A durva, lekezelő, bántó, nyegle beszéd, az alpári szóhasználat ma már az írott médiában egyáltalán nem ritkaság. Mint ahogy a „másság” burkolt vagy nyílt lekezelése sem az. A civil állásfoglalást kiváltó Hargita Népe cikk (2009. március 4.) a maga „fasisztázó” és „köpködést” igenlő gyűlöletbeszédével csupán egyik a sorban. Nem egy szerző, nem egy esetben írt úgy, ahogyan a vitatott cikk szerzője tette, a Hargita Népe Kiadó és Szerkesztőség pedig a közlés gesztusával vállalja ezeket a szövegeket. Félreértés ne essék, ebben az újságban nem ez az első ilyen cikk, s ez a kiadó és szerkesztőség korántsem áll egyedül az ilyen jellegű szerepvállalást illetően.


A megítélés pedig felemás.

Vannak, akik szívesen írnak ilyen szövegeket, és nem nehéz fölfedezni a szövegekben a szókimondás örömét/eufóriáját. Vannak nem kevesen, akik szívesen olvassák ezeket a „szókimondó”, „bátor” szövegeket. S ha nem is értenek mindenben egyet a szerzővel, vagy akár túlzásnak is tartják esetenként a megfogalmazást, azt azért maguk előtt elismerik, hogy „jólesik” mindezt olvasni/hallani. A másik oldalon pedig azok állnak, akik nem írnak le ilyen szavakat, mondatokat, illetve akik olvasóként nem szívesen látnak ilyen nyomtatott szövegeket, akik úgy érzik, hogy mindez árnyat vet a jóízlésre, egymás megértésének igényére, s talán a félelem nélkül élés esélyére is.

Induljunk ki abból a kézenfekvő tényből, hogy a „gyűlöletbeszéd” a mindennapi egyéni életvitel tartozéka. Személyenként eltérő módon és különböző mennyiségben, eltérő gyakorisággal és változó eredményességgel mondunk vagy teszünk olyasmit, amellyel a számunkra nem tetsző „ellenséget” igyekszünk minél teljesebb mértékben”megsemmisíteni”. Lehet ez gúnyos célzás, csúnya vád, trágár lebarmolás, a tettlegesség imitálása vagy éppen gyakorlása.

Bár a kulturális normák szép lassan dühös mormogássá fokozták le az ilyen indulatok kiélésének módját, az igény és a gyakorlat sokféle formája megmaradt. Ellenfelünket időnként szeretnénk ugyan alaposan helybenhagyni (s a nyelvhasználat, a gesztusok síkján meg is tesszük ezt), a civilizációs normák azonban kordában tartanak bennünket. Ezért sokszor csupán fogunk között szűrjük a szitokszót, s a felnégyelést vagy kíméletlen eltiprást imitáló gesztusainkat csak bizalmas körben játsszuk el.


Nem ilyen egyszerű a helyzet,

ha egy közösség - a „MI” - nevében egy másik közösséghez tartozóval tesszük ugyanezt. A közösséginek tartott gyűlöletbeszéd mintegy mentesül a civilizációs kötelezettségektől. S amint a példákból látható, egyre inkább mentesül. Mi több, a közösségi gyűlöletbeszéd képviselői saját közösségeik előtt „hőssé” válnak, akiket bátorítani kell, megtapsolni, aláírási ívekkel bátorítani.

Hellyel-közel itt is vannak még korlátok, de ezeket inkább a jogi eljárástól való félelem működteti, s nem a civilizációs norma. A gyűlöletbeszéd profi gyakorlói esetenként kerülik a megnevezéseket, szívesebben használják a névmásokat (ők, azok, ti), nagy-nagy előszeretettel pedig az utalásokat


(„Ugye értitek, hogy RÓLUK beszélek!”).

Az utalások fontosak, mert azok a fránya kulturális normák és jogi keretek odafejlődtek, hogy már nem lehet akármilyen megnevezésekkel dobálózni. Korábban ez valamivel egyszerűbb volt. Az ókori, magukat civilizáltaknak tartó görögök nemes egyszerűséggel „barbároknak” címezték mindazokat, akik a „nem mi” kategóriájába voltak sorolhatók, s a javasolt eljárásrend sem volt túl bonyolult: a barbár (a nem hozzánk tartozó ember) veszélyes, le kell gyilkolni, ez az egyetlen megbízható módja annak, hogy többet ne találkozz vele.

Valamivel később az inkvizíció némileg finomított az eljáráson, de az oppozíciót mintha még élesebbé tette volna: a nem hozzánk tartozó „eretnek” megégetését jogi procedúrával igazolta. Jóval később pedig a gázkamrákat építő mi-tudat már csak annyit tartott szükségesnek, hogy a „nem-emberek” nyelvi és fizikai megsemmisítését a felsőbbrendűségre való hivatkozással szentesítse (a példák Reinhart Koselleck gondolatmenetét követik).

A közösségi alapú gyűlöletbeszédben a nyelvi-szimbolikus eszközök szerepe kulcsfontosságú. Aki egy közösség nevében így beszél, az szentül meg van győződve arról, hogy miközben megsemmisíti a kártékony ellenfelet, ugyanakkor a saját közösségét erősíti, építi. S nem vitás az sem, hogy a gyűlöletbeszédnek tettre sarkalló ereje van, sőt, sok esetben


a megnyilatkozás maga a tett.

A közösségi gyűlöletbeszéd az adott csoport vagy a csoport főszereplője számára a nyelvi-szimbolikus győzelem örömét jelenti. Megfellebbezhetetlennek tartott közösségi ideológiák, hitek, vágyak, bizonyosságok, érzelmek képezik a kiindulópontot. Ezekhez morális instanciákat kapcsolnak, és nem is akármilyeneket. Olyan morális instanciákat használnak igazolási alapként, amelyek a "mi" csoport kizárólagosságát igazolják, és ennek alapján az „ők” csoport esetében megengedett a „másik” nyelvi-szimbolikus „megsemmisítése”. Arra törekednek, hogy teljes valójukkal azonosuljanak a kiindulópontot jelentő hitekhez, vágyakhoz, és meg vannak győződve arról, hogy a saját közösséget igazoló morális instanciák jogot adnak a csoport nevében való cselekvésre, következésképpen az „ők” csoport normáinak negligálására is.

A saját csoport világa egyben teljes értékű saját kozmosz, amelyen kívül nincsen figyelembe veendő instancia. Ne magyarázza az ilyen szereplőknek senki, hogy amikor ezt vagy azt mondanak, akkor azt nekik nem szabad! Hogyne szabadna, ha csupán a saját kozmoszuk instanciáit tekintik érvényesnek. Ha pedig mégis arra kényszerülnek, hogy az „ők” szabályait tudomásul vegyék (amelyek egyébként „hamis” és”rossz” szabályok), akkor nem rejtik véka alá óhajukat: hatalmuk kiterjesztése esetén nem haboznának, hogy a „másikok” rendjét megváltoztassák.

A közösségi jellegű gyűlöletbeszéd társadalmi konstrukció, önálló életre képes kelni, s ha olyanok a körülmények, sokakat képes uralma alá vonni. Könnyű öröm, nagy élvezettel jár, az utcasarokra sem kell lefáradni utána, s még fizetni sem kell érte. Sőt, kifizetődő is lehet, elsősorban a szerző számára.


Kire vetül a közösségi gyűlöletbeszéd árnya?

S kell-e igazán tartani tőle? A történelmi példák (bármilyen ijesztőek) nem mindig mérvadóak a mai ember számára. Ha a gyűlöletbeszéd társadalmi konstrukció, akkor ereje attól függ, hogy milyen erőforrásokat tud igénybe venni önmaga továbbépítése céljából. Ma a társadalmi erőforrások hozzáférhetősége szabadabb, mint valaha. A közösségi konstrukciók építése nem fejedelmek vagy propagandaminiszterek birtokában van, ezért a „barbárok”, az „eretnekek”, a „nem-emberek” kijelölése nehezen intézményesíthető.

De nincsen olyan morális instancia sem, amely a civilizációs fölénytudat birtokában egyetlen lekezelő gesztussal sarokba száműzhetné a közösségi gyűlöletbeszéd főszereplőit vagy követőit, akik a gyűlöletbeszéd mámorában nap mint nap „barbárokat”,”eretnekeket” vagy „nem-embereket” (illetve mai mutációkat) jelölnek meg. Sőt, a jogi kerettel is gond van, hiszen a jogi nyelv természetes „homályossága”sokkal inkább menekülési ablak, mintsem értelmezhető és használható védekezési keret.


Milyen eszköz, milyen védekezési mód marad

azok számára, akik civilizációs mintáiknál fogva a közösségi gyűlöletbeszédet a kultúra megcsúfolásának, a mindennapi együttélés elleni támadásnak tartják? Kell-e tartaniuk attól, hogy a közösségi gyűlöletbeszéd elszánt harcosai egyszer csak őket is kipécézik, talán minden különösebb indok nélkül?

A közösségi gyűlöletbeszéd mámora – mint minden hatalmi alapú közösségi mámor – könnyen ragadja önkénteseit olyan cselekvésekre, amelyek sorában egy-egy „te is oda tartozol közéjük” típusú megállapítás elegendő igazolást ad ahhoz, hogy a „MÁSIK” orrát az asztalba verjék. Alkalmas védekezés-e a visszahúzódás, a „ne vegyenek engem észre”, „én nem keveredem bele” típusú stratégia, vagy a zajos csapatok elvonulásába vetett bizakodás? Vagy mindez csak túlzás, s a közösségi gyűlöletbeszéd harcosaira csupán úgy kell tekinteni, mint egyéni frusztrációikat feloldani vágyó marionettfigurákra, akiknek tolakodó hangneme nem több, mint a sokpólusú társadalmi szerveződések egyik kellemetlen színfoltja?

Ne gondoljuk azt, hogy a válasz egyszerű. S ne várjuk azt, hogy egy jogszabály, egy felső intézmény, egy civilizációs normára való hivatkozás felment a mérlegelés, a döntés és a cselekvés kényszere alól. A „civil lista” kiépülése azt igazolja, hogy erre a fölismerésre sokan eljutottak. Fenyegető társadalmi konstrukciók ellen


más társadalmi konstrukciók építésével

lehet érdemben védekezni. Ha ebben segít a jog, egy intézmény vagy a civilizációs norma, akkor az szerencsés eset, de nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy ez egyáltalán nem törvényszerű. A Hargita Népe, mint a társadalmi nyilvánosság egyik formálója például bizonyosan nem segít, hiszen az eddigiek során szemmel láthatóan azok oldalára állt, akik a gyűlöletbeszédben a másokkal szemben történő önkifejezés, a kizárólagosságra törekvő társadalmi térfoglalás örömét látják.

Nem csekély következményekkel járó gesztus ez, hiszen félni nem a gyűlöletbeszédtől kell, még csak nem is annak szerzőjétől, hanem a gyűlöletbeszéd intézményesülésétől. Térségünkben pedig (bár fokozatosan csökkenő mértékben) az írott sajtó a társadalmi normák alakításának egyik terrénuma.

A vitatott cikk és hasonló társai közlésével a Hargita Népe - tudatosan vagy öntudatlanul - ilyen


intézményesítő szerepet vállalt fel.

Nem mellékesen – megtehette és a továbbiakban is megteheti. Amennyiben egy lap felelős vezetői úgy vélik, hogy teret adhatnak a gyűlöletbeszéd nyíltabb vagy rejtettebb megjelenési formáinak, úgy ennek az álláspontnak saját hatáskörben érvényt szerezhetnek.

Kifogást emelhetne a tulajdonos, azt azonban nem tudni, hogy ebben az esetben ilyen van-e, s ha van, milyen hatáskörrel. A Megyei Tanács elnöke a Hargita Népe esetében „alárendelt” intézményről beszél, a felelős kiadó pedig „mellérendelt” intézményről. Az egyik állítás nyilvánvalóan nem igaz, a rejtély kulcsa alighanem a lap „tulajdonosváltásának” történetében keresendő.

A gyűlöletbeszéd azonban nem tulajdonlás, hanem szemlélet és meggyőződés kérdése. Mint ahogy az attól való elhatárolódás vagy az ellene való fellépés is.

(A szerző társadalomkutató, egyetemi tanár)