Hosszas töprengés után döntöttem, hogy az érintettség jogán válaszolok Biró A. Zoltán A gyűlöletbeszéd öröme és árnya címet viselő, a Transindex portálon mai napig olvasható írására. Bevallom: erre főleg a szerző által választott sokatmondó alcím késztetett: „Jegyzetek a Hargita Népe szindrómához”.

Biró A. Zoltán (a továbbiakban BZ) ugyanis már a cím és alcím ravasz kombinálásával jelezte szándékát azoknak, akik esetleg unták a címek alatti hosszú szöveget: gyűlöletbeszéd annyi mint Hargita Népe! És aki mégis átböngészi a cikket, könnyen észreveszi: a tudományoskodó szöveg már szerkesztve is úgy van, hogy lapunkról minél világosabban kitűnjön -


baj van velünk, azok oldalára állunk,

akik „a gyűlöletbeszédben a másokkal szemben történő önkifejezés, a kizárólagosságra törekvő társadalmi térfoglalás örömét látják.”

Bánatom az, hogy BZ ezen állítását egyetlen árva cikkel, a lapunkban 2009 március 4-én megjelent “Liberálisok” című írással bizonyítja. És ez a bizonyíték igencsak sovány, hiszen – túl azon, hogy véleményem szerint (és bármilyen furcsa, de a BZ által felsorolt jellemzők szerint is így áll a helyzet) a cikket nem lehet gyűlöletbeszédnek minősíteni, a szerző, György Attila ráadásul nem is alkalmazottja a Hargita Népének! Egyetlen konkrét cikk alapján “Hargita Népe szindrómát” emlegetni nevetséges, hiszen mint tudjuk, a szindróma a valamely betegségre jellemző tünetek összessége…

A tudatos torzítások pedig folytatódnak, még egy konkrét példát említek: miután az idézőjeles “másság” lekezeléséről beszél, BZ újra aláhúzza, hogy lapunk fasisztázást és köpködést igenel – az ügyesen összemosott minősítések nyomán az avatatlan olvasó előtt már úgy tűnik, hogy a “másságot” is bántja ez a csúnya Hargita Népe.

Rendben, fentiek alapján nyilvánvaló, hogy BZ lapunk iránt érzett antipátiája mögött szubjektív érzelmek lehetnek, tények kevésbé. Jegyzetei arra jók ugyan, hogy egy szűk tábor számára jobbra, vagy “szélre” tolja a Hargita Népét, azonban


meg sem kísérel válaszolni a sajtóvitát ezúttal is kiváltó kérdésre:

minek köszönhetők azok a valóban szélsőséges gesztusok, melyek pár éve jelentek meg az erdélyi közéletben s van-e rájuk orvosság? Mert hatalmas hibát követ el az, aki mint BZ, vesz egy skatulyát – most a “gyűlöletbeszéd” feliratú került a kezébe, ugye – és egy könnyed szentenciával elintézettnek tartja a jelenséget.

Erdélyi fiatalok leköpik Demszky Gábort, rothadó virágokkal fogadnak egy női politikust – ezek s más, ehhez hasonló történések után tényleg jogos az aggodalom: ide jutottunk? Ám hadd legyek egy picit provokatív és fogalmazzak meg egy másik kérdést: milyen más eszköze van az erdélyi magyarnak, ha az ő sorsáról is döntő magyarországi politikusokat kíván számonkérni?

Erre a kérdésre nagyon hamar megnyugtató választ, megoldást kell találni, s ráadásul olyan választ, amely kielégíti azokat is, akik jogos csalódottságuknak, haraguknak köpködéssel, fújolással, rothadó virágokkal, vagy – Isten ments - gyűlöletbeszéddel adnak hangot. S amikor megítéljük ezeket a gesztusokat, gondoljunk arra is, hogy pártszíntől függetlenül az értünk is felelős, több esetben rólunk is fontos döntéseket hozó magyarországi politikusoknak


ebből a szempontból tökéletes mentelmi joguk van,

hiszen hiába vannak jól bevált demokratikus játékszabályok, mi a játék határain kívül állunk... Elfogadom – s minden, önmagát úriembernek tartó személynek el kell fogadnia – hogy köpködni, dobálni pfuj, nem szép megoldás. De tessék más megoldást adni.

Végére hagytam a reagálást arra, ami BZ írásából a legrosszabbul esett és – szerintem – a legigazságtalanabb volt. Bűnünk ugyanis az, hogy: „a Hargita Népe Kiadó és Szerkesztőség pedig a közlés gesztusával vállalja ezeket a szövegeket.” Nem kívánok én is csatlakozni azon népes táborhoz, mely a szólásszabadság határait méricskéli, igen, lapunk többször megtette, hogy olyan szövegeket közölt nemcsak újságírók, de kívülállók részéről is, melyek utólag nem kis botrányt kavartak, állításai, stílusuk, vagy pusztán a szerző személye miatt. A sok száz vitatott szerző közül az egyik éppen BZ volt, több olyan írását vállalta lapunk, a Hargita Népe “a közlés gesztusával”, melyek nyomán viták születtek. Igaz, akkoriban még nem a “gyűlöletbeszéd”, hanem a “demokrácia” számított divatszónak az erdélyi magyar közéletben.

Szondy Zoltán, Hargita Népe
(A szerző nem társadalomkutató és nem egyetemi tanár)

A szöveg alcímezése a szerkesztőség munkája.