Nem kellett túl sokat töprengenem ahhoz, hogy – Szondy Zoltánnak névrokonom, Bíró A. Zoltán írásával polemizáló cikkére reagálandó – egeret és billentyűzetet ragadjak. Nem mintha tisztem lenne lecsapni az esetenként nem a legkorrektebb módon felütött labdákat (ezt az élvezetet inkább meghagynám a tanár úrnak), de az a – Szondy írásában nagyon is tetten érhető – sajátos mód, ahogy az erdélyi magyar kisebbség értelmezi az anyaországi gondoskodást, eléggé kívánja már, hogy valaki egyszer s mindenkorra tiszta vizet öntsön a pohárba.

Ha eltekintünk attól a logikaibukfenc-gyanús kijelentéstől, miszerint szerzőnk (amennyiben megelőlegezzük neki az úriemberséget) a köpködést meg a dobigálást ugyan nem tartja megoldásnak, de nem lát más megoldást, Szondy írása azon premissza körül forog, hogy az anyaországnak kutya kötelessége támogatni a határon túl ragadt kisebbségeket – és ennek elmulasztását a határon túli magyar kisebbségek


minden további nélkül számonkérhetik az anyaországi politikusokon.

Ez az előfeltevés túl szépen és főleg túl szívhez szólóan cseng ahhoz, hogy testületileg (tehát itt sajnos nemcsak a szélsőjobbra tolódott polgártársainkra gondolok) elgondolkozzunk, hányadán is áll a dolog.

Akkor hát vágjunk bele. Milyen minőségben „kötelezhető” a magyar állam a határon túl ragadt kisebbségek iránti morális, de főleg anyagi törődésre?

Hogyha abból indulunk ki, hogy Magyarország annyi, mint Magyarok Országa, még mindig kérdéses, hogy mitől lesz egyúttal a magyar nemzet, azaz minden magyarok hivatalos képviselője is. De tegyük fel a vita kedvéért, hogy így van. Csakhogy, ha Magyarország tényleg a magyarok országa, akkor


Romániát is a románok országának kellene tekintenünk,

vö. nemzetállam és az alkotmány első paragrafusa. Ami már – jogosan! – vörös posztó minden erdélyi magyar szemében. Ennek értelmében tehát – feltéve, hogy kicsit is adunk a logikai következetességre, és nem szeretjük a kettős mércét – az állam és a nemzet fogalmainak összemosása nem mindig szerencsés. (És erre még az sem lehet mentség, hogy régiónkban lényegesen több magyar osztozik a kisebbségi sorson, mint román. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés – meglehetősen ellenjavallt következetlenül bánni a nemzetállam fogalmával, mert előfordulhat, hogy mi húzzuk a rövidebbet.)

Ha pedig az anyaország nem ‘Magyar Ország’, hanem csak egyszerűen ‘Magyarország’, ergo nem elhanyagolható számban lakják más nemzetiségek is, vajon mennyire tisztességes egy magyarországi ukrán adóját (érthetőbben: pénzét) mondjuk az Erdélyi Magyar Tudományegyetem fenntartására fordítani? És – kicsit általánosabbra véve a kérdést – egyáltalán mennyire korrekt dolog elvárni egy akármilyen államtól, hogy saját erőforrásait meghaladva, akár önnön állampolgárai amúgy is szűkös lehetőségeit korlátozva más állam polgárait segítse?

Az esetben viszont, ha az illető állam szavazópolgárai (legyenek azok magyarok, románok, németek, szlovákok, cigányok) politikai preferenciájuk kinyilvánításával mégis vállalják ezt az áldozatot, úgy kedves hölgyeim és uraim,


semmi gond, sőt le a kalappal gesztusuk előtt.

De félreértés ne essék: a fentiek alapján Magyarországnak, mint államnak ez semmi szín alatt nem kötelessége. Sem jogilag, sem erkölcsileg.

Ennek fényében azon arrogancia, amivel az erdélyi magyar szélsőjobb (és sajnos nemcsak) szó szerint kiköveteli magának az anyaország részéről a gondoskodást, legkevesebb tragikomikus – nagyon nem csodálkoznék, ha egyszer valaki rákérdezne, hogy kinek is képzelitek magatokat. És itt a megfelelő pillanat arra, hogy egyúttal lebontsuk


a magyar állam erdélyi „tartozásainak” mítoszait.

Először is, az a tény, hogy őseink valaha magyar állampolgárok voltak, csakis akkor jelenthet előjogot az alanyi jogon járó magyar állampolgárságra, ha magától értődőnek vesszük, hogy ugyanezen gondolatmenet alapján akár minden román, akinek nagyapja erdélyi lakosként élte meg Trianont, igényt tarthat erre a címre. Ez pedig túl nagy falat lenne a „külhoni állampolgárság” intézményének, nemdebár?

Másik hasonló mítosz az Erdélyből emigráló és odaát országot építő szürkeállomány, amiért az erdélyi magyarok sajátos logikája szerint fizetség jár. Márpedig – elnézést a meredek társításért – nekem erről az útkereszteződések ablakmosói jutnak eszembe, akik kéretlenül veselkednek neki a szélvédőknek, s utána még meg is sértődnek, ha nem kapják meg érte a borravalót. A kitelepedőket


az ég kerek világán senki nem kötelezte arra,

hogy méregdrága szakemberképzésüket ne otthon, hanem a határon túl kamatoztassák. És képzeljük csak el, mekkora kavarodás lenne abból, ha most aprópénzre váltanánk, melyik ország éppen mely bevándorlóinak köszönheti gazdasági fejlődését…

Az elmondottak értelmében szerzőnk olyan szintagmái, mint „az értünk is felelős, több esetben rólunk is fontos döntéseket hozó magyarországi politikusok” legkevesebb fenntartásokkal kezelendőek. És ez a mi sorsunkról döntés is elég különösen hangzik. „Milyen más eszköze van az erdélyi magyarnak, ha az ő sorsáról is döntő magyarországi politikusokat kíván számonkérni?” – teszi fel a kérdést az inkriminált cikk szerzője. Én másképp ragadnám meg a problémát: kicsoda, mikor és főleg hogyan döntött a sorsunkról odaát? Netalán a
„gyászos” december ötödikére gondol a cikkíró? Szóval, ha teszem azt, kifelejtenek egy végrendeletből, akkor ezzel döntöttek is a sorsom felett? És különben is. Magát az ötletet, hogy az én sorsomról esetleg nem itthon, hanem egy határral odébb döntenének, erdélyi magyar minőségemben igenis határozottan kikérem magamnak.

Mikor fogadjuk már el, hogy nem az anya-, hanem saját országunktól kell várnunk a boldogulásunkat? Saját sorsunkért kizárólag mi vagyunk a felelősök – egyrészt a befektetett munkánk és hozzájárulásaink, másrészt az általunk választott vezetőink útján –, az anyaország felelős gondoskodását pedig megköszönni illik,


nem verni magunkat a földhöz, ha ez valamilyen ok miatt mégis elmarad.

És – ez ügyben legalábbis – végre-valahára békén hagyni Hungáriát.

A felvezetőben feldobott költői kérdésre pedig, hogy mi az alternatíva a köpködésre és a tojással való dobálásra, roppant egyszerű megoldást tudnék ajánlani: ülni az ülőgumókon és a közröhejjé válás elkerülése érdekében megkísérelni úriemberként viselkedni – még akkor is, ha a magukat tüntetőknek és véleménynyilvánítóknak képzelő randalírozók esetleg a lelkük mélyén nem érzik annak magukat.

(A szerző szoftverfejlesztő, a Szabadtér liberális közéleti blog szerkesztője)