2019. október 16. szerdaGál
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

MINDENNAPOS GYŐZELMEINK

A kölcsönös garanciák rendszere: irányváltásra van szükség az autonómiaküzdelemben

Borboly Csaba utolsó frissítés: 2011-09-27 10:52:47

A közigazgatási átszervezés kapcsán újra lendületet kapott a Székelyföld területi autonómiájáról szóló húsz esztendős egymás mellett való elbeszélés.

Románia közigazgatási átszervezése kapcsán újra lendületet kapott a Székelyföld területi autonómiájáról szóló húsz esztendős „vita”, vagy inkább: egymás mellett való elbeszélés. Sajnos ebben a témában a politikai diskurzus a sajtó asszisztenciája mellett az elmúlt években már megszokott és talán már meg is unt modellt követi: magyar oldalról a szerepelni vágyók lufikat eregetnek, a román politikusok pedig légvédelmi ágyúval lövöldöznek e lufikra, miközben egymás sarkára hágva oltalmazzák az ország egységét. Ezt a mutatványt a nagyközönség egyre általánosabb érdektelensége övezi.

Ennek ellenére kevés szó esik arról, hogy milyen gazdasági-társadalmi alapjai vannak az autonómiának, és miként válhatna mind a magyar, mind pedig az itt élő román közösség előnyére egy széles jogkörökkel rendelkező székelyföldi önkormányzati rendszer bevezetése. Egy dél-tiroli (olaszokból és németekből álló) küldöttség Székelyföldi látogatása jó alkalom volt arra, hogy az ő tapasztalataikra támaszkodva gyakorlatiasabb megvilágításba helyezzük az autonómia kérdését.


Mindennapos győzelmeink

Az elmúlt évek székelyföldi hétköznapjai nem voltak esemény nélküliek. A szemünk láttára, napról napra épül ki a székelyföldi autonómiát megalapozó jogi-gazdasági rendszer – a székely emberek és önkormányzatok, valamint a Bukarestben dolgozó RMDSZ-es parlamentereink, kormányzatisaink közreműködésével. Egyik héten a kórházak kerülnek helyi irányítás alá, másik héten az iskolák. Elérhető közelségben van a kisebbségi törvény elfogadása, fejlődik a székelyföldi infrastruktúra. A „Székelyföldi napok” keretében több hetes rendezvény-sorozatot szervezünk kultúránk, hagyományaink ápolására, megújulnak iskoláink, kultúrházaink, felújítjuk templomainkat, gazdák önszerveződést támogatjuk, és a székely termékek ügyét is visszük előre.

Minderre a gazdasági válság időszakában kerül sor, amely mindannyiunk életét megnehezíti. A gazdasági statisztikákból azonban az is látszik, hogy Székelyföld olyan térsége a vidéki Romániának, amely keresi a boldogulását, amely nem hagyja el magát, és amely nem akar kiürülni, kivándorolni. Elég csak megnézni az európai uniós pályázatokat - az egy főre eső vidékfejlesztési támogatások tekintetében Hargita megye az első az országban, és Kovászna megye is az élbolyban van. Ha a demográfiai adatokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy mindkét megye az élbolyhoz tartozik a születési rátát tekintve. Tehát minden azt sugallja, hogy e térség nem akar leszakadni, lemaradni. Történik ez annak ellenére, hogy nálunk nincsenek nagyvállalatok, nincsenek nagy állami beruházások, nem jöttek nagy külföldi beruházók hozzánk, és mégis, a kommunista rendszer által ránk erőltetett sereghajtó pozícióból az elmúlt 20 év alatt sikerült felküzdenünk magunk a gazdasági középmezőnybe. Ezen folyamatnak új lendületet adna egy jól átgondolt, kellő körültekintéssel kiépített autonóm státusz, hisz eddigi eredményeink arra utalnak, hogy ha más romániai térségekkel egyenlő feltételekkel indulunk a versenyben, akkor nagyon is helyt tudunk állni.


Írnak levelet az elnöknek – de minek?

Úgy vélem, itt lenne az ideje, hogy az erdélyi magyar politikum a sajtó hathatós közreműködésével kicsit letisztítsa az autonómiaküzdelem körül kialakult zavaros vizet. Az elmúlt 20 évben tévesen rögzült és a közbeszédbe gyökeret eresztett egy olyan képzet, mely az autonómia-küzdelmet – Csaba testvér szavait parafrazálva – a vesztett csaták nagyhangú tábornokainak a homokozójává szűkíti le. E képzet szerint az dolgozik az autonómiáért, aki hetente a legnagyobb számú autonómiakiáltványt, autonómiakoncepciót kidolgozza, illetve két koncepció meg statútum kidolgozása közötti időszakot az ENSZ, a NATO, az EBESZ, az Európai Unió és más hasonló szervek elnökeinek szóló nyílt levelek írogatásával tölti. Igaz, hogy levelét rendszeresen a papírkosárba dobják, de ez nem számít, a lényeg, hogy meg lett írva, aztán a helyi sajtóban nagy hűhót lehet csapni körülötte – holott a levél írója már a feladás pillanatában pontosan tudja, hogy ennek a világon semmi eredménye nem lesz.

E virtuális tevékenység hosszabb távon való fenntartásához kell a sajtó partnersége is. Mindaddig vesztett csatákba fogunk belelovagolni, amíg számos sajtóorgánumnál úgy gondolják a szerkesztők, hogy ha Izsák Balázs SZNT elnök levelet írt valamely államfőnek, az címlapsztorit érdemel, viszont az, hogy a nyikómenti gazdák összefognak és közös erővel megnyitják a bezárt székelykeresztúri tejgyárat, az nem hír, vagy ha igen, mínuszos, az utolsó oldal alján.

Persze nem baj az, ha az SZNT elnöke más elnökökkel levelez, vagy ha az MPP elnöke bejelenti (hetente), hogy Székelyföldnek aszimmetrikus autonómiamodellre van szüksége. Az sem gond, ha esetleg senki nem érti, mit jelentene konkrétan az aszimmetrikus autonómia, mit akar ezzel mondani a pártelnök úr. És még az sem gond, ha az SZNT és MPP elnökei, amikor éppen nem autonómiamodellt gyártanak, és nem elnökökkel leveleznek, akkor felüdülésként kiröppennek Budapestre, ahol fogadja őket az Országgyűlés elnöke, aki civilben még MPP tiszteletbeli elnök is, és közösen jól kibeszélik az autonómiát. Ami a gond, az az, hogy erről szól a székelyföldi közbeszéd évek óta autonómia-témában: vége-hosszát nem érő papírgyártás, sajtószereplés, meg dumálás. Van egy olyan gyanúm, hogy a szerkesztők megszokásból irányítanak címlapra mindent, amiben egyaránt szerepel az „elnök” és az „autonómia” szó, annak ellenére is, hogy a témában húsz éve folyó szócséplést már tíz éve köztudottan mindenki megunta és elengedi a füle mellett. Mindeközben a Székelyföld sikereit, az autonómia irányába ténylegesen megtett gyakorlati lépéseket nem tartjuk a közbeszéd középpontjában. Nem beszélünk a decentralizációról, nem beszélünk az új oktatási törvény adta lehetőségekről, pedig ezekből kellene erőt merítenünk, hogy a realitás talaján állva, valós helyzetértékelés alapján használjuk ki lehetőségeinket, mert van belőlük bőven.

Ülhetünk, sóhajtozhatunk még ötven évig, írogathatjuk az autonómiakoncepciókat meg anyagi bázis nélkül papírpocsékolásnak, üres szólamok halmazának minősülő grandiózus gazdaságfejlesztési terveket, attól egy fikarcnyival sem haladunk előrébb, és nem lesz több autonómiánk. Ráadásul maguknak a székelyföldi embereknek is elmegy a kedve a nagy „autonómiázástól”.


Az autonómia nem öncél, hanem eszköz – a Székelyföld jólétének megteremtésére

Ma ott tartunk, hogy (még?) szép és jó dolognak tartja a székelység az autonómiát, de amikor arra kérdeznek rá a kérdezőbiztosok, hogy melyek napjaink prioritásai, akkor már nem tartozik a kiemelt közéleti ügyek közé az autonómia. Az oktatás, az egészségügy, a munkahelyteremtés, a bérek, ezek azok a kérdések, amelyek a székelyföldi emberek számára prioritást képeznek jelenleg.

Időszerű belátni, hogy az 1990-es években használt, harsány, harcos autonómiafogalom napjainkra kifulladt, és lassan átveszi a helyét az autonómiában nem a konfrontációt, hanem az együttműködést kereső, az autonómiában a megmaradás szellemi és egzisztenciális feltételeit megteremtő hatékony eszközt meglátó szemléletmód.

Székelyföldön nemcsak azért van szükség autonómiára, hogy megőrizzük nemzeti önazonosságunkat. Nem azért van szükségünk autonómiára, mert nem tudunk anyanyelven tanulni, nem tudjuk használni anyanyelvünket a közigazgatásban és az élet számos más területén. Mindezeket a problémákat a jelenlegi közigazgatási szerkezetben is meg tudjuk oldani. Székelyföldön elsődlegesen azért van szükség autonómiára, mert a gazdaság, a közösségi élet szabályozásának decentralizálásával jobb életfeltételeket tudunk magunknak teremteni. A szubszidiaritás elvének érvényesülésével növelni tudnánk versenyképességünket, s ennek révén Székelyföld életminőségét tudnánk javítani.

Mi úgy gondoljuk, hogy ha Bukarest hagyja, hogy mindennapjaink megszervezésében az általunk jónak és helyesnek tartott szabályok mentén éljünk és dolgozzunk, akkor Székelyföld fiataljai nem kellene majd nagyvárosokba, külföldre költözzenek egzisztenciájuk biztosítása végett. Az elmúlt évek sikerprojektjei, a székely termékek ügye, a közbirtokosságok talpraállása, az önszerveződő székelyföldi vállalkozói szféra, a boldogulását kereső gazdatársadalom, a virágzó népi kultúra, a székelyföldi turizmus önálló marketingje, mind olyan eredmények, amelyek azt mutatják, hogy Székelyföld nem akar beletörődni abba a periferiális helyzetbe, amelyet a történelem számára kiszabott, hanem fejlődni, gyarapodni akar. Az autonómiára ehhez az előrelépéshez van szüksége közösségünknek.


A Székelyföldön élő románság a mai status quo vesztese


A Székelyföld autonómiájának megteremtésében nagy feladat jut az itt élő románságnak. Meggyőződésem, megérett az idő arra, hogy a székelyföldi román közösség felülvizsgálja álláspontját, mely szerint a dolgok jelenlegi állása számára kifizetődő. A demográfiai adatok azt bizonyítják, hogy - minden közhiedelem ellenére - csökken a románság számaránya Székelyföldön.

A postánál, vasútnál, katonaságnál, rendőrségnél, közigazgatásban bekövetkező létszámleépítések jelentős érvágást jelentenek e közösség számára. Köztudott, hogy a szocialista nagyvállalatok bezárását követő munkanélküliséget az 1990-es évek elején a Hargita, Kovászna és Maros megyei románság a számára preferenciálisan osztogatott állami posztokon vészelte át, szemben a magyarsággal, amely munkanélkülivé válva kénytelen volt kitelepedni, munkát vállalni Magyarországon.

Napjainkban már lényegesen csökkent ezen etnikai jellegű állami „védőháló” szerepe, ezért aki Maroshévízen, Balánbányán, vagy Galócáson jár, szép számmal találkozhat Spanyolországból, Olaszországból hazalátogató román nemzetiségű volt helyi lakosokkal. Városaink ’70-es, ’80-as években felduzzasztott román közösségei számára a privatizációt követően nem jelentenek egzisztenciát sem az erdők, sem a földek, s a románság – néhány falusi települést leszámítva – teljesen kiszolgáltatott a gazdasági folyamatoknak. A román milliárdosok, bár Maybachjaikat félévente váltogatják, és a kolostorokat építgetik, Székelyföldre nem jöttek munkahelyet teremteni.

Ezért napjainkban ott tartunk, hogy egzisztenciális szempontból a székelyföldi románság jobban kiszolgáltatott a gazdasági válság hatásainak, mint a helyi magyarság. Az a fajta politika, amivel az 1990-es években helyben tudták tartani a románságot, napjainkra kifulladt. Mindennek következtében a jelenlegi államigazgatási, közhatalmi berendezkedés mellett a székelyföldi románság hatalmi pozícióin nem rontana, hanem javítana egy új autonómiakonstrukció meghonosítása.

Hargita Megye Tanácsában jelenleg két román képviselő van. Amikor kellőképpen megoszlottak a román szavazatok, akkor egy sem volt. Mi magyar tanácsosok az üléseken magyarul beszélünk, román kollégáinknak, ha szükséges, tolmács fordít. Ők románul beszélnek, nekünk nem szükséges a tolmács, mert tudunk románul. Mi 29-en vagyunk, ők ketten. Ilyen etnikai arányok mellett esélye sincs a román közösségnek, hogy bármiféle döntést kikényszerítsen. Amit döntünk mi magyarok, az van. Természetesen odafigyelünk, és patikamérleg-pontossággal osztjuk el a pénzeket, mert egyfelől így korrekt, másfelől ugyanilyen korrektséget várunk el a szórványmegyék román politikusaitól. Mindez azonban nem változtat a lényegen: ahogy a székelységnek nincs intézményes garanciája a közösségi jogainak érvényesítésére Romániában, ugyanúgy a székelyföldi románságnak sincs garanciája a jogai érvényesítésére a Székelyföldön. Ezzel szemben, ha a dél-tiroli modell honosulna meg nálunk, a többségi magyarság nem tehetné meg azt, hogy 50% + egy szavazattal mindent eldönt.


Magyar-román párbeszéd az autonómiáról – dél-tiroli közvetítéssel

Ennek a megoldásnak a részleteire és ígéretességére a szeptember 16.-án Csíkszeredában tartott konferencia hívta fel a figyelmet. A konferencia fő üzenete az volt, hogy az autonómia lényege a különböző entitások közti konszenzus kialakításának kényszere. A modell bevezetése azt jelenti, hogy Bukarest nem dönthet a székelység ellenében, de a 15% Hargita megyei román ellenében sem dönthet a 85% magyar. Számomra nem kétséges, hogy a dél-tiroli autonómiamodell meghonosítása a románságnak helyi szinten többletjogokat eredményezne, számunkra meg jelentős önkorlátozással járna. Erről nem beszélünk, erre nem gondolunk, pedig ez is benne van a pakliban. Én azt is gondolom, hogy ez nagyon is jól lenne így, mert kisebbség és többség egymásra van utalva, és az együtt-döntés – még ha esetenként nehézkesebb is – hosszú távon eredményesebb, mint az egymás torkán legyúrt döntés.

Természetesen felvetődik a kérdés, hogy akkor nekünk minek autonómia, ha azzal a románoknak több beleszólása lesz a dolgokba, nekünk meg megszűnik – igaz, csak helyi – hegemóniánk? Erre a válasz egyszerű. Azért kell autonómia, mert azáltal sokkal több dologba lesz beleszólásunk nekünk székelyföldi magyaroknak – közösen a románokkal. Ha bekövetkezne a változás, akkor számos tekintetben amit mostanáig Bukaresttel kellett megbeszélnünk és Bukarestben kellett megvédenünk parlamenti képviseletünk által, azt ezután itthon, Székelyföldön kellene leegyeztessük a helyi román közösséggel. És nem kétséges, hogy azokkal, akikkel együtt élünk, akikkel a bajaink, gondjaink, örömeink közösek, könnyebb lesz zöld ágra vergődni, mint a bukarestiekkel.

A dél-tiroli küldöttség látogatást tett a Hargita-Kovásznai megyei Ortodox püspökségen is, és ott szívélyes fogadtatást követően eszmét cseréltek a püspök úrral. Remélem, hogy a székelyföldi románság számára meghatározó személyiségek, mint Salagean püspök úr és más véleményformálók, az elkövetkező időszakban látogatást tesznek Dél-Tirolban, hogy megismerhessék azon térség mindennapjait, amelyre mi, székelyföldi magyarok oly sokszor hivatkozunk.

Ugyanakkor remélem, hogy a székelyföldi román véleményformálók mellett minél több székelyföldi magyar embernek is módja nyílik ezen térséget minél behatóbban tanulmányozni, mert az ott elért eredmények azt bizonyítják, hogy van mit tanulnunk tőlük: magyaroknak, románoknak egyaránt. Bízom benne, hogy ha a székelyföldi románok és magyarok megismerik a dél-tiroli helyzetet, akkor lecsökken azoknak a száma (román oldalról), akik ördögtől való dolognak tartják az autonómiát, és megnövekszik azoknak a száma (román és magyar oldalról egyaránt), akik látják ennek konkrét hasznát, az emberek mindennapjaira, életszínvonalára befolyást gyakorló lehetőségét.