“O Felix – O Romania Nobilis”

Helyzet van. Megint helyzet van. Minden választás után helyzet van. És fényes szellők lengedeznek zordul.

Az ország elnöke, ezúttal csak álomittasan nyilatkozta, hogy „álmainak valóra válását” látja: ”Romániának van végre kormánya”. Értsd Romániának, a románok Romániájának van kormánya.

Mert ne felejtsük: ”Románia a románoké.”

Ha a választási törvénnyel nem sikerült, akkor az elnök által korrupcióval megvádolt maffiózókkal (a Năstase kabinet volt miniszterei, Radu Mazăre és Marian Vanghelie csicskásai mint miniszterek ) valamint, a most már erkölcsös, „antennás” Felixszel sikerült megteremteni a băsescui álom-állam magyaroktól mentes kormányát.

>> Markó Béla SZKT-felolvasott vitairata itt elérhető >>

És mivel nekünk az adott helyzetben kell tájékozódnunk, majd pedig irányt vennünk, hát ezért fontos a lehető legpontosabban felmérnünk

- az adott helyzetet és a középtávon várhatót
- célkitűzéseinket (közép- és hosszú távon)
- az elképzelhető forgatókönyvek függvényében, a lehetséges stratégiákat.

Majd pedig kénytelenek leszünk dönteni, és ami még kellemetlenebb, felelősen dönteni – vagyis döntéseinkért felelősséget vállalni.


A. “Hölgyem, olyan bidés pofája van …”

Nemzetközi közéleti mélyrepülésben is jegyzett jelenetnek örvendhetett a fél világ, miután e megállapítás elhangzott. A „liberál”-demokrata hölgy (aki „Kuss! Most mi vagyunk hatalmon!” – párbeszélt a 2004-es választások után a szocdemekkel) erre poharából jövendőbeli partnere elé vizezett. A jövendőbeli koalíciós partner viszonozta, a fröcskölődés – a nézők kifejezett örömére – a szó szoros értelmében sem maradt el…

Az egyik román szavazó vélhetően azért szavazott Băsescura, pardon, a Liberális-Demokrata Pártra, mert nagyon utálja Iliescut, Geoanăt és azok Szociáldemokrata Pártját. A másik román szavazó vélhetően azért szavazott Iliescu és Geoană Szociáldemokrata Pártjára, mert nagyon utálja Băsescut és magánpártját (annak zsebminiszterelnökével együtt), a Liberális-Demokratát.

Ha nem vonjuk kétségbe a nép szavazatokban megnyilvánuló bölcsességét, akkor azt kell mondanunk, hogy a nép, a román nép, két hajszálnyira egyforma súlyú nagy pártot és egy királycsináló kis pártot szavazott be a parlamentbe.

Az RMDSZ-nek parlamenti választásokon csak elenyésző román szavazat jut. Az RMDSZ szavazatairól, mivel azok gyakorlatilag a magyaroktól származnak, kissé később értekezünk, hisz a magyarokat, nem a román nép akarata vitte a parlamentbe.

A román nép bölcsessége, tehát egy kiegyensúlyozott parlamentet hozott létre. Ám a román politikai elit, ideértve a vastagon hajbókoló vékonyka értelmiségieket is, az önkényuralmat választotta. Nyíltabb agyú diktátorok csak irigykedve nézik a román helyzetet.

Egy barátom a dolgokra, igaz más kontextusban, de szokott így célozgatni „Olyan bidés …”. Tényleg az.


B. A matematikai statisztika törvényei és a romániai magyarok

Mielőtt bárki is szívéhez kapna („lám-lám már ki se meri mondani, a bűvös szót, hogy Erdély”) tisztelettel jelzem, hogy a Bánságot, a Részeket és Erdélyt csatolták 1920-ban a királyi Romániához.

És, uram bocsá’ azok is magyarok, akik annak vallják magukat és az Ókirályságban – a „regátban” élnek.

Szóval, mint mindig, ezúttal is beigazolódott, a magyarok is a várható statisztikai trendek szerint viselkedtek. Vagyis az országos átlag szerint ballagtak el szavazni.

Csakhogy ezen belül viszont az egységes képviseletre adták le voksukat, meglehet, hogy sokan talán nem azért, mert kifogástalannak minősítették az RMDSZ-t, hanem azért, mert saját sorsu(n)król racionális döntést hoztak.

Ilyen konstellációban viszont már egészen más olvasata van a romániai magyarok közösségi szintű viselkedésének és hangulatának.

Például, értelmezhetem úgy is a dolgokat, hogy ezúttal nem a lelkesedéstől könnybe lábadt szemmel, hanem igen tudatosan született közösségünk választási jogával élő tagjai által az ítélkezés: kikre ruházza (és kikre nem bízza) a döntés felelősségét? Ugyanis volt alternatíva…


C. Mi a kínos? A kérdés, avagy a válasz?

A helyzetfelméréshez adekvát kérdésekre kell válaszokat kapni.

Régi aranyköpés, hogy nincsenek kínos kérdések, csak kínos válaszok. (Esetenként persze a hallgatás vagy elhallgatás a legkínosabb válasz.)

Vagyis elsősorban azt kell önmagunkkal tisztáznunk, hogy elviseljük vagy sem az olyan kérdéseket, melyekre a válaszadás esetleg kínos is lehet?

Ha elviseljük „az olyan kérdéseket”, akkor képesek vagyunk kínos válaszokat is adni és elgondolkozni a válaszokon?

Képesek leszünk Uniós tagságunk (magyarán: Nyugat-Európához csatolásunk) adta lehetőségeinkhez méltó kérdéseket feltenni és választ adni?

Képesek leszünk a „glokális” gondolkozásmód fortélyait elsajátítva, versenyképessé tenni közösségünket, úgy, hogy közben a napi tűzoltás ne cél, hanem eszköz legyen? (A parázsló hamu fölött, még bőven lehet ezt-azt sütögetni is.)

Képesek leszünk az egységesülő európai közigazgatási térben önkormányzataink által is versenyképessé lenni?

És itt vissza kell térnem ahhoz a tényhez, hogy közösségünk az országos (tehát romániai) átlaghoz igazodó viselkedése, a közösség tagjainak viselkedéséből ered. Vagyis: a romániai statisztikai átlagnál se jobbak, se rosszabbak, se okosabbak, se butábbak, se tisztességesebbek, se tisztességtelenebbek nem vagyunk. (Szabadjon emlékeztetnem mindenkit arra, hogy midőn botrány tört ki, mert a tanügy az iskola-felújításra szánt központi pénzeknek kevesebb, mint egyötödét volt képes elkölteni, a közbeszerzés szabályai szerint, bizony a magyar önkormányzatok és a magyar iskolák is az átlagot teljesítették.)

Persze, mostantól kezdve ilyen gondok nem lesznek. Legalábbis magyar berkekben nem. Ez a kormányzat a magyarokat megkíméli majd, a költségvetési pénzek szabályszerű elköltésének gondjaitól.

De vissza a statisztikai átlaghoz. A megújult Nemzeti Megmentési Frontban (egy nemzedék nőtt úgy fel, hogy már erről sincsenek, hála a Fennvalónak, emlékei) a helyi kiskirályok (Mazăre, Nicuşor Constantinescu, Vanghelie, Oprişan, Dragnea, Flutur és a többiek), vagyis az egyéni választókerületekben megválasztott megyei vezetők az erős szereplők. Az ő személyes érdekeik érvényesítése nyomta rá bélyegét a kormányalakításra és nyomja rá majd bélyegét a kormányzásra is.

Vajon az RMDSZ-ben ez a trend mennyire fog majd érvényesülni? Ha fog, akkor, mi az ellenszere? Ha nem fog, akkor meg miért nem? Elkerülhető az RMDSZ-ben a részvénytársaság-szerű viselkedés? (lásd: szavaztok száma = részvények száma, részvényes, vagyis döntő tényező pedig az, akinek részvényei vannak)

Hisz a logika, ott ahol nagyobb tömbben élnek magyarok, egyszerű aritmetikára alapszik: a megyében/a városban/a községben rám szavaztak a legtöbben, én vagyok a leglegitimebb. Innen karnyújtásnyira található a következtetés: az akaratom, a leglegitimebb, hisz az a nép akaratának szavaztok általi megnyilvánulása. És máris dübörög a kontraszelekció gépezete: a legitimitás pótol minden más erkölcsi – szellemi kvalitást. „Szakértőkkel” veszem magam körül. Szakértő az, akit én annak tartok. Szakértelmét az „én” legitimitásom szavatolja.

A fentiektől eltekintve viszont, most érkezett el az a pillanat, amikor az RMDSZ kint és bent (mert azért a román belpolitika továbbra is a külpolitika függvénye marad) el kell tudja magyarázni azt, hogy Romániában miért kell folyamatos politikai befolyása is legyen a magyarságnak.

A szórványban a magyar önkormányzatisoknak naponta szembe kell nézni a román többséggel, mely a magyarokhoz való viszonyában elsősorban román és csak azután valamilyen politikai alakulat tagja. (Amúgy is ez a legbiztosabb pont. Ha csak azt nézem, hogy a jelenlegi kormánykoalíció erős emberei közül hányan cseréltek gyakrabban pártot , mint fehérneműt…)

A közigazgatásban tehát meg kell találni továbbra is az együttműködési lehetőségeket. Akkor viszont már csak az RMDSZ –ben érvényesítheti az ember a rá adott szavazatok mennyiségét. (Ha létezne romániai magyar belpolitikai újságírás, akkor annak művelői sok érdekes villanásra figyelhettek volna fel a Szövetségi Képviselők Tanácsának legutóbbi ülésén.)

Ezt a kérdést kezelni csak akkor lehet, ha kellő alázattal sáfárkodik az ember a szavazatokkal szerzett hatalmával, ha agyát nem borítja el a legitimitásból fakadó tévedhetetlenség bódulata.

Az már világos, hogy a tömbmagyarság (értsd Székelyföld) a szórvánnyal nem igazán szolidáris. Ezt elsősorban a szórvány érzi. Ám a szolidaritás hiánya a tömbmagyarságra legalább annyira veszélyes, mint a szórványra. Hisz a szórványnak van kohabitációs tapasztalata és túlélési ösztöne/gyakorlata. Arról nem is beszélve, szórványban sokkal nagyobb mutatvány magyarnak lenni, mint a tömbmagyarságban „lajbit tépni”.

És mivel nem pártról, hanem egy kisebbségi szervezetről beszélünk, a hatalom gyakorlásában nemcsak a hatalom menedzsmentjének rideg tudománya kell, hogy érvényesüljön.

Persze csak az esetben, ha magyarságunk/másságunk nem csupán az etnobizniszhez szolgáló hivatkozási alap.

Persze, csak az esetben, ha elég sokan tekintik fontosnak azt, hogy 10-15 év múlva is tekintélyes és eredményes magyar érdekképviseletünk legyen. (Mert magyar közösségek biztosan lesznek.)

Ellenkező esetben, hogy egy másik barátom megállapításait idézzem: „Állandó választási kampányban maradunk. Minden nap egy kicsit győzni kell, minden nap valakit agyagba kell döngölni.” Ezért hát, azt döngöljük, akit bírunk. (Vagyis a sajátjainkat.) És közben folyamatosan ismételgetni kell: mi vagyunk a jók, és mi vagyunk a legjobbak is. Ez az állapot, az „egyre fokozódó nemzetközi helyzetben egyre élesedő osztályharc” gyakorlatát idéz. Proletárdiktatúra reloaded.

Lesz elegendő (élet)erőnk legalább a feltett kérdésekre akár kínos válaszokat is adni?


D. 12+18

Az bizony harminc. Mi harminc? Hát tizenkettő meg tizennyolc.
Az RMDSZ tizenkét évig volt hatalmon vagy hatalom közelben. Egy egész korosztály nőtt úgy fel, hogy – az RMDSZ-ben politizálók – hatalomban és hatalomba szocializálódtak, az átlagember pedig a mederben tartott xenofóbiát nem is igen érzékelte.

A hatalomba szocializálódott fiatalok jó része a diákmozgalomból egyenesen a politika legfelső berkeiben találta magát. Úgy, hogy egy napot sem kellett valamilyen szakmában bizonyítania vagy azon töprengenie, hogy milyen szakmai érvekkel tudná ezt vagy azt a szakpolitikát (policy) alátámasztani. Márpedig most, az alapozás, az akkumulálás, a „policy plannig” ideje következik. (Ez néha a szabatos magyar írás/olvasás/beszéd alapjainak elsajátítását is jelenti, hisz a „Csaba Királyfi”szinten túl kezdődnek az irodalmi magyar nyelv első lépcsőfokai.)

Képes lesz ez a politikai hatalom gyakorlásába beleszokott réteg a szakértői munkában elmerülni? Hajlandó lesz a kevésbé látványos feladatokat is elvégezni? És mi történik, ha egyre csalódottabban (hisz már nem bukaresti központi közigazgatási intézmények mandarinjai hajlongnak előttük „Şefu’ era s-aveţi o scamă” – porolgatta kabátom hajtókáját egy nagy bukaresti közigazgatási tapasztalattal rendelkező barátom) kell majd szembenézniük az egyre hajszoltabb helyi köztisztviselőkkel?

És azok a fiatalok, akik „csak” egyszerűen éltek, de fogalmuk nincs arról, hogy milyen tartalékai vannak errefele az idegengyűlöletnek? Az immáron „európai” szülőföldön való európai körülmények között maradást vagy az európai földre való „angolos„ távozást választják majd?


E. Az RMDSZ az országos hatalomban: “mutatis mutandis”

Tizenkét év alatt, a romániai országos hatalomban a magyarok jelenlétének és munkájának következtében a megváltoztatandók elkezdek megváltozni.

Ma még senki sem tudja felmérni azokat a mélyreható társadalmi változásokat, melyeket a magyarok intézményes politikai szerepvállalása okozott vagy segített elő. De különösebb bölcsesség nélkül is megállapítható, hogy a magyarok kormányzati jelenléte elfogadottabbá vált az eltelt 12 év alatt. És elfogadottabbá vált ez a jelenlét a helyhatóságokban is.

A magyarellenesség pedig „átalakult” RMDSZ ellenességgé. Ez a többség számára előny, hisz „nincs magyar kérdés” mondogatják. Az összegyűjtött szavaztok alapján így alakultak a dolgok. Jövünk mi (a Nemzeti Megmentés Frontja) és mennek a Nemzeti Liberális Párt és az RMDSZ emberei. Ez nem magyartalanítás, hanem politikai vetésforgó. Demokrácia van.

Nincsenek már a koppenhágai, kisebbségekre vonatkozó politikai kritériumok. Ki lehet aritmetikázni a magyarokat mindenhonnan. Csakhogy NATO van, meg EU van. És nem lehet a magyar veszélyre hivatkozva, hazafiaskodni. Nem szalonképes. De lehet egy, arányait és létszámát tekintve egyaránt még mindig igen számottevő nemzeti kisebbség gondjaira hangosan megoldást keresni.

Mert azt azért senki nem állítja, hogy kisebbségiként élni a lehető legjobb dolog. Az RMDSZ az elmúlt 12 évben elérte azt, hogy a kisebbségi jogok kérdéskörére allergiás román közvélemény, elfogadta a hatalmi helyzetbe került RMDSZ igényeinek egy részét. Csakhogy egy nemzeti közösséghez való tartozás és az ebből fakadó gondok (és a megoldáskeresésből eredő „politikai igények”) nem azonosak a politikai hatalomért folytatott küzdelemben bevetett szocialista, néppárti vagy szabadelvű szólamokkal.


A középtávon várható helyzet és a középtávú célok

Egy dolog biztos, mint egykoron, most is „a helyzet fokozódni fog”.

Na kérem, ki az, aki ebben a kérdésben valami többet és részletesebbet jósolni merészel? Én csak annyit merek e kérdésben leírni, hogy az államelnöknek önmaga bővített újratermeléséért (vagyis újraválasztásáért) semmi, de semmi (ideértve a senkit is) sem lesz túl drága.

Az RMDSZ-nek viszont több tárgykörben lesz tennivalója:

1. Árgus szemekkel vigyázni, hogy az eddig elért és intézményesített, kisebbségi létünket megkönnyítő, intézkedések hatályosak maradjanak, és tiszteletben tartassanak. És e téren bizony a hatékony nemzetközi lobbizásra is fel kell készülni.

2. Az előbbinél még árgusabb szemekkel vigyázni a nem intézményesített, de lassan szokásjogba beépülő eredményekre.

Ha uram bocsá’ valahol mondjuk 75% vagy 85% vagy akár 45% a magyar kisebbség, akkor, ha csak a képességek átlagos statisztikai szórását vesszük figyelembe, a különböző szakmai – nem politikai – vezető beosztásúak között is ez a az arány kellene mutatkozzon. (Mert igaz, hogy statisztikailag nem vagyunk okosabbak a többinél, de butábbak sem. Ha az arány nem tükrözi az etnikai összetételt, akkor valamilyen kontraszelekció van érvényben. Esetleg éppen etnikai.)
Ezeket a kimutatásokat érdemes nyilvánosságra hozni: magyar lakosság százalékos aránya – magyar vezetők százalékos aránya 1996-ban, 2008-ban és 2009 végén. Mert még jelen pillanatban is ez az arány messze az elvárhatónak a fele alatt marad.

Világos, hogy Zeusz maga, édes-spicces énekével és Hermésznek a Pántól kapott sípjával altatódalokat fog susogni, arra várva, hogy a százszemű szörny, Árgus, fejét testétől végre elválaszthassa. (Magyarán: Traian Băsescun az elkövetkezőkben is időt és energiát nem spórolva igyekszik majd ellehetetleníteni az RMDSZ -t.)

Az első két feladatot – mármint az árgus szemekkel való figyelést – csak egy jól működő kisebbségi szervezet képes elvégezni. Magától adódik tehát a következő feladat is:

3. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség szervezeteinek megerősítése. Ez viszont már lelkiismereti és erkölcsi kérdés is. (A minap olvastam egy RMDSZ színekben megválasztott helyi elöljáró, pontosan 1038 szóból álló, öntömjénzését, melyben egyszer sem fordul elő az RMDSZ betűszó.)

4. A jelenlegi kormányzat legtöbbször populista intézkedéseit bírálva, hiteles kormányzati alternatívát kell felmutatni, már az első pillanatoktól. (A kormányzati tapasztalattal rendelkezők számára ez ujjgyakorlat kellene, hogy legyen.)


Hosszútávú cél

Ám a tűzoltáson túl is marad a cél: a közösség autonómiájának megteremtése.

Az RMDSZ kormányzati jelenléte szavatolta azt, hogy a többségi türelmetlenség nem szabadult el. Kezdett számunkra is élhetővé válni ez az ország. Csak természetes, hogy a továbbiakban is, a mi mércénk szerint is élhető országban akarunk élni. Ha ezért országos szinten nem tehetünk, mert nem kellünk (az EU csatlakozást követően Szlovákiában sem kellettek a magyarok), akkor viszont legalább ott – azon a területen – ahol mi vagyunk többségben, érvényesíthessük saját elképzeléseinket is.

Addig/addig „bóklászott” hazánk fő tengerésze, hogy az RMDSZ számára csak két választási lehetőséget hagyott. Az egyik: a területi autonómia. A másik: nincs. Ez ilyen egyszerű.

Csakhogy. Hát igen bizony: csakhogy. Addig, amíg a szórványban élők nem érzik a területi autonómiát óhajtó sorsos társaik minden téren megnyilvánuló szolidaritását, addig bizony igen „óvatosan” fognak e kérdéshez viszonyulni. És joggal tesznek így. Az elmúlt négy év alatt politikai akadálya sem igen volt a szolidarizálásnak. Voltak vajon jelei?

Önmagába véve semmiféle autonómia nem orvosolja a létező bajokat. Azon túl, hogy (egy harmadik barátomat is idézzem) „az autonómiáknak egy közös vonásuk van: a bennük élők számára nagyon költségesek”, még komoly felelősséggel is járnak. Ha autonómia van, akkor a kudarcokért például már bévül kell okokat keresni.


Elképzelhető forgatókönyvek, lehetséges stratégiák

A válság ürügyén, a kormányzat minden lehető malacságot elkövet majd. A miniszterelnök pedig számtalan csacskasággal fogja szórakoztatni a nagyérdeműt.

A legvalószínűbb forgatókönyv: a költségvetési erőforrások elapadása és ezzel párhuzamban az Uniós fejlesztési források felértékelődése.

E források közül azok lesznek számunkra elérhetőek, amelyeknek szétosztását a politikum nem tudja teljesen maga alá gyűrni. Hisz ez a kormányzat nagy központosítási gyakorlattal rendelkezik. Ezt a gyakorlatát öregbíteni fogja.

És itt megint vissza kell térnem az egységesülő európai közigazgatási tér és a közösség számára kompetitív előnyt teremtő versenyképes önkormányzatok kérdéskörére. Az autonómia egyik megnyilvánulási formája: a központi kormányzat akadékoskodása ellenére megpályázni és kellő szakértelem birtokában kikényszeríteni a fejlesztési források szabályszerű és rendeltetésszerű (tehát a pályázatok szakmai minőségét és nem politikai hovatartozását minősítő) szétosztását.

És mindezt nem lehet az uniós környezetből kiragadva szemlélni. A forráselosztás egyik legfontosabb intézménye a fejlesztési régió. És ehhez kapcsolódik a regionális politika és a vidékfejlesztés erőteljesebb összehangolásának igénye. De ez már az év második felében megalakuló következő Európai Bizottság dolga lesz.

Hát valami ilyesmit is jelent a „glokális” gondolkozásmód.


Merre tovább RMDSZ?

A feltett kérdés talán átfogalmazható úgy is, hogy képes lesz a közeljövőben a romániai magyar elit és vele együtt az egész közösség, tudatosan kissé eltérni a statisztikai átlag diktálta viselkedésmintáktól?

Mer-e tovább (lépni az) RMDSZ?