2020. január 21. keddÁgnes
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

RE: MÉG EGY ÜGYNÖK

Miként nem lettem „valaki”, azaz „író” vagy „tégla”

László László utolsó frissítés: 2013-02-01 18:10:12

Velem is próbálkoztak katonaként. Szerettek volna tartalékos tisztiskolába küldeni, ami nyomán együttműködő vagy szekusi pályával is kecsegtettek.

Könczei Csongor szóhasználatával (A valakik és a senkik) úgy érzem, hogy én valahol ott vagyok a két kategória között, de inkább közelebb a második csoporthoz. Nem lettem valaki (vidéki, elsőgenerációs értelmiségiként különösebb háttér nélkül, ez nem is lett volna egyszerű még az átkosban sem), de nem is akarok egy Nagy Üres Senki lenni, sem pedig NÜ valaki. Az ügynök témában zajló vita olvastán, továbbá saját megfigyelési dossziémat (román betűszóval DUI), valamint a CNSAS honlapjának, a Transidex (adatbank/kutatási adatbázis/történelmi források/megfigyelési dossziék) jóvoltából nyilvános megfigyelési dossziék stb. tanulmányozása nyomán úgy érzem, hogy bár nem szeretem különösebben a nyilvánosságot, azért nekem is fel kell vennem a „zoknit” a földről.

Röviden az előzőekről/-hez: Könczei Csilla blogját követtem, meg lehet őt érteni. Nem járt el sem etikátlanul, sem törvénytelenül, hogy blogján nyilvánosságra hozta az apjáról (és másokról) jelentgető „téglákat”. (Gondolom a zsargonból vett kifejezés érthető: beépített emberek, besúgók vagy, ha úgy tetszik, kollaboránsok.) Sorozata emberileg elfogadható, érthető. Annyiban nem értek vele egyet, de ez meglehet kettőnk közti alkati különbségből származhat, hogy nem vezetek blogot és ha lenne is blogom, akkor sem biztos, hogy a téglákat nevükön neveztem volna. Maximum a kezdőbetűket tüntettem volna fel. (Ugyancsak alkati kérdés, hogy semmilyen közösségi oldal, „virtuális” klub, egylet tagja nem vagyok, ezért például a Facebookos szövegekhez nem tudok hozzászólni…) Hogy Cs. Gy. Éva helyett is „felveszi a zoknit”, azt normálisnak, méltányolandónak tartom.

Szőcs Géza nyolc pontjáról úgy látom, hogy érvelése sántít, sőt eléggé egybemosó/maszatoló. Nem mondom, hogy szerecsenmosdató, hisz a Szőcsék nem szerecsenek, hanem igencsak Valakik: Vásárhelyen, Kolozsváron, Erdélyben, a Kárpát-medencében és nem csak…Hol cinikus, hol naiv, hol nagystílű vagy mindez együtt. Csak egyetlen példa: „nem tudhatom, másoknak, más esetekben mennyit ártott ténylegesen”. (Aláhúzás LL. Nem cinikus?) Nem tudhatja, de azért próbál bagatellizálni, sőt fogadkozik, hogy kiköszörüli a csorbát. Az nehéz lesz. Mikor arra hivatkozik, nem tudja, apja, nagyapja, ükapja, szépapja mennyit vétkezett…, erről az jut eszembe, hogy a most börtönben ülő Năstase egykor így fogalmazott megfigyelési dossziék ügyében: „nem tudja, miért kell elmenni Burebistáig”. Azt gondolta magáról, hogy szellemes, holott csak cinikus volt ő maga is.

A Stefano Bottoni rövid írása szakszerűnek tűnik, de meglátásában valami sántít: „…arra a meggyőződésre jutottam, hogy erdélyi magyar vonatkozásban (is) teljesen használhatatlan a romániai diskurzust uraló áldozat/tettes ellenpár.” Érzésem szerint nyilvánvaló az ellentétpár: Ha valaki a tettesek oldalán volt, akkor az cinkos, tettestárs, együttműködő stb. Ha valaki szenvedő alanya volt a helyzetnek és nem szolgálta téglaként a rendszert, akkor áldozat. (Nem jelentett, megtagadta a beszervezést: akkor többé-kevésbé tiszta maradt.) Ha jószántából vagy kényszerből (zsarolásnak engedve, fenyegetésnek, erőszaknak stb.) szolgálta a rendszert, akkor áldozatból kollaboráns lett. Egy aláírást meg lehet hamisítani, kettőt is ki lehet „verni” az emberből, de sorozatokat és rosszindulatú jelentéseket már nehezebb!

Az „egy igazi lusztrációtörvény. De nem 2012-ben; hanem mondjuk 1990 elején” kérdésében, 1990 tavaszán volt a Temesvári Kiáltvány és különösen annak a 8. pontja, amely részben a szekus- és pártállami hatalom átmentését próbálta megakadályozni, de nem jött össze. Részben a civil társadalom gyengesége miatt, részben a Rendszer ereje, befolyása miatt. Még az is nagy szó, hogy (úgy 1999-ben) létrehozták a CNSAS-t (bár hatáskörét éppen a „rendszer” hatására utólag megcsorbították). Kérem fogadja el, hogy szinte sokkoló hatású lehet egy itt élő polgár számára, ha kezébe veheti saját (hiányosan is beszédes) megfigyelési dossziéját vagy egy családtagjáét, ismerőséét. S ha még a fedőnevek feloldását is megkapja, az még ennél is több. Nem elég? Hát persze, hogy nem. Jelenleg ezt engedi meg a törvény ebben a hosszúra nyúló átmeneti demokráciában. Diákjaimnak azt szoktam mondani, hogy


az igazság malmai lassan őrölnek, de őrölnek,

és a végtelenségig semmi sem maradhat teljesen homályban. Na jó, hogy nyomokat tüntettek/tüntetnek el, szerecseneket mosdatnak tisztára, lassacskán kihalnak a szekusok, a megfigyeltek, a téglák, s a felnövő nemzedékeknek nem ugyanazt jelenti a téma, mint aki átélte ugyanazt, s akinek a bőrére (karrierjére, életére, egészségére) ment a halálosan komoly játék. De nem kell S.B.-nak mondanom, hogy minél több forrás megismerése, publikálása, a hozzáférés a még át nem adott vagy titkosított dossziékhoz, segíthet a kép letisztulásához. Akárcsak az ilyen nyilvános viták is.



„Ugyanaz a szekusozó és ügynököző (román; erdélyi magyar) társadalom tűrte és tovább tűri köztudott szekusok jelenlétét a parlamentben, a közélet minden szögletén. Mert hasznosak lehetnek. Mert régen történt már. Mert ők a „mieink”. A mi szekusaink.” Tisztességes, a barikád másik oldalán álló erdélyi magyar vagy romániai román nem ért egyet ezzel az állítással. Inkább távol tartja magát tőlük vagy a rendelkezésére álló korlátozott eszközökkel/lehetőségekkel próbálja oszlatni a homályt, nem pedig maszatolni.

Illene tisztázni, hogy mit is jelent a „diktatúrában együttműködők (bármilyen szinten, bármilyen motivációval)” fogalmát. Ha valaki nem volt tégla, csak félt, az egy dolog. Ahhoz, hogy valaki aprócska ellenálló lépést tegyen, már ahhoz jókora erkölcsi szilárdság és bátorság kellett, s hogy többet, ahhoz még ennél is több. De ezt már mások is mondták. Becslésem szerint a ténylegesen jelentő ügynökök, téglák, rezidensek, együttműködök száma


nem volt milliós nagyságrendű

egy-egy adott pillanatban, hanem csak százezres. Magyarán az úgy kb. 100.000 belügyesnek (milicista, szekus) maximum a fele foglalkozhatott közvetlenül a hálózattal, egyenként talán 10-20 emberük volt, innen becslésem a néhány százezres nagyságrendről. A kezdeti vasgárdista (legionárius), majd egyházi-vallási, illetve külföldi/turista „célpontok” mellett 1956 után, a magyar ügy volt az egyik „súlypontja” a szeku és hálózata munkájának. A szeku a hetvenes évek második felétől és különösen a nyolcvanas évektől vált a nemzeti kommunizmus fő befolyásoló/politikai/adminisztratív/erőszakos fegyverévé és a „sovén-nacionalista-irredenta” magyarság pedig legfőbb ellenséggé. Ha mondjuk a román nemzetiségű lakosság számához képest a magyar téglákat megduplázzuk, akkor lehetett talán félszázezernél valamivel több magyar besúgó. Ami talán az akkori felnőtt és fiatal magyar lakosság körében jelenthetett 15-20 személyből talán egy főt. Csak ez éppen területi-intézményi megoszlásban nem volt arányos. Mondjuk Kolozsváron nagyobb volt a téglák gyakorisága, mint mondjuk Zilahon vagy a székelyföldi falvakban. (Mint már említettem, a Sz. G. közleményét egyáltalán nem tartom méltóságteljesnek. Persze ez részben szubjektív megítélés is, és ha ismerjük a Sz. G. közéleti szerepvállalását 1989 után, akkor annak megítélése sem mentes az ellentmondásoktól.)

Ami Szőcs István dossziéját illeti, azt hiszem, egy szakembernek kellene feldolgoznia és publikálnia. Nem a senkiknek! Bár a MIÉRT-et illetően csak Oprea és maga Sz. I. tudhatják azt valóban. A MIKÉNT-et illetően, kerültek nyilvánosságra részletek és továbbiak is kerülhetnek. Ennyi is sokatmondó és hitelesnek tűnő: „(sajnálom, de rosszindulatúan) jelentsen a fél kolozsvári szellemi életről”. Akár Sz. G. is megteheti, hogy az említett „paródiákat” némi magyarázattal megosztja velünk is. Talán azzal nőne a szememben (szemünkben?).

A következő Bottoni idézettel egyáltalán nem tudok egyetérteni: „a Ceaușescu-rendszert nem a három millió párttag, nem a Securitate vagy a hazafias gárdák működtették, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A Secu nem a társadalommal konfrontálódott (és végképp nem valami nem létező „civil társadalommal”), hanem összeforrt a társadalommal, annak részévé vált, együtt lélegzett vele.” Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a szeku rátelepedett az atomizált román (és rommagyar) társadalomra, behálózta annak minden szeletét (szerkesztőségektől a tsz. irodákig, iskoláktól a kocsmákig, hálószobáktól a parókiákig vagy az akadémiától a szülészetekig.) Egyébként a rendszer bukásakor a párttagok száma majdnem 4 millió volt, de ott volt a KISZ, a Pionírszervezet, Szocialista Demokrácia és Egység Frontja és egyéb szervezetek, a maguk ugyancsak milliós táborával. Ezt innen, belülről így láttam, látom, érzem. Egy erősebb képpel: nem a társadalom vetette magát hanyatt, hanem a szeku teperte le azt. (Persze, voltak egyének, akik önként felkínálkoztak, de nem a társadalom egésze. S volt, aki még élvezte is!)

A vita és kommentek során többen is elmondták beszervezésük sikertelen vagy félresikerült történetét.


Velem is próbálkoztak: katonaként

(belügyi alakulatnál szolgáltam 1978-1979-ben) többször is. Úgy a „C”-ist mint mások is. Szerettek volna tartalékos tisztiskolába is küldeni, ami nyomán minimum együttműködő, rezidens vagy tényleges állományú szekusi pályával is kecsegtettek. Nem szerettem, és ma sem szeretem az uniformist!

Egyetemistaként (Kolozsvár, nyolcvanas évek eleje, történelem-filozófia szak, Visszhang stb.) „meghívásos” alapon „interjúvoltak” meg, a Szamoshoz közeli „szeku székházban”. Nem volt kellemes, de elutasítottam. Fizikai erőszakot nem alkalmaztak, csak pszichikait. (Egyetlen példa: már csak az államvizsgám volt hátra, amikor megkérdezték, hogy be akarom-e fejezni az egyetemet.) A 25 fős évfolyamunkon (amiből volt 4 magyar, 1 szász, 1 részben román-részben német, 2 fele román-fele magyar, 1 barcasági csángó családból származó, 1 román zsidó, a többi „tiszta román”) legalább 3-4 csoporttársunkról sejtettük, hogy tégla lehet. (Utólag úgy nézett ki, hogy akár 5-6 is volt talán, de egyet sem tudok bizonyítani. De mindenképpen kellett lenniük.)



galeria_9477.jpg
A megfigyelési dosszié borítója
galeria_9478.jpg
A Cinizmus című vers román fordítása
galeria_9479.jpg
A demagóg c. vers román fordítása (géppel és kézzel írtak)
galeria_9480.jpg
A tartótiszt összefoglaló jegyzéke, mely alapján javasolja „ellenőrzésem”
galeria_9481.jpg
Sătmăreanu ügynök jelentésének összefoglalója
galeria_9482.jpg
Sătmăreanu ügynök jelentésének összefoglalója, a tartótiszt megjegyzéseivel, utasításaival


A nyolcvanas évek második felében vidéki tanárként már nem engem próbálkoztak meg beszervezni, hanem barátaim, ismerőseim, kollegáim egy részét. Többségük tisztességes volt és maradt. (Volt olyan, aki magyarul megmondta: „Laci, a tegnap behívtak, és rólad érdeklődtek.” Volt, aki csak célzott rá, jóindulatúan figyelmeztetett.


Nekik köszönöm.

Az 1987-ben nyitott megfigyelési dossziémban (DUI) a „SCRIITORUL” (=író), fedőnevet kaptam, mint célszemély. Mert az UTUNK-hoz beküldtem pár verset. A szép emlékű K. Jakab Antal a szokásos „Levélváltás” rovatában egyetlen találó mondattal „elintézett”, meggyőzött róla, hogy ne legyek poéta. Így nem lettem sem író, sem poéta, megmaradtam tanárnak.

Csak a szeku szeretett volna éveken keresztül belőlem írót (ügyet) kreálni. Eléggé meglepődtem, amikor jó tíz évvel ezelőtt kikértem a megfigyelési dossziémat, és rég elfeledett verseimet olvastam román fordításban. A kényesebbnek ítélt sorokat gondosan kiemelve. Vagy azon, hogy minden családtagomat, közelebbi ismerőseimet alaposan lekáderezték.

Na de a sok pénzt elnyelő belügy sem működött tökéletesen, amire több példát is tudnék mondani a saját esetemben. A Kovászna megyében élő bátyámról kértek tájékoztatót Szilágy megyei szervek (én éltem és élek itt). De mivel rossz lakcímet adtak meg, az ottaniak visszaírták, hogy azon a címen nem létezik a nevezett személy. (Így a bátyám kimaradt a játékból.) Vagy a Nagy Imre újratemetéséről szóló beszámolót a Kossuth Rádió Déli krónikájában hallgattam/tuk végig a buszon a Sokol márkájú rádiómon. (Utólag belátom, elég könnyelmű, hogy ne mondjam, szinte felelőtlen dolog lehetett.) S a fél busz is hallotta, de a dossziémban ennek nyoma sem volt, pedig apróbb dolgokat is bogarásztak a szervek velem kapcsolatban. Vagy: belföldi ismerőseimről jelentek meg anyagok a dossziéban, a külföldiekről nem. (Pedig szerepelt az informátoroknak kiadott feladatokban, hogy derítsék ki külső kapcsolataimat, hogy nem akarok-e írott anyagokat külföldre juttatni, és egyéb ilyen szokásos formulák bikkfanyelven/szekus zsargonban.)

Ugyancsak a dossziémból tudtam meg (amit azért anno sejtettem), hogy miért „örvendtem” akkora nagy figyelemnek a feletteseim részéről: szaktanfelügyelő, főtanfelügyelő stb. Az előbbi a szokásos szakmai kapcsolaton kívül „megtisztelt barátságával”, sőt felajánlotta, hogy a helyi pártlapban is közölhetem a verseimet, nem kell azokat Kolozsvárra küldeni publikálás végett. Az utóbbit illetően: nem magához hivatott, ami szokásban volt, hanem ő maga szállt ki egy pártaktivista kíséretében abba a vidéki iskolába, ahol tanítottam és az igazgatóm irodájában „barátságosan-udvariasan” elcsevegtünk. A dossziémból tudtam meg másfél évtized múltán, hogy ők ezt a feladatot a szekutól kapták meg, hogy


figyelmeztessenek és „jó útra” térítsenek.

S arra a kérdésre, hogy a szeku vagy a párt (RKP) volt az erősebb, ki kinek dirigált, az én tapasztalatom és válaszom az, hogy a szeku volt az erősebb, bár a törvények szerint alá lett volna rendelve a pártnak.

Még két dolog, ami az 1989 utáni fejleményeket illeti:

1. Azok, akik tényleg kényszerből jelentettek, nyilvánosan vagy csak az érintetteknek valóban előállhattak volna huszonév alatt azzal, hogy ők mit tettek, és esetleg bocsánatot kérjenek. De ilyen példákról alig tudunk, inkább minden érintett tagad, tagad. S ha már felesleges tagadni, akkor mentegetőzik, (zsarolták, élete forgott veszélyben, gyerekei voltak stb.). Mentegetőzésen kívül maszatolnak, magyarázzák a nehezen megmagyarázhatót. Netalán elismeri, hogy beszervezték, de nem ártott, kevesebbet írt, meghamisították az aláírását stb. stb. stb. Legendákat gyártanak, és próbálják saját magukat áldozatokká kikiáltani.


Ezt erkölcsi kérdésnek tekintem, és nem politikainak.

Akkor sem volt elég erkölcsi erejük ellenállni, azóta sem volt erejük arra, hogy beismerjék. Sőt volt, akinek adott esetben anyagi vagy egyéb előnye volt belőle (netalán útlevél, előléptetés, nagyobb lakás, publikálhatott stb.)

2. Akik közszereplést vállalnak, jelölésük esetén nyilatkozniuk kell (bizonyos tisztségek esetében kötelező), hogy együttműködtek vagy sem. Ugyancsak a hazai erkölcsöket jellemzi, hogy szemrebbenés nélkül aláírják a nyilatkozatot azok is, akiknek vaj van a fején. Ezeket a CNSAS hivatalból vizsgálja, de ezt ők is tudják, hogy időigényes, és esetleg anyaguk is elkallódhatott. S ha az eléggé gyér szitán fenn is akadnak egyesek (legyenek románok vagy magyarok), akkor kezdődik a jól ismert hallgatás/tagadás/pereskedés/maszatolás/stb. S csak kivételesen mond le valaki az érintettek közül.

Végül mindenkinek azt javasolom (aki még eddig nem tette meg), hogy ha 1989 előtt felnőtt volt, akkor kérje a CNSAS-tól az esetleges megfigyelési dossziéját. Mert ha volt, akkor az tanulságos lehet számára. Akiknek nem volt (vagy nem lehetett), azok is tanulmányozhatnak immáron nyilvános megfigyelési anyagokat, beszélgessenek el a környezetükben, családjukban élő megfigyeltekkel, és a mozaikokból alkossanak maguknak véleményt a témáról. (Persze, már ha érdekli őket.)

Akikről pedig kiderül, hogy jelentettek, de nem vallottak színt akkor, amikor már kockázat nélkül megtehették volna, azokat vegyük „erkölcsi karanténba” mondjuk az évtized végéig. Annyi idő alatt még sok minden történhet, sok minden kiderülhet.

Nyilván a CNSAS hatáskörét és lehetőségeit is bővíteni kell, s a működésén, szervezésén is lehet javítani.