2017. aug. 19. szombatHuba
30°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
reply.transindex.ro

KORMÁNYBÓL ELLENZÉKBE

A romániai magyar politika tizenkét éve

Markó Béla utolsó frissítés: 2009-01-22 17:54:47

Magyarként nem volt könnyű kormánypártinak lenni Romániában. Egy kisebbségi magyar közösség már eleve a barikád másik oldalán van, történelmileg beépült az idegeibe az ellenzékiség.


2008 végén a romániai magyar közélet tulajdonképpen nem egyetlen esztendőt, hanem pontosan tizenkét évet, egy olyan hosszú korszakot zárt le, amikor az RMDSZ vagy kormányon volt, vagy pedig a parlamentben szavazataival támogatta a kormányt, tehát szintén a kormányzati oldalon állt. Tizenkét év után ismét ellenzékben van a romániai magyar érdekképviselet, és egyelőre nem lehet tudni, hogy ideiglenes lesz-e avagy tartós ez az állapot.

Vannak, akik tiszavirág-életet jósolnak a most létrejött baloldali-jobboldali szövetségnek, de én ebben egyáltalán nem vagyok biztos, többek közt azért sem, mert a néhány éve az Európai Néppárthoz tartozó, magát jobboldaliként meghatározó Demokrata Liberális Párt és a Szocialista Internacionáléban tevékenykedő, tehát elvben baloldali Szociáldemokrata Párt valamikor, az idők hajnalán ugyanabból a romániai politikai alakulatból, a Nemzeti Megmentési Frontból vált ki, és könnyen megtörténhet, hogy ismét összenőnek. Románia közeljövője szempontjából valóban fontos, hogy mi történik ezzel a koalícióval, de most mégsem ezt akarom latolgatni, hanem az RMDSZ, illetve az erdélyi-romániai magyar politika alternatíváit próbálom fölvázolni.

Nagyobb ívvel, nagyobb igénnyel: talán az egész Kárpát-medencei magyar kisebbségpolitika - autonómia politika - esélyeit kellene számba venni a romániai eseményekből kiindulva. Hiszen ha jól értem, a mi dilemmáink a felvidéki magyarok dilemmái is, de a délvidékiek is ugyanezekbe a létkérdésekbe ütköznek újból meg újból. Az már teljesen mellékes, hogy a nagyjából Trianon óta tartó „húzd meg, ereszd meg" utódállami játékban, Szlovákiában és Romániában éppen „meghúzták", miközben Szerbiában egy kicsit „megeresztették". Ettől még ezek a határokon túli magyar történetek kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz. Kérdés, hogy sikerül-e kitörni ebből a bűvös körből, és ha igen, mikor és hogyan.

*

Magyarként nem volt könnyű kormánypártinak lenni Romániában. Egy kisebbségi magyar közösség már eleve a barikád másik oldalán van, történelmileg beépült az idegeibe az ellenzékiség, nyilván így van ez Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában vagy másutt is. 1918 után ezek az államiságuktól megfosztott magyar közösségek vitték tovább azt a hagyományt, amelyet az osztrák-magyar duális rendszer már-már feledésbe taszított: tudniillik, hogy a kormány etnikailag-nemzetileg idegen hatalmat képvisel. Ennek parodisztikus feltámasztásával ma kísérleteznek ugyan Magyarországon, a szovjet megszállás még elevenen élő emlékéig is visszanyúlva, legalábbis érzelmileg, de egyezzünk meg abban, hogy ez most a határon túli magyarok véresen komoly problémája, nem pedig a magyaroszágiaké.

Az erdélyi magyar embernek nem azért nehéz kormánypártinak lenni, amiért a világon mindenütt irtózik egy értelmiségi, egy művész vagy egy újságíró elkötelezni magát a hatalmon lévők mellett, hanem mert hetven esztendőn át, egészen 1989 decemberéig, a Ceauşescu-diktatúra bukásáig folyamatosan ellenzékbe kényszerítették nagyapáit, apáit, őt magát. Ezt az ellenzékiséget megszakította Erdély északi felében egy négyesztendős illúzió 1940-1944 között, aztán még mélyebbre süllyedt az egész közösség a dacban, a letargiában, a keserűségben, az ősi magyar kudarcorientáltság valamiféle sajátos, transzszilván változatában.

Okkal és joggal végül is, hiszen a kommunizmus idején még azt is megtorolták rajta, amit nem ő „követett el", az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot. A maguk módján természetesen ellenálltak és lázadtak a romániai magyarok is, tanárok, papok, diákok, munkások, de a megtorlás mértéktelenül szörnyű volt velük szemben, sokéves börtön vagy halál. Azelőtt, persze, volt még egy rövidke öncsalás a mi erdélyi közéletünkben, miután lezajlott a „magyar világ" nagy kísérlete a II. világháború idején, jött a másik nagy próbálkozás, az internacionalizmus az ötvenes évek elején, magyar pártfunkcionáriusok rekvirálták a magyar paraszttól a borjút és a gabonát, magyar szekusok deportálták a magyar osztályellenséget a Duna-csatornához vagy a Baragánba.

Egy pillanat volt ez is, talán színezte a képet, de alapjában nem változtatott a hetven év szembenállásán: Erdélyben mindig románok, akik ütnek, és mindig magyarok, akik állják (vagy nem!) az ütést, román a főnök, magyar a beosztott, román a hatalom, magyar az ellenzék (és az ellenség). Még az 1962-ben részben, majd 1968-ban teljesen felszámolt Magyar Autonóm Tartományban is az a suttogó mondás járta, hogy „az autó magyar, de a kormány román", vagy másik változatában „az autó magyar, de a sofőr román".

A nyolcvanas években aztán, a diktatúra keményedésével ez a különbségtétel már teljesen egyértelművé vált, még az elsöprő magyar többségű székelyföldi városkákban is sorra cserélték le a magyar intézményvezetőket, és legfőbb szakmai kritériummá lett az etnikum: aki román, az már eleve alkalmas főnöknek. Mint az aranyásók Eldorádóba, úgy áramlottak a román szerencselovagok a Székelyföldre, hiszen otthon, a Kárpátokon túl egyikük-másikuk munkásnak sem volt jó, Sepsiszentgyörgyön vagy Csíkszeredában viszont legalább részlegvezető lehetett belőle.

Nehéz nem kisebbségi helyzetből, például Magyarországról megérteni, hogy az önfeladásnak, a rejtőzködésnek és ugyanakkor a csillapíthatatlan, görcsös, kínzó identitástudatnak, a kisebbségi magyar nacionalizmusnak miféle próbatételeit élte át ez a nép, az erdélyi magyar közösség, többnyire magára hagyva, és hogy mindezt éppen a tömbben élő székelyeknek volt a legnehezebb feldolgozni. Külön-külön rendkívüli tehetséggel alkalmazkodnak az új kihívásokhoz, akár Bukarestben is, közösségként viszont képtelenek az integrációra a székelyek. Számukra a hatalom ma is idegen: román.

Kénytelenek elfogadni, együtt élnek vele, de nem szeretik, és a történelmi tapasztalatokat figyelembe véve, nem is szerethetik. Hiszen hetven év alatt legfennebb csak annyit változott a helyzet, hogy az I. világháború után többnyire besszarábiai román hivatalnokokat ültettek a nyakukra, a II. világháború után pedig inkább oltyánokat.

Ilyen előzmények után alakult meg 1989 decemberében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, és hozta meg azt a döntést, hogy politikai eszközökkel, tehát végül is a román pártokkal párbeszédet folytatva próbál a magyar közösség helyzetén változtatni. Hat év ellenzékiség után vakmerő lépésre szántuk magunkat, és 1996-ban a választásokon győztes Demokratikus Konvenció pártjaival szövetkezve, kormányra léptünk. Akkor még az egész Kárpát-medencében előzménytelen, történelminek ígérkező vállalkozás volt ez, és tizenkét esztendő múltán állítom, hogy eredményes, sikeres korszak ért véget a 2008-as parlamenti választásokkal.

Új alkotmányos kisebbségjogi rendelkezéseket fogadtunk el, és új törvényeket is, kiépítettünk egy majdnem teljes anyanyelvű iskolarendszert, előrehaladtunk egy anyanyelvű felsőoktatási rendszer kialakításában, engedélyeztettük a magyar zászló és himnusz használatát nyilvános alkalmakkor, bevezettük a magyar nyelvet az önkormányzati testületekben, a polgármesteri hivatalokban, illetve más állami intézményekben, és komoly változások történtek az intézmények vezetőségének etnikai összetételében is. Feloldódni látszott az etnikai szembenállás hatalom és közösség között, egyrészt az önkormányzatok erősödésével, másrészt az RMDSZ bukaresti kormányzati szerepvállalásával.

Persze nem volt ez diadalmenet, vitáról vitára haladtunk előre, érzelmileg továbbra is kormányellenes maradt a magyar közösség, ezen belül is elsősorban a székelység, és ezt az érzelmi válsághangulatot használta ki újból és újból Tőkés László és a Magyar Polgári Párt, de néhány független értelmiségi is, akik folyamatosan támadták kormányzati szerepvállalásáért az RMDSZ-t. Abban a kultúrában, amelyben történelmi hagyományainknál fogva elsősorban a Szigeti veszedelem, A walesi bárdok, az Egri csillagok paradigmái érvényesülnek, és a szintén remekmű A Dunánál inkább kivételnek számít, mindig egyszerűbb és hatásosabb az ellenkezés, mint a kompromisszumok elfogadása. Ilyen értelemben az MPP köré gyűlt kis csoportosulás sokszor volt hatásos, miközben az RMDSZ mindig hatékony volt.

De végül is ennek a tizenkét esztendős időszaknak a legnagyobb eredménye nem az anyanyelvű oktatás és az anyanyelvhasználat jogának kivívása, sőt, nem is az elállamosított föld- és erdőtulajdon visszaszerzése, hanem az az alapvető közérzeti változás, amely lassan-lassan mégis végbement a magyar közösségben, és az utóbbi időben majdnem mindenki természetesnek tekintette, hogy a magyaroknak minisztereik vannak, mi több, miniszterelnök-helyettesük is volt a kormányban. Megváltozott a román-magyar viszony a politikában. Ezáltal pedig megváltozott a magyarok közérzete.

Annyira megváltozott, hogy egy tavalyi megingás után, az RMDSZ támogatása ma is töretlen, az MPP lába alól kifutott a talaj, és a 2008. júniusi önkormányzati választásokon az arány 85 százalék a 15 százalékhoz volt az RMDSZ javára, de a novemberi parlamenti választásokon ebből gyakorlatilag száz százalék lett. Hogy egy összehasonlítással érzékeltessem ezt: 2007 őszén, az európai parlamenti választásokon az RMDSZ kapott 282 929 szavazatot és Tőkés Lászlóék pedig 176 533-at. A kettő összege 459 462. Most, a 2008-as romániai parlamenti választásokon az RMDSZ kapott 440 449 szavazatot. Ehhez nem kell kommentár. Egyébként a választási kampányban minden találkozón visszatérő igény volt a magyar választók részéről, hogy a kormányzati munkát folytatni kellene.

*

Nos, a parlamentben ugyanolyan erővel vagyunk ott (majdnem hét százalék), mint eddig, de kormányra kerülni mégsem sikerült. Mint mondtam, lezárult egy korszak, de természetesen az élet, a politikai élet is megy tovább, készülünk az ellenzéki szerepre, és meg kell védenünk, amit eddig építettünk. Ami nem olyan könnyű, persze! Magyarországon két oldalról kaptam kritikát, amikor azt mondtam, hogy nálunk is előállhat egy szlovákiai típusú feszültség.

„Nagyon" liberális és „nagyon" konzervatív oldalról bíráltak ezért. Más-más okból: tapasztalatom szerint a „nagyon" liberális oldalon nem hisznek abban, hogy a mai Európában nemzeti, tehát nem ideológiai alapon is lehet még konfrontálódni, vagyis szívesen behelyettesítenék a magyar-román szembenállást a jobboldali-baloldali stb. szembenállással; a „nagyon" konzervatív oldalon viszont általában nem hisznek a párbeszédben, akkor pedig senki ne riogassa őket annak hiányával, mert a helyzetet úgysem „kollaborációval" kell megoldani.

Sok zavar, sok ellentmondás, sok vitára ingerlő okfejtés!

Mint ahogy sok tanulsága van annak, ami velünk most történt, és ami esetleg történni fog. De én csak a legfontosabbat emelném ki, legalábbis számomra a legfontosabbat, aki nem csupán szemlélője, hanem részese-alakítója is voltam az elmúlt két évtizednek. Ez a tanulság a következő: politikai eszközökkel lehet lényeges változásokat elérni a román-magyar viszonyban, de ezeket tartóssá csak úgy tehetjük, ha nem ideológiai, hanem etnikai alapon politizálunk. Az etnikai kritériumokat nem tagadni kell, hanem elfogadtatni és érvényesíteni! Én mondom ezt, aki gyűlölök mindenfajta fundamentalizmust, de azt is tudom, hogy a nemzeti identitás megtartásának, kinyilvánításának, fejlesztésének igényét fundamentalizmusnak tekinteni hatalmas tévedés, amely éppenhogy a fundamentalisták malmára hajtja a vizet.

Más szóval teljesen fölösleges azzal foglalkozni, hogy Romániában az RMDSZ, vagyis a magyar érdekképviselet a baloldallal vagy a jobboldallal együtt alakít-e ki szorosabb viszonyt, ez politikai konjunktúra kérdése. Az együttműködés ugyanis nem lehet elsősorban ideológiai, hanem etnikai, vagyis nem magyar-liberális, magyar-szociáldemokrata vagy magyar-kereszténydemokrata szövetségre van szükség, hanem magyar-román megbékélésre. Ennek természetes eszköze lehet az egyik vagy másik román párttal való szorosabb együttműködés - kivéve az ultranacionalistákat! -, de a cél: nem a politikai, hanem az etnikai paktum.

Az RMDSZ megbízható partner volt minden kormányzati ciklusban, a legmegbízhatóbb az összes közül, de soha nem mondtuk egyetlen román pártnak sem, hogy „ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket". Nem mondhattunk ilyesmit, miközben a román politikusok egyrészt újból és újból méltányolták, hogy szavatartók vagyunk - négy évig! -, és közben dührohamot kaptak választások után, hogy mással is hajlandók vagyunk szóba állni, ha lejárt a négyéves szerződés.

Ezt a magatartást nem mentegetni kell, hanem vállalni! És el kellene felejteni a politikai váltógazdálkodás klasszikus szabályait akkor, amikor a másfél millió romániai magyar helyzetét akarjuk rendezni. Egy másfél milliós más nyelvű, más kultúrájú közösség egy huszonkétmilliós államban, és ebből hatszázezer székely tömbben, az ország közepén, ez bizony nem klasszikus, nem szokásos, nem „szabályos" állapot. Hát akkor a megoldásnak is sajátosnak kell lennie.

A politikai váltógazdálkodás kelet-közép-európai szabályai szerint kormányváltáskor mennek a vesztesek, jönnek a győztesek, időnként az iskolaigazgatót és főmeteorológust is beleértve. Azt már mindenki elfogadta, hogy mifelénk van ideológiai töltete az időjárásnak is, hol balról, hol jobbról jön a vihar. Csakhogy: klasszikus képlet szerint megy egy liberális és jön egy szociáldemokrata. Nálunk most éppen ez a helyzet. Viszont RMDSZ-es szemszögből az egészen másképpen fog kinézni: mennek a magyarok, és jönnek a románok. Prefektusok, főtanfelügyelők, főmeteorológusok stb.

Ez nem tisztségek kérdése, nem a sokat emlegetett „konc" problémája.

Az intézmények vezetésében való kellő magyar jelenlét egy lehetséges etnikai megoldás egyik legfontosabb eleme. Ennek kellene alapvetően megoldania azt a szembenállást, hogy a hatalom román, mi pedig magyarok vagyunk. Ha a hatalomban ott vannak a magyarok képviselői is, megfelelő súllyal, megfelelő beleszólással, valós döntési körökkel, akkor attól a hatalom lehet még rossz, de már nem idegen.

Ma a két székely megyében a következőképpen néznek ki az etnikai arányok a fontosabb állami intézmények vezetésében:

Kovászna megyében, ahol a lakosság hetvenöt százaléka magyar, tizenkét évvel ezelőtt a dekoncentrált intézmények vezetőinek alig tizenöt százaléka volt magyar, ma ez az arány ötvenöt százalék körül van. Hargita megyében, ahol a magyar lakosság aránya nyolcvanöt százalék, ezelőtt tizenkét évvel szintén tizenöt-húsz százalék körül voltak a magyar vezetők, ma pedig hatvan százalék fölött vannak. Mint látható, még egyik megyében sem érték el a magyar intézményvezetők a lakosságarányt, de rendkívül jelentős a javulás.

Ezért voltak ostobák a román politikusok, amikor - talán nacionalista okokból, talán kicsinyes bosszúból régi sérelmeikért, talán kenyérféltésből is - nem engedték kormányzati pozícióba az RMDSZ-t.

Mert így kiderült, illetve ki fog derülni, sajnos, hogy nem politikai paktumok kellenek, ilyent is lehet kötni ugyan alkalomadtán, hanem etnikai megegyezésre van szükség, egy olyan participatív elv érvényesítésére, ami természetessé tenné, hogy a magyaroknak mindig ott kell lenniük a központi kormányzati intézményekben. Hogy ez nem „szép", nem eléggé „demokratikus"? Lehet. Csakhogy egy számbelileg kisebbségben lévő közösségnek hiába prédikálunk a többségi elv nagyszerűségéről, mert a törvényeket Romániában is több mint ötven százalékkal lehet elfogadni, nem pedig hét százalékkal. Ezért nem hiszek a „demokrácia mindent megold" elv ultraliberális hirdetőinek, tessék szétnézni a kisebbségek dolgában a nagyon demokratikus Franciaországban például, és ezért irtózom a másik véglettől, a „hagyjuk a kompromisszumokat, és fűrészeljük szét a berendezést" ultrajobboldali elvétől.

*

Jó lenne, ha az eme végletek között tanácstalankodó Magyarország ismét aktivizálódna (nem a kormány, nem az ellenzék, hanem: Magyarország!) a határon túli magyarok saját országukbéli státusának újragondolása és rendezése végett, mert velünk együtt, úgy tűnik, van még mit végiggondolni. Mintha nagyon megnyugodtunk volna egy időre mi, romániai magyar vezetők is, de a magyarországi politikusok is, hogy mostantól ez már menni fog.

Nem fog menni!

Három elvet ajánlok megfontolásra azoknak, akik netán elfelejtették, hogy a spanyolviasz már fel van találva:

1) A kisebbségek képviselőinek arányos jelenléte a központi és helyi állami intézményekben. (Nem kell olyan nagyon félni a dél-tiroli, nem igazán uniós, nem igazán „versenyszellemű" megoldásoktól.)

2) A központi hatáskörök erőteljes decentralizációja, különösen a nemzeti identitás szempontjából fontos területeken (oktatás, művelődés, régiófejlesztés stb.).

3) Végül pedig: az autonómia különböző formái.

Ez a sorrend nem jelent hierarchiát, legfeljebb a megvalósításuk nem lehet egyidejű, de egyébként mindháromra szükség lesz - szükség lenne! - egymás mellett, európai módon, hosszú távon!

Ellenzékben az RMDSZ felelőssége éppen ez lesz: nem politikai pártként, hanem érdekképviseleti-érdekvédelmi szervezetként lépni fel, a politikai szövetségek révén elért eredményeket megtartani és egy majdani magyar-román paktumba beépíteni. Olyan autonómiákat kialakítani, amelyekben „az autó is magyar, a kormány is magyar", de amelyek a „román autókkal" egy úton (lehetőleg autópályán!) haladnak, ugyanabba az irányba.


(Az írás megjelent az Élet és Irodalom LIII. évfolyam 3. számában, 2009. január 16.-án.)