgatási reformlépés etnicizálásától.
Borboly Csaba,
Hargita Megye Tanácsának elnöke
Csíkszereda, 2012. január 30.