OLVASÓI LEVÉL
Új referendumtörvény kell
Borboly Csaba utolsó frissítés: 2012-08-27 15:05:14A választói jegyzékkel kapcsolatos kérdések eltörpülnek a népszavazást szabályozó törvény érdemi részeinek ellentmondásai mellett.
Mindenki meg van győződve álláspontja jogszerűségéről, igazságáról, ezért még csak elvétve sem találkozhatunk olyan érveléssel, amely kimondaná: az országos referendumokat szabályozó jogszabályi keretek lényeges módosításra szorulnak.
Közérthetőbben fogalmazva: új törvény kell.
A vita hevében emberileg érthető, hogy mindenki álláspontjának szilárd jogi alapjait hangsúlyozza, és nem hajlandó tudomásul venni érvelésének hiányosságait, ellentmondásos jellegét. A jövőre vonatkozóan jó lenne, ha a közvita áttérne a jelenlegi alkotmányos válság kialakulásában komoly szereppel bíró jogszabályi hiányosságok elemzésére.
A mostani alkotmányos válság lezárása mellett arra kellene tehát koncentrálni, hogy az elmúlt hetek, hónapok tanulságait levonva a szükséges módosításokat átvezesse a Parlament a referendumok szervezési kereteit meghatározó 2000. évi 3. számú törvényen (a továbbiakban: referendumtörvény), vagy egy új törvényben helyezze új alapokra e demokratikus jogintézményt.
A választási listák megalkotásával, a választók nyilvántartásával kapcsolatos kérdésekkel jelen írásban nem foglalkoznék, mert egyfelől
technikai jellegű kérdések,
másfelől pedig az ezek kapcsán felvethető problémák eltörpülnek a referendumtörvény érdemi részeinek ellentmondásos jellege mellett.
Az Alkotmány értelmében a nemzeti szuverenitás a népet illeti meg, amely e szuverenitást közvetett úton, tehát választott képviselők útján (szenátorok, képviselők, helyi/megyei tanácsosok, polgármesterek, megyeitanács-elnökök), illetve közvetlenül, referendum útján gyakorolja.
A közvetett út gyakorlásával, tehát az országos és helyhatósági választások jogszabályi kereteivel az elmúlt 22 esztendőben nem volt különösebb probléma, bár a választások előtti törvénymódosítások felvetnek kérdéseket.
A népszuverenitás gyakorlásának közvetlen útja a referendum. Ez viszont komoly kérdéseket vet fel, ugyanis ez az alkotmányba foglalt és garantált jog igencsak korlátozott módon gyakorolható a nép által. Fogalmazhatnék úgy is, hogy valójában csak papíron létező jog.
Miért állítom ezt?
Azért, mert a hatályos törvény szerint (a referendumtörvény 12. szakasza) az alkotmánymódosításra, illetve az államfő leváltására vonatkozó referendumon kívül más, az embereket közvetlenül érintő kérdésben országos referendumot csak az államfő kezdeményezhet.
Véleményem szerint ez már önmagában súlyos korlát, kizárja a népszuverenitás közvetlen megnyilvánulásának lehetőségét. Ha arról beszélünk, hogy a népszuverenitást közvetlenül is gyakorolhatja a nép, akkor lehetővé kellene tenni az állampolgárok számára, hogy az általuk fontosnak tartott kérdésekben kezdeményezhessenek népszavazást.
Ilyen kérdésnek tartom a gigaberuházások ügyét – például Verespatakot, amely tipikusan olyan ügy, amely
igen/nem válaszok alapján eldönthető kérdés.
Természetesen a népszavazás kezdeményezésének mindenhol vannak korlátai, illetve vannak témakörök, amelyekben kizárt a népszavazás. Ilyen például az egyetemes emberi szabadságjogok vagy akár a költségvetéssel kapcsolatos kérdések.
Milyen adók legyenek, mekkora legyen a mértékük, mekkora legyen a minimálbér, a minimálnyugdíj? Ilyen kérdésekről értelmetlen népszavazást tartani, mert a várható válaszok egyértelműek, és kormányozhatatlanná tennék az országot: mindenki magas fizetéseket és nyugdíjakat, emellé minél alacsonyabb adókat akar.
A jelenlegi szabályozás értelmében az államfő, ha keresztbe akarna tenni a kormánynak, és népszerűséget akarna szerezni pártjának, kiírhatna ilyen kérdéseket népszavazásra.
Ez a tény rámutat a törvény hiányosságaira, a módosítás szükségességére és arra, hogy átgondolatlan az egész szabályozás. De e kitérőtől eltekintve
számos olyan kérdés van,
amelynek eldöntésében mozgásteret kellene adni a népszuverenitás közvetlen megnyilvánulási formájának, az országos referendumnak.
A hatályos törvény 12. szakasza – azon túl, hogy csak az államfőnek adja meg a referendum kezdeményezésének jogát – komoly korlátokat is beépít, mert hét bekezdésben meghatározza, melyek azok a kérdések, amelyekben az államfő egyáltalán kiírhat referendumot.
Annak ellenére, hogy az egykamarás, 300 fős parlament ötletével egyetértek, némi malíciával kénytelen vagyok megjegyezni, hogy az ilyen kérdések népszavazásra tűzését megengedő jogszabályi passzusokat nem sikerült megtalálnom a törvény 12-es szakaszában.
Az olvasóra bízom azon bekezdések azonosítását, amelyek megengedték Băsescu elnök úr számára, hogy a Parlament struktúrájával, létszámával kapcsolatos kérdést népszavazásra bocsásson. Meglátásom szerint nem található ilyen bekezdés az alábbi törvényi felsorolásban, de biztos az én készülékemben van a hiba, és az ominózus referendum kapcsán minden rendben volt.
E felsorolást elolvasva láthatjuk, hogy a helyhatóságokkal, a külföldi katonai hadműveletekben való részvétellel, illetve az euroatlanti integrációval kapcsolatos kérdéseken túl egyik sem olyan tematika, amely kapcsán értelmes, népszavazáson igen/nem-mel eldöntendő kérdést lehetne feltenni.
A gazdasági stratégiák, az oktatásszervezés, de még az egyházak jogállása sem olyan kérdés, amely alkalmas népszavazási tematikának. Ezzel szemben a verespataki bányanyitás ügyében
hiába gyűlne össze
egymillió, kétmillió aláírás. Ha azzal az aláírást gyűjtők bekopognának a Cotroceni-palotába az államelnökhöz, hogy írjon ki referendumot a kérdésben, az nem tehetné meg: a fenti törvényi felsorolás nem engedné ezt számára.
Ezért mondom azt, hogy e törvényi feltétel megfogalmazásánál a jogalkotó abba a hibába esett, ami általános a román jogrendben. Nevezetesen azt a jogfelfogást részesíti előnyben, amikor a jogalkotó megszabja az állampolgárok, a helyi közösségek számára, hogy mi az, amit szabad tenni, esetünkben mi az, amit referendum tárgyává lehet tenni.
E jogpozitivista felfogás helyett számomra szimpatikusabb azon angolszász jogfelfogás, amikor előírja a törvény, melyek azok a kérdések, amelyekről nem lehet referendumot tartani. „Amit nem tilt a törvény, azt szabad” alapon
minden másban lehetősége lenne
az állampolgárok bizonyos csoportjának – mondjuk 500 000/1 000 000 szavazati joggal rendelkező állampolgárnak –, hogy az általa megfogalmazott kérdéseket referendum tárgyává tehesse. Az elmúlt 22 esztendő bebizonyította: a társadalmi innováció terén a politikai elit, az állam csak kullog az események után. Ezért időszerű lenne leépíteni azokat a törvényi gátakat, amelyek akadályozzák a társadalmunkban meglévő újító, jobbító szándékok érvényesülését.
Itt áttérnék a romániai szabályozás másik rákfenéjére, nevezetesen arra, amin a Băsescu elnök úr által 2009-ben a Parlament létszámával kapcsolatos referendum is elcsúszott: a referendum jogerejéhez. A referendumtörvény és az Alkotmány két referendumhoz fűz kötelező jogerőt.
Ezek közül az egyik az államfő leváltásáról szóló referendum, a másik az alkotmánymódosításról tartott referendum. A többi, tehát az államfő által kezdeményezett referendum esetén
nincs kötelező jogerő.
Dönthet bármit a nép, bármekkora arányban, amint azt láthattuk, esetleges politikai következményein túl a referendumnak nincs kötelező jogereje. Ha egy referendumnak nincs kötelező jogereje, akkor az nem más, mint egy nagyon nagy mintán elkészített közvélemény-kutatás.
A Parlament, ha jónak látja, jogszabályba ülteti a referendum eredményét, ha meg úgy látja jónak, nem vesz tudomást róla. Továbbmenve a referendumtörvény hiányosságain, az a kérdés is felvethető, hogy a népszavazás kiírásának joga miért nem illeti meg például a Parlamentet vagy akár a parlamenti ellenzék bizonyos számú tagját, mondjuk a parlamenti tagok egyharmadát/egynegyedét.
Ha komolyan vesszük ezt a jogintézményt, ha elfogadjuk azt, hogy vannak ügyek, kérdések, helyzetek, amelyek kapcsán az a leghelyesebb, ha a népre bízzuk a döntést, akkor ennek meg kellene teremteni a jogszabályi alapjait, mert azok jelenleg hiányosak. A Parlament, ha ma egy kérdésben azt gondolja, hogy a népre bízza a döntést,
nem teheti meg ezt szuverén módon,
hanem el kell menni Cotroceni-be és kérni az államfőt, hogy a kérdésben írjon ki népszavazást. Ezt vagy megteszi az államfő, vagy nem.
E kérdésnél sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy az állampolgárok számára meg kellene teremteni bizonyos kérdésekben a hatalomgyakorlás közvetlen útját. Ez azt jelentené, hogy bizonyos létszámot (félmillió/egymillió) elérő állampolgári közösség, ha egy kérdés eldöntésében közvetlenül akar megnyilvánulni, akkor azt megtehesse, és döntésének legyen következménye, jogereje.
Szerintem a politikai elitet is tehermentesítené, ha nem mindenben az övé lenne a végső szó. A korábbiakban említettem Verespatak ügyét.
Tíz éve őrlődik rajta a politikai elit,
az ország közvéleménye, pedig egy népszavazással pontot lehetne tenni e kérdés végére. De hogy ne csak országos ügyeket említsek: meggyőződésem, hogy a 7-10-szeresen túlszaporodott medvepopulációval rendelkező Hargita megye lakosságának lehetővé kellene tenni, hogy dönthessen abban a kérdésben, medvével akar-e kelni és feküdni nap mint nap.
Mert szép dolog, hogy Európa medvegenetikai bankjává minősítettek minket Brüsszelben, de azért már engedtessék meg számunkra, hogy ebben a kérdésben mi is hallassuk a hangunkat, és annak következménye is legyen.
Jelenleg ugyanis egy medvét csak akkor lehet kilőni, ha vagy egy emberben, vagy három szarvasmarhában kárt tesz, ezt az ukázt kapják vadászegyesületeink bukaresti közvetítéssel Brüsszelből. Történik ez annak ellenére, hogy annyi medvénk van, hogy be lehetne népesíteni vele a teljes Alpok-hegységet, hogy egy kis izgalmat vigyünk a nagy jólétben unatkozó osztrák, olasz, francia polgártársak életébe.
Megtörténtek a felajánlások, de nem, köszönik szépen, a medvéből nem kérnek, mert tudják, hogy a medve nem játék, elriasztja a turistát, és nehezíti az állattartást.
Mi lettünk Európa medveszafarija.
Húsz ével ezelőtt Ceauşescu mondta meg, hány medvénk legyen, most pedig Brüsszel. Jó lenne, ha a mindennapjainkat befolyásoló kérdésekben nekünk is lenne szavunk, ahogy, feltételezem, az ország más megyéiben, településein is számos olyan kérdés van, amelyben az embereknek van véleményük, van álláspontjuk, de nem juttathatják érvényre, mert nem teszi lehetővé a hatályos jogszabályi keret.
A referendum ügyének fajsúlyosabb kezelése, precíz szabályozása nemcsak az állampolgárok érdeke, hanem a politikai elité is, helyi és országos szinten egyaránt. Ugyanis ma ez van hatalmon, holnap a másik, kerülhet bárki ellenzékbe.
Ahhoz, hogy négyéves mandátuma alatt bármit ne tehessen meg az aktuális politikai többség, eszközöket kell adni a kisebbség, az ellenzék kezébe is. És itt megint egy helyi példával élnék. Ma egy helyi/megyei tanácsi többség hosszú évtizedekre privatizálhatja – törvényi megfogalmazással koncesszióba adhatja – a közműveket, a hulladékkezelést, a távfűtést, a víz- és csatornaszolgáltatást, de újabban már a kórházakat is.
Ha a tanácsi ellenzék, a lakosság többsége ezzel nem ért egyet, nem tehet semmit, csak tiltakozhat. Ezen tiltakozások csillapítására is megvan az „ellenszer”, mert a privatizáló vállalkozás, nagy összhangban az adott település/megye vezetőségével, kegyesen
a következő ciklusra szokta időzíteni
a privatizációt követő áremeléseket, hogy ne rontsa a számára kedvező döntést hozó politikusok visszaválasztási esélyeit. Ha joga lenne kötelező érvényű népszavazás kezdeményezésére a helyi polgárok meghatározott nagyságú csoportjának vagy akár a helyi/megyei tanácsi ellenzéknek, teljesen más lenne a helyzet, gátat lehetne szabni az adott közösség jövőjét hosszú évtizedekre elzálogosító tranzakcióknak.
A kötelező érvényű referendum hatékony eszköz lehetne a közvagyon elherdálása, a korrupció ellen, és komoly löketet adhatna a civil társdalom, a helyi önszerveződések megerősödéséhez. A sajtó azzal van tele, hogy nálunk azért mennek rosszul a dolgok, mert nincs civil kontroll, nincs erős civil társadalom, és
a politika azt csinál, amit akar.
Azon már senki sem gondolkodik el, hogy ez miért alakult így. Meggyőződésem, hogy jelentős mértékben erősödne a civil társadalom, ha érdemi eszközt kapna a kezébe, és ez az eszköz a helyi, az országos referendum kezdeményezésének joga.
Az elhúzódó gazdasági válság, a permanenssé váló politikai cirkusz meggyőződésem szerint előbb-utóbb ráébreszti a politikai elitet és a civil társadalmat arra, hogy a jelenlegi társadalmi szétesettségben a társadalmi kohézió megteremtésének kellene nekifogni.
Meggyőződésem, hogy az a politikai vezető, az a politikai párt tud hosszú távon meghatározó szerepet betölteni az ország életében, aki felismeri, hogy a négyévente tartandó választások közötti időszakban is be kell vonni a polgárokat a kormányzásba, a döntéshozatalba, hogy annak sikereit, kudarcait egyaránt magukénak érezzék, és ne valamiféle kívülállók legyenek a közügyek intézésében. E törekvésnek egyik fontos, de nem kizárólagos eszköze lehet az állampolgárok által kezdeményezhető helyi/országos referendum jogintézményének a megteremtése.
A szerző Hargita Megye Tanácsának elnöke