2017. december 12. keddPandora, Gabriella
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

VÁLASZ BAKK MIKLÓSNAK 2.

Egy időszerű intellektuális kísérlet

Egry Gábor utolsó frissítés: 2007-03-23 12:02:45

A jelenkor-történész történeti perspektívába helyezve válaszol Bakk Miklós Struktúrakonzervativizmus – az RMDSZ balra tolódása címet viselő írására.





Az Európai Parlament romániai képviselőinek megválasztását megelőzően tapasztalható magyar politikai megosztottság keretei között felettébb időszerű feladatra vállalkozott Bakk Miklós. Azt próbálja meg körüljárni és érvekkel igazolni, hogy az RMDSZ mára baloldali politikai szervezetté lett.

Az állítás nem új, az elmúlt évekből már ismerős lehet. Magukat az RMDSZ ellenében pozícionáló szerveződések különböző vezetői, politikusai nem is ritkán éltek azzal a különbségtétellel, hogy ők lennének az erdélyi magyar jobboldal, míg az RMDSZ a bal. A felvetés azonban mindeddig nélkülözött minden elemző igényű megalapozottságot,


lényegében nem volt egyéb az inszinuáció eszközénél.

Mindössze arra épített, hogy az alternatív szerveződések a Fidesz, tehát a magyarországi jobboldalként értelmezett politikai szervezet szövetségeseiként (olykor kiterjesztéseként) jelentek meg és így automatikusan a jobboldalra kerültek.

Az RMDSZ pedig jobb esetben azért lett baloldali, mert szemben állt ezekkel a szervezetekkel, rosszabb esetben pedig azért, mert az autonómiát állítólag a jobboldal támogatja, a baloldal pedig nem, tehát az autonómiát ellenfelei szerint nem támogató RMDSZ csak baloldali (és így automatikusan nemzetietlen) lehet.

Könnyű belátni, hogy ez a fajta ráolvasásszerű besorolás nélkülöz minden intellektuális és elemzői igényességet és tisztességet. Éppen ezért fontos, az RMDSZ ellenfelei által meghirdetett magyar pluralizmus szempontjából is fontos lépés ennek a problémának a körüljárása, amire Bakk Miklós kísérletet is tesz.

Vélhetően maga is érezte, hogy a témáról a Krónikában írt vezércikke semmiképpen sem volt meggyőző. Mostani érvelésének kifejezetten jót tesz, hogy elszakad a korábban ehhez a problémához kötődő retorikai elemektől és nem kísérletezik az ebből a szempontból irreleváns, korábban azonban előkerült igazolási kísérletek felújításával. Ehelyett politikatudományi és politikafilozófiai megközelítésre törekszik, vagyis a lehető legadekvátabb kereten belül próbálja meg elhelyezni a problémát.

A vita:

>> Bakk Miklós: Az RMDSZ balra tolódása >>
>> Borboly Csaba: Mi fán terem a struktúra- konzervativizmus? >>


Miért baloldali az RMDSZ?

Érvelése abból indul ki, hogy a rendszerváltást követően magát az egész magyarság képviselőjeként pozicionáló RMDSZ lényegében nem nézhetett szembe a magyar közösség megosztottságával, mert azt nem tudta volna megfelelően kezelni saját intézményes keretei között.

Ez sokáig fenntartható állapot volt, de a nyilvánosságban érvényesülő RMDSZ monopólium lassú erodálódásával a helyzet megváltozott. Az RMDSZ a nyilvánosságból való lassú kiszorulás mellett az alternatív szerveződések korlátozásával tudta helyzetét (időlegesen?) stabilizálni.

Arra nem kapunk választ a szövegből, hogy végül is miért kerülhetett napirendre most a kérdés, azt azonban megkísérli alátámasztani a szerző, hogy az RMDSZ balra tolódik. Ehhez mindenek előtt


kísérletet tesz a bal-jobb megkülönböztetés értelmezésére,

ami nélkül egész érvelése a levegőben lógna. Bakk Miklós felfogásában a bal-jobb megoszlás nem tisztán ideológiai, hanem a politikai élet struktúrájából, az erősödő polarizációból következik. Ez az ami kikényszeríti a szembenállás ilyen jellegű megragadását, hiszen a szerző érvelése szerint:

„kevés szavazó vezeti vissza a «liberalizmus», a «konzervativizmus» vagy egyéb doktrinális irányzat elveire a felmerülő kérdéseket; az egyszerűsítő bal-jobb séma viszont kielégítő orientációs eszköz legtöbb politikailag érdeklődő ember számára, mert kijelöli a politikai verseny azon legfontosabb dimenzióját, amelyben mind a választók, mind a pártok könnyedén el tudják helyezni magukat.


A bal-jobb séma kitüntetett dimenzió:

közvetít a politika eszmei-ideologikus oldala és a napi szembenállások dinamikája között, amely elsősorban a politikai rendszer adottságait fejezi ki."

A szerző ezek alapján a továbbiakban úgy véli, hogy az RMDSZ besorolása szempontjából a programot, a meghatározó személyiségek attitűdjét és a román politikai rendszerhez való viszonyt kell megvizsgálni.

A programot ugyan konzervatív-liberálisnak látja, de arra a következtetésre jut, hogy annak tartalma mára funkciótlanná vált, a rendszerváltás nagy kérdései megoldódtak, a program pusztán a kétirányú koalícióképesség kialakítását szolgálja.

Éppen ezért Bakk Miklós két olyan kérdéskört talál, amelyek alapján véleménye szerint a bal-jobb besorolás megfelelően elvégezhető, a progresszió eszméjéhez való viszonyt illetve az RMDSZ struktúrkonzervativizmusát. Bakk arra jut, hogy


a haladás egy igazi baloldali eszme,

hívei a haladásból a történelem irányának ismeretét és szükségszerűségét vezetik le, éppen ezért a politikai szereplőket a múlt és a jövő dimenziójában helyezik el. A modernizációt objektív, a szereplőktől független folyamatnak látják, amelyhez alkalmazkodni kell. Véleménye szerint az RMDSZ viszonya a modernizációhoz (különösen a Székelyföld modernizációjához) ilyen módon írható le.

Ezen túlmenően azzal érvel, hogy az RMDSZ diskurzusa egy olyan, egységesnek elképzelt lenti „pária-társadalomhoz" szólnak, amihez hasonlót a térségben a posztkommunista gyűjtőpártok képzelnek el maguknak. Mindez még a kommunista időszak közéleti-értelmiségi felfogásában, a „közvetítő attitűdben" gyökerezik.

Ehhez adódik véleménye szerint az RMDSZ struktúrakonzervativizmusa, vagyis az a törekvése, hogy a rendszerváltást követően


megszilárdult struktúrákat azok haszonélvezői megmerevítsék.

Elismeri ugyan, hogy ez önmagában még nem baloldali vagy jobboldali jelenség, de véleménye szerint az átmeneti társadalmakban az átmenet haszonélvezőiként a posztkommunista pártok lettek struktúrakonzervatívvá, míg a jobboldal meghatározott értékeket számon kérve „értékkonzervatív", de radikális attitűdöt alakított ki. A struktúrakonzervatív pártok térségünkben baloldali pártok, tehát az RMDSZ is baloldali párt, hangzik az érvelés.


A történeti perspektíva hiánya és következményei

Bakk Miklós érvelése első ránézésre koherens. Közelebről megvizsgálva azonban egyre inkább előtűnnek hiányosságai, gyengeségei. Ezek közül legelőször a történeti perspektíva hiányát érdemes kiemelni.

Természetesen kiindulhatunk abból, hogy az erdélyi magyarság közösségként csak 1989 decembere óta létezik, ilyen téren nincsenek közösségi hagyományai, se eszmeiek, se szervezetiek. Ebben az esetben valóban elegendő lehet ha csak az azóta eltelt időszak fejleményeit vesszük számba és pusztán az ezáltal adott keretekhez viszonyítjuk az RMDSZ-t.

Ha azonban mégis arra az álláspontra helyezkednénk, hogy az erdélyi magyarságnak kisebbségként is van története, akkor érdemes elhelyeznünk az RMDSZ-nek a közösséghez való viszonyát a történeti hagyományok keretei között. Mindez elsőként az RMDSZ-nek a bal-jobb besorolástól való ódzkodása kapcsán nyerhet értelmet. Az RMDSZ saját felfogásában


nem egyszerűen politikai szervezet,

hanem, ahogy azt Bakk Miklós is írja, a kisebbségi közösség „egységes képviselete". Ez azonban az 1993-as brassói kongresszusra legfeljebb csak újra kialakult eszme volt, mert az erdélyi magyarságnak a saját magához való viszonyát és ezáltal különböző politikai szerveződéseinek a közösséghez való viszonyát is lényegében már a 20-as évektől ez a felfogás határozta meg. (Lásd erre vonatkozóan pl. Bárdi Nándor irásait.)

Ezt képviselte aztán a Magyar Népközösség, 1940-44 között az Erdélyi Párt, sőt a Magyar Népi Szövetség is. A többségi (!) körülmények között működő Erdélyi Párt programjának bevezetője így szól: „[...] az erdélyi képviselők parlamenti csoportja meg akarta óvni Erdélyt attól, hogy az anyaországi pártok küzdelmének színterévé válva, a kisebbségi sorsban féltve őrzött magyar egységünk darabokra törjön szét. Az új párt


a napi politika harcain felülemelkedve,

minden építő erdélyi magyar erő összefogásával a felszabadult kelet-magyarországi és erdélyi részeknek az idegen uralom okozta elesettségéből való felemelését és az anyaországba való szerves és egészséges beilleszkedését kívánja szolgálni." (Gergely Jenő - Glatz Ferenc - Pölöskei Ferenc: Magyarországi pártprogramok 1867-1944. Bp. 20032 463-471.)

A párt vezetői pedig minden esetben hangsúlyozták, hogy pártjuk nem is párt, hanem az erdélyi magyarság átfogó szervezete.

Az RMDSZ tehát amikor ilyen módon próbálja megjeleníteni magát, akkor egy élő, messzire visszanyúló hagyományra épít. Olyan hagyományra, amit a történeti tapasztalatok alapján a kisebbségi közösség „autentikus" és „adekvát" megjelenítésének tartanak.

Mindezt semmi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy az RMDSZ ellenzéke vagy elnevezésében megjelenített igényei révén, vagy retorikájával maga is


a tagolatlan egység jegyében szól.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács neve nem hagy kétséget afelől, hogy nem a politikai megosztottságot képviseli, ahogy Szász Jenő kijelentései sem arról, hogy csak az árulókkal kell leszámolni. Létezik tehát egy olyan hagyomány, ami elképzelhetőnek tartja, hogy a kisebbség kifelé egységesen fellépve saját szervezetén belül, korporatív módon kezelje a különböző jellegű társadalmi megosztottságokat, és az RMDSZ egyszerűen csak használja ezt a hagyományt.

Ennek a hagyománynak a keretei között, legalábbis belülről nézve tényleg értelmezhetetlen a bal-jobb megosztottság. Megint csak az Erdélyi Párt történetét segítségül hívva, Mikó Imre A magyar Országgyűlés című cikkében (Hitel 1943. 12. sz. 751-760.) így fogalmazza meg ezt a se nem jobb, se nem bal politikai pozíciót: „Az Erdélyi Pártba tömörült képviselők három év alatt


sem illeszkedtek bele abba a parlamenti dialektikába,

mely a kormánypárt és ellenzék, vagy a jobboldal és a baloldal között szükségképpen kialakul és azzal jár, hogy amit az egyik állít, azt a másik tagadásba veszi. Ehelyett minden törekvésük arra irányult, hogy az erdélyi kérdéseket kiemeljék a pártok közötti küzdelmek légköréből és egyetemes nemzeti üggyé tegyék s azokra a nagy nemzeti feladatokra mutassanak állandóan reá, amelyeknek a szolgálatában az ország minden alkotó politikai ereje egyesülhet."

Mindez azonban nem a bal-jobb megoszlás tagadása, hanem integrálása jegyében történik, ahogy ami RMDSZ retorikában is. A kisebbségi szervezet egyszerűen fölé emelkedik ennek és saját keretei között kezeli.


Modernizáció, alkalmazkodás

A történeti perspektíva hiánya nem csak az RMDSZ önképének értelmezésben vezeti tévútra Bakk Miklóst, hanem kulcsszerepet kapó érvei kapcsán is. A modernizáció illetve a hozzá kapcsolódó teleologikus történelemszemlélet következményeinek számba vételére reagálva olcsó megoldás lenne, ha a Tőkés Lászlót a múlt emberének tituláló - ezért baloldalra kerülő - Markó Bélát a múlt és a jövő erőinek harcát vízionáló magyarországi jobboldallal ellenpontoznánk. Ez legfeljebb arra hívja fel a figyelmünket, hogy önmagukban álló, kiragadott mondatokat nem érdemes komoly érvek alapjául használni.

Sokkal lényegesebb ennél az, hogy ellentétben a Bakk Miklós által felsorakoztatottakkal, sem a modernizáció igenlése, sem az ahhoz való alkalmazkodás, annak külső adottságként való kezelése nem tekinthető a bal- és a jobboldalhoz tartozást meghatározó kritériumnak. Különösen kisebbségi helyzetben, amelyet, legalábbis a közfelfogásban, amúgy is


a kiszolgáltatottság határoz meg.

Sőt, a reménytelen pártharcok helyett a nemzetépítő modernizáció felé fordulás éppenséggel a magyar kisebbségi hagyományon kívül is megtalálható.

Dr. Karl Wolff, a keresztényszociális eszméket is felvállaló, konzervatív-liberális erdélyi szász politikus a Szász Néppárt 1890-es irányváltását, a modernizáció felé fordulást megalapozó Unser Parteiprogram című cikkében (Siebenbürgisch-deutsches Tageblatt 1890. június 1.) arról értekezik, hogy a meddő sérelmi politika helyett a reformok, a technikai modernizáció kell előtérbe kerüljenek.

Szerinte a szászoknak komoly küldetésük van a műveltség és a civilizáció terjesztése terén. Ennek csak úgy tudnak megfelelni, ha alkalmazkodnak a kor követelményeihez, ha kiemelik magukat az elmaradottságból és a gazdasági-társadalmi valamint kulturális berendezkedésüket megjavítják, anélkül persze, hogy az addig működő és sikeres intézményeket megszüntetnék. A reform feltétlenül szükséges, mert az


egykor hasznos struktúrák mára elavultak.

A szükséges változások sorában említi a mezőgazdaság teljes átalakítását, tagosítással, a közös legelők felosztásával, a háromnyomásos művelés elhagyásával, gépesítéssel, a szakoktatás fejlesztésével, szövetkezetek alapításával. Ezt követően foglalkozik más társadalmi csoportok, főként a kisiparosok helyzetének javításával.

Nem elsősorban a hagyományos termelési eljárások megőrzésével, hanem éppen a konkurenciaként számon tartott nagyipar meghonosítása révén. Abból indul ki, hogy a balkáni és keleti piacok évről-évre egyre jelentősebb felvevőpiaccá válnak.

A fokozódó kereslet támasztotta igényeknek a szövetkezetek révén kíván megfelelni. Foglalkozik a városok modernizációjával, mind materiális, mind igazgatási értelemben. Mindezt pedig


egy szász civilizációs küldetéshez köti,

ha tetszik azt teszi meg a szász történelem céljává és értelmévé. A teleologikus történelemszemlélet amúgy sem volt soha idegen az erdélyi magyar kisebbség önszemléletétől.

A harmincas években a prófétikus nemzetszemléletet meghonosító csoport (Imre Lajos, Tavaszy Sándor stb.) a kisebbségi korszak történelmét olyan tűzpróbaként próbálta meg értelmezni, ami végső soron nem egyéb a nemzeti küldetésre való felkészülésnél.

A kisebbségi korszakban átalakuló (!) magyarság lesz az élcsapata a nagy nemzeti átalakulásnak, immár az anyaországban is. Ez a felfogás nem maradt meg a teológia keretei között, hanem politikai ideológiává alakult. Az Erdélyi Párt programjának befejező része így szól: „Úgy érezzük, hogy Erdély magyarságát ezek a lelki és társadalmi változások előkészítették és alkalmassá tették arra, hogy


a nemzet legjobbjaival az első vonalban haladjon

azon az úton, mely az új Európában megújult erős és független, örök történelmi feladatait betölteni tudó Magyarország megteremtéséhez vezet. Az Erdélyi Párt az erdélyi magyarságnak megpróbáltatásokban megedzett lelkét, szellemi és erkölcsi erejét ennek a célnak a szolgálatába kívánja állítani."

A modernizáció tehát a bal-jobb skálán elfoglalt helytől független témája volt a kisebbségi politikusoknak, ahogy az alkalmazkodás is. A szintén az Erdélyi Pártban politizáló László Dezső „Korszerű magyarság" című írása (Hitel 1942. 1. sz. 9-17.) már címével is a közösség korszerűsítésének (mondhatjuk modernizálásának) szükségességéből indul ki.

De ugyanő mondja ki azt a tételt is, hogy a kisebbségnek (sőt, a kis nemzeteknek is!) a történelem tanúsága szerint alkalmazkodniuk kell a világban végbe menő változásokhoz. Igaz, nem szolgai másolással, de lényegüket mindenképpen át kell venni. Szerinte a magyar történelem nem egyéb „korszerű magyar válaszok sorozatánál." Szent István, Zrínyi Miklós, Széchenyi sorakoznak írásában, mint akik


ezt a korszerűséget sikeresen honosították meg

Magyarországon. A modernizációt és az alkalmazkodást illetően nem szükségszerűen tér el ettől az az álláspont, amit Bakk Miklós az RMDSZ-nek tulajdonít: Székelyföldet előbb modernizálni kell, ezt követheti az autonómia. A modernizáció itt nem feltétlenül öncél, hanem eszköz, az alkalmazkodás eszköze.

Az alkalmazkodás viszont elkerülhetetlen, ahogy amúgy az RMDSZ ellenzékének diskurzusában is. Amikor ők kijelentik, hogy az autonómia vezet el a gazdasági fejlődéshez, akkor az autonómiát tekintik az alkalmazkodás és a modernizáció eszközének, abból kiindulva, hogy nélküle Bukarest megakadályozza a térség felemelkedését.


Struktúrakonzervativizmus

Bakk Miklós harmadik felvetése sem hagyható kritika nélkül. A tagolatlan, pária-társadalomról már láthattuk, hogy az lényegében a hagyományos magyar kisebbségi közösségfelfogás megjelenítését és lényegét tekintve nem különbözik a mindenkit a nemzeti érdeknek alárendelni kívánó ellenzék felfogásától.

Az RMDSZ is részese ennek a hagyománynak, és ha igaza van Bakk Miklósnak abban, hogy az 1993-as programban „a konzervatív vonulat pedig összekapcsolta a programban a kollektív jogok európai eszméit a két világháború közötti autonómia-törekvések tradícióival", akkor már meg is van az explicit kapcsolódás ehhez a hagyományhoz. (Ami természetesen ennél jóval több, az általam idézett személyek és hasonlóan gondolkodó társaik egy kisebbségi panteon tagjai, akik eszméit a közbeszédben ma is iránymutatónak szokás elfogadni.)

A strutúrakonzervativizmus tétele azonban nem elsősorban a történeti perspektíva hiánya miatt vitatható, hanem az érvelési technika és az elmélet valós megalapozottsága miatt.


A szerző érve végső soron egy analógia,

ami szerint Kelet-Európában most a baloldali pártok struktúrakonzervatívak, tehát a struktúrakonzervatív RMDSZ is baloldali. Az analógia azonban tudományos megalapozás nélkül nem valódi érv, az pedig hiányzik a tétel mögül.

Annál inkább sorakoztathatóak fel ezzel szemben empirikus adatok. Magyarországon legalábbis a vonatkozó viszgálatok nem igazolták a hatalom- és vagyonátmentés tételét. Sem Laki Mihály és Szalai Júlia vizsgálatai (Vállalkozók vagy polgárok? Bp. 2004.), sem Kovách Imre és társai kutatásai nem igazolták azt.

Kornai János egyenesen kijelenti a hatalomátmentés téziséről, hogy még az átmenet korai szakaszára vonatkozóan sem igazolódott. (Kornai János: Mit jelent a „rendszerváltás"? Élet és Irodalom 2007. március 2.) Ettől persze Romániában még igaz lehet ez a tétel, de kelet-európai általános érvényessége már nem támasztható alá, ezzel viszont az analógia egyetlen alapja is elvész. Marad az, amit Bakk Miklós is elismer, hogy


a struktúrakonzervativizmus képviselői elvileg bárkik lehetnek.

További probléma a tézissel, hogy a struktúrakonzervativizmus - értékkonzervativizmus ellentétpár alkalmazásának esetenként nagyon erős ideológiai töltete van.

Egyes szerzők ezt vagy a hasonló jelentésű fogalmakat annak az identitáskrízist okozó bizonytalanságnak a feloldására használják, ami a rendszerváltást követő időszak magát konzervatívnak minősítő jobboldalát jellemzi.

Nevezetesen: a konzervatív jobboldal térségünkben radikális és nem konzerválni akar, hanem gyökeresen változtatni. (Jó példája ennek Lánczi András figyelmre méltó Konzervatív kiáltványa.) Ez azonban nem kizárólag az elemzést és a megértést célozza, hanem ideológiai háttere van, az „elemző" saját pozícióját szeretné magyarázni.

A struktúrakonzervativizmus nem azért lesz baloldali, mert immanensen az lenne legalább ebben a térségben, hanem mert a magát jobboldalinak definiáló „elemző" saját radikalizmusának magyarázatára baloldalinak minősíti azokat, akik nem radikálisak.

De nem csak ezért problémás elemzési eszközként ez a fogalom. Mint az látható eredetileg annak célja egy egyszeres törésvonal mentén megosztott közösség helyzetének értelmezése volt. A kisebbségi közösségen belül szinte osztatlanul elfogadott felfogás értelmében azonban Romániában


még egy törésvonalat kell figyelembe venni,

az etnikai-nemzeti közösségek közöttit. A magyarság eszerint külön közösség, amire így nem alkalmazhatóak közvetlenül a romániai társadalomra általában érvényes tartott megfigyelések. Tehát még abból sem következik az RMDSZ baloldalisága, ha Romániában empirikusan kimutatható lenne a baloldali struktúrakonzervítivizmus. Azt külön igazolni kellene a magyarságon belül.

Vélhetően ezt szolgálja Bakk Miklós kísérlete arra, hogy az RMDSZ-t az 1968 után kialakult kisebbségi modus vivendi folytonos képviselőjének tüntesse fel. Ami persze részben igazolható. Csak éppen nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a kisebbségi modus vivendi visszanyúlik 1944-re és még korábbra.

Amint arra Bárdi Nándor több ízben felhívta a figyelmet, az 1944 után pozícióba kerülő „baloldaliakat" a népszolgálati eszme közvetlenül köti össze a két világháború közti kisebbségi korszak ideológiájával, ráadásul sokuk szocializációja annak intézményi keretei között ment végbe,


egyéni értékrendjük alapjai ott alakultak ki.

Így aztán legalábbis kérdéses, hogy ez a folytonosság vajon valóban csak a kommunista korszakkal való folytonosságot jelenti, vagy pedig egyfajta kapcsolódást egy messzebbre visszanyúló kisebbségi hagyományhoz.

Mindezeken túl azonban még egy ellentmondást kell kiemelni a cikkből. Bakk Miklós ugyan az 1989 előtti állapotokhoz próbálja kötni az RMDSZ struktúrakonzervativizmusát, de cikke végén ennek látványosan ellentmond.

Azt mondja a szöveg lezárása képpen: „Később, a 90-es évek végétől, 2000. után, amikor a koalíciós potenciál megőrzése vált az RMDSZ legfontosabb stratégiai céljává, előtérbe kerültek a struktúrakonzervatív vonások, amelyek viszont az RMDSZ baloldali-posztkommunista vonásokat kölcsönöztek az RMDSZ-nek." Tehát eszerint a szövetség valójában nem a rendszerváltáskor kialakult állapotokat akarja megőrizni, hanem egy évtizedes változási folyamat következményeit.

Ha pedig a szövetség programja 1993-ban konzervatív-liberális volt, kiürülését pedig ezeknek a konzervatív-liberális elveknek a megvalósulása okozta, akkor az is elképzelhető, hogy az RMDSZ ezt a konzervatív-liberális struktúrát akarja konzerválni.