„Velünk, Erdély magyarságával minden időben számolnia kell annak, ki szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi és népességben való gyarapodása erőgyarapodást is jelentsen, nem pedig fölös terhet, súlyos kölöncöt. (...) Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár. Felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának (...).

Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat; melynek egyrészét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk a Románia szentesitett törvénye: a gyulafehérvári határozat, másrészét megszerzi akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása. (...) Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk. (...)

Kétmillió állampolgár biztos támogatása, avagy ellenséges indalata nem lehet közömbös egy sokkal erősebb, konszolidáltabb, gazdagabb államra nézve sem, mint Románia. (...) Ezt akartam kiáltani és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában... Mégis kiáltok! Neked, Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros ezeresztendős magyarsága: ébredj! (...) Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.”


Végigfut az ember hátán a hideg

újraolvasva most Kós Károly 1921. januárjában megjelent híres röpiratának “kiáltó szavait”. Mintha az azóta eltelt nyolcvannyolc év semmi nem lett volna: Kós Károly minden egyes szava úgy érvényes, úgy igaz, ahogy akkor is érvényes volt – talán azzal az egyetlen kivétellel, hogy Romániában kétmillió helyett ma már csak másfélmillió magyarról beszélhetünk.


Kapcsolódó anyagok:

>> Csutak István: RMDSZ: mer-e tovább lépni? >>

>> Markó Béla: Politika és érdekvédelem >>

A szervezkedésre, építkezésre és munkára felszólító Kiáltó Szó a trianoni sorscsapástól lebénult erdélyi magyarsághoz szólt, az újrakezdés üzenetével. Ma a tucatnyi év után a román államhatalomból kiszorult erdélyi magyar képviseletnek kell mindent előlről kezdenie – és az üzenet csakis ugyanaz lehet, ami akkor volt. Az, amit az 1921 nyarán kisbaconi birtokára végleg hazatelepülő Benedek Elek is egyetlen tanácsként tudott adni mindenkinek:


“Dolgozzatok, dolgozzatok!”

És persze a munkában maga járt elöl. Mint ahogyan Balázs Ferenc is, aki világjáró útjából hazatérve türelmetlenül kereste, majd taposta ki lassacskán az új erdélyi életkezdés útjait. Társadalomreformeri gondolatait Balázs Ferenc csak évekkel később, a húszas évek végi gazdasági világválság (mondom, hogy hátborzongatóak tudnak lenni ezek az analógiák) mélypontján, a kisebbségi létviszonyok első évtizedének végén tudta gyakorlatba ültetni.

Nos, igen, Balázs Ferenc. “Egy erdélyi íróember, akit nem ennek vagy annak a művének a maradandósága foglalkoztatott elsősorban, hanem emberformáló és társadalomátalakító vállalkozásának jövőteremtő ereje – írja róla Cseke Péter*. – Balázs Ferenc (…) jól tudta: más az írás és más a cselekvés társadalmi közege. (…) Nem hőse kívánt lenni népének, hanem a maga korának alakítója, az ember cselekvési szabadságát szűkre szabó viszonyok közepette is az emberi teljességigény ébren tartója, tudatosítója. Hogy ez olykor áldozatot kíván, óhatatlanul áldozathozatallal jár? Most látjuk igazán, hogy épp az emberi teljességigény és a kisebbségi létviszonyok drámája avatja őt felfedezésre váró, Németh László-i hőssé.”


Magyarok Romániában

Németh László 1935-ös erdélyi útinaplója, a Magyarok Romániában nagy visszhangot keltett. A Nagybányán született anyaországi író azt az értelmiségi hivatástudatot próbálta feléleszteni, amelyről például Balázs Ferenc adott tanúbizonyságot. Arra a kritikai szellemű önvizsgálatra, arra a makkays “magunk revíziójára” buzdított, amelynek gyakorlását az önmagát mérvadónak tekintő romániai magyar kisebbségi értelmiség következetesen elutasított.

Önkritika gyakorlásának merev elutasítása – ugye, hogy ez is ismerős?

Németh László lehangoló tapasztalatai alapján felállított kisebbségi értelmiség-tipológiája három magatartás-típust különít el: a minden sérelmet számon tartó dohogót, a feltétel nélküli kompromisszumokat kötő lojálist, valamint a szerinte legférfiasabb típust, a szervezőt, „aki föladta kezdeti íróálmait, s az omló part egy darabjának megkötésére szedi össze az erejét”.

Németh Lászlónak mintaként – Veress Dániel szerint legalábbis** – a dohogó típusához Abafáy Gusztáv, a lojálishoz Szemlér Ferenc, a szervezőhöz pedig Kacsó Sándor szolgált mintaként. De szolgálhatna ma is mintaként megannyi sérelmekkel teli dohogó, megannyi elvtelen alkura kész lojális, és – talán – még maroknyi szervező is…


De csak maroknyi.

Mert szervezőnek lenni, programot adni, és annak a gyakorlatban érvényt is szerezni elszánás és önfeladás kérdése. Íróálmairól lemondó erdélyi Don Quijote-ként – Balázs Ferenchez és a többi nagy elődhöz hasonlóan – nem kiemelkedni, nem tündökölni vágyni, hanem beépülni, használni. Lehetőleg azonnal.

Ehhez képest szép számmal vannak dohogóink. Akik vagy semmit nem tettek még le az asztalra, vagy pedig volt az életüknek egy kiemelkedő pillanata, amely – ők legalábbis így gondolják – feljogosítja őket a folyamatos dohogásra. Egy olyan, egyszer volt kegyelmi állapot, amiből most már örök időkre meg lehet élni. És amely feljogosít arra a destruktív kritikára, amelynek művelője úgy bírálja a szervezőt, hogy nem mutat fel semmilyen építő jellegű alternatívát. Ők, a dohogók azok, akik szervezőnek túl önzők és lusták, lojálisnak viszont nem voltak elég fürgék, és így a körön kívülre szorultak.

És maradtak még ugye a lojálisok. Ők is önzőbbek és lustábbak annál, mintsem hogy szervezők lehessenek, de elég gyorsan mozogtak ahhoz, hogy közel kerüljenek a tűzhöz. Ahol a szalonnájukat sütögethessék, miközben buzgón biztosítsanak a lojalitásukról. Élvezve e lojalitás gyümölcseit, de betegesen és folyamatosan rettegve attól, hogy ezek a gyümölcsök egyszer csak nem teremnek többé.


Márpedig most nemigen teremnek.

Hiszen a romániai magyar érdekképviselet ellenzékbe került, elvesztette kormányzati eszközeit. “Tudtunk számolni mi minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani” – mondhatjuk ma is Kós Károllyal együtt... ha elismerjük, hogy vereség volt ez a – hogy is nevezzem – légüres térbe kerülés.
De akár elismerjük, akár nem, ezzel a helyzettel, magunkkal valamit kezdeni kell.

Ebből a pozícióból is kell, és lehet is politikai eredményeket felmutatni, s erre bizonyíték a közelebbi múlt: az 1990 és 1996 közötti évek. Az az időszak, amikor az RMDSZ a posztkommunista hatalommal szemben hiteles alternatívaként fellépő demokratikus ellenzék részeként politizált, amikor a szövetség ismertségre és tekintélyre tett szert a román politikai porondon, gerincességével, következetességével és európaiságával elnyerve a demokratikus hazai (és nemzetközi) közvélemény elismerését. És abból a tekintélyből talán még mindig lehetne táplálkozni.


Vagy legalább nosztalgiázni.

Hisz a szereplők szinte ugyanazok: az azóta eltelt évek során többször át- (és meg-) keresztelkedett két kommunista utódpárt, amelyek – akárcsak a kilencvenes évek első felében – nagy parlamenti többséggel kormányoznak, míg az ellenzékben – és egyáltalán, az egész törvényhozásban – történelmi román pártként immár egymagában maradt PNL-re és az RMDSZ-re hárul annak a demokratikus aktusnak a gyakorlása, amit az ellenzékből való politizálás jelent. Amit persze nem lehet egymástól teljesen függetlenül sem végezni, és hát az aritmetika is mutatja az egymásrautaltságot: már az egyszerű indítványhoz is mindkét alakulat szavazata szükséges.


És ez bizony felelősségnek sem kevés.

Ezért nem hiszem, hogy az elszigetelődés, a magába fordulás a legjobb stratégia, amelyet most a magyar érdekvédelmi szervezetnek követnie kellene. Nem a hegyek közé való visszahúzódás, nem az onnan folytatandó gerillaharc. Akkor sem, ha a “kiáltott cél” most is – mint nyolcvannyolc évvel ezelőtt – az erdélyi magyarság autonómiája.

“Inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk” – írja Kós Károly is. És még ha úgy is tűnik most, hogy az együttműködés útja zsákutca volt, még ha úgy is tűnik most, hogy nem vezetett eredményre a konszenzusos modell, én azt mondom: ne adjuk fel.

Akkor se adjuk fel, ha „lehet, hogy kiáltó szó leszünk a pusztában”.

-----------------------------------------------------
* Cseke Péter: Önszervező társadalom erdélyi építője. In: Metaforától az élet felé. Kisebbségi és értelmiség-kisebbségi nyilvánosság, Kriterion, 1997, 130-145.
** Veress Dániel: Ami a Téli utazásból kimaradt. In: In memoriam Németh
László. Nagybánya, 1995. 13–31.

A szöveg eredetileg az Új Magyar Szó 2009 január 16-i számában jelent meg